Idén augusztus 4-ére esik Reb Teitelbaum Joel szatmári rebbe jorcájtja (áv hónap 26). Évfordulóján rá emlékezünk.

Az áldott emlékű szatmári rebbe, Ráv Teitelbaum Joel, vagy ahogy a környezetében a legtöbben hívták, Reb Jojlis 1887-ben, tévét 17-én született Máramarosszigeten (Sighetu Marmației, Románia), ahol apja, Reb Teitelbaum Chánánjá Jomtov Lipa (1836–1904) volt a rabbi. Gyermekkoráról a legtöbb történet úgy emlékezik meg, hogy míg a kortársai a chéder udvarán játszottak, addig ő a szabadidejében is Tórát tanult, amiért „wunderkind”-nek, vagyis „csodagyereknek” nevezték. Magyarország egyik leghíresebb zsidó családjából származott, ükapja a Jiszmách Mose, vagyis a sátoraljaújhelyi rebbe, Teitelbaum Mózes (1759–1841) volt.

Hét éves korában találkozott a nadvornai (Nadvirna, Ukrajna) rebbével, Mordchele Dverner (Mordecháj Leifner, 1824–1894) rabbival, aki megkérdezte tőle, hogy tanul-e Chümest (Tórát) RáSI magyarázataival, mire Reb Jojlis rávágta, hogy természetesen! Hiszen mi sem volt ennél neki természetesebb, mint ez, amikor ő már Gemarát is tanult akkoriban. A nadvornai rebbe azonban intette a fiatal fiút, hogy tényleg szorgalommal tanulja a Tórát és hozzá RáSI magyarázatait, mert vannak nagy talmid-chóchemek, akik sokat tudnak a Tóráról, de mégsem tudják, hogy hol van az Örökkévaló, mert valójában sosem mélyedtek el a Chümesben. Ettől a találkozótól fogva Reb Jojlis minden reggeli ima után, még tfilinben és táliszban tanulta a Tórát, melyet környezete is átvett. Reb Mordchele Dverner egyébként, miután távozott a fiú, azt mondta bizalmasainak, hogy a Reb Jojlis arcán végig a szentség tükröződött.

Reb Jojlis már 17 éves korában szimchát, vagyis rabbilevelet kapott, méghozzá a korszak legnagyobb tekintélyeitől, így Grünwald Mózes (1853–1911) huszti (Huszt, Ukrajna) gáontól, az Erech Sáj szerőjétől, Tabak Slomó Jehuda (1832?–1907) szigeti dájántól, Deutsch Eliezer Chájim (1850–1915) bonyhádi rabbitól és Grünfeld Jehuda (1837–1903) bűdszentmihályi (ma: Tiszavasvári) rabbitól.

Apja halála után a szigeti rabbiszéket a hagyományoknak megfelelően a legidősebb fiú, vagyis a bátyja, Reb Teitelbaum Chájim Cvi (1880–1926) örökölte, aki bár kifogástalan Talmud-tudós volt, nem rendelkezett olyan karizmával, mint Reb Jojlis. Az ottani haszidok egy része (sőt, még az özvegy rebecen, saját anyjuk is) inkább benne látták az utódot, azonban, hogy a testvérharcot elkerülje, inkább elköltözött a városból.

Apjának elvesztésével nem „csupán” egyik szülőjét siratta, hanem a rebbéjét, a mesterét is, ezért a gyászidőszak elteltével új szellemi vezető keresésére indult, akit a belzer rúvban, Jisszáchár Dov Rokeach (1851–1926) rabbiban talált meg. A belzi rebbe bíztatására költözött Szatmárnémetibe (Satu Mare, Románia), ahol akkoriban ugyan sok zsidó élt, de a közösségnek csupán töredéke volt haszid. Az ottani rabbi, Grünwald Jehuda (1849–1920) szívesen fogadta a városban, sőt, híres jesivájának bócherjeit is bíztatta, hogy keressék fel az új rebbét, aki eleinte még csak nem is a haszid bészmedresben, hanem saját otthonában imádkozott egy minjánnal.

Első „igazi” rabbi pozícióját 1911-ben Ilosván (Irshava, Ukrajna), vagy jiddisül „Orsiván” kapta, majd 1925-ben Nagykárolyban (Carei, Románia), vagy jiddisül „Kruléba” került. 1928-ban Grünwald Eliezer Dávid (1867–1928) szatmári rabbi halála után az ottani haszidok minden követ megmozgattak, hogy Reb Jojlist visszahozhassák a városba, azonban Teitelbaum rabbi kijelentette, hogy ő addig nem hajlandó elfoglalni a szatmári rabbiszéket, míg a közösség egésze azt nem kívánja, vagyis addig, míg a kilében helyre nem áll a béke. A rebbe szilárdan kiállt véleménye mellett, s így végül csak 1934. február 27-én vonult be Szatmárnémetibe, mely olyan nagy ünnepség lett, hogy még az országhatárokat is megnyitották a haszidok részére.

1942. május 30-án a budapesti Kazinczy utcai orthodox nagyzsinagóga és környéke zsúfolásig megtelt emberekkel, akik azért jöttek, hogy hallhassák Teitelbaum Joel, Reb Jojlis szatmári rebét, kinek előadását az Orthodox Zsidó Ujság a következőképp jellemezte:

„Pár perccel 12 előtt kezdte meg beszédét a főrabbi. Drósójának alap gondolatmenete, ősének a »Jiszmach Majsé«-nak vezérfonala volt: a megingathatatlan Isten-bizalom Izráel megváltásában és a Szentély újbóli, Isten általi, hamaros felépülésében.

Kiindult a hetiszakaszból és részletezte a hozzá fűződő midrásokat. Azzal kapcsolatban, hogy a fiatalabb K’hosz fiairól, a frigyszekrény őrzőiről való intézkedés már az előbbi hetiszakaszban olvasható és az idősebb, de külső munkákat végző Gérsajn fiairól szóló előírás csak a maiban van, azt a következtetést vonja le, hogy nálunk a Tórának mindenütt elsőbbsége kell legyen. Azt viszont, hogy az oltár felavatásánál már a Tórát reprezentáló Jiszochort is megelőzte Jehüdó törzse, akként magyarázza, hogy a »meszirasz hanefes«, a zsidó ügyért és vallásosságért való önfeláldozás, még a Tóra tiszteletét is meg kell, hogy előzze […]

Látszólag nyugodtan, de belső tűzzel beszél. Hallgatósága lelkébe bizonyos fluidum árad, mindenki érzi, hogy Izráel egyik kiválósága szavait hallgatja, senki sem vonhatja ki magát hatása alól. Különösen szívhez szóló volt az a fejtegetése, amelyben – itt azután rendkívül élesen – kikelt a szemérmetlen, hiányos női ruhaviselet ellen. Ugyancsak éles müszort mondott a hézagos vallási gyermekneveléssel kapcsolatban. A feddésekből kiindulva szellemesen magyarázta a Talmud egyik mondását, miszerint: »Nehéz a mai időben moralizálni, mert ha valakinek azt mondják: szálka van a fogaid között, azt a feleletet kapja: vedd ki előbb szemeidben levő gerendát.« (»Tül kiszem mibén sinecho, tül kajre mibén énecho.«)”

A rebbe vészkorszakban betöltött szerepét többen visszásnak gondolják, ugyanis Reb Jojlis végül a Kasztner-vonattal menekült el Magyarországról, amiért sokan azzal vádolták, hogy elhagyta közösségét, holott ennek inkább az ellenkezője igaz. A szatmári rebbe az utolsó pillanatig, a gettósításokig a közösségével maradt, s előtte a vészkorszak éveiben komoly embermentő munkát folytatott, Galíciából, Lengyelországból menekülő zsidók százait látta el hamis papírokkal, hogy átmeneti időre Magyarországon találjanak menedéket.

A második világháború után a túlélő haszidokat maga köré gyűjtötte s egy rövidebb szentföldi tartózkodása után az Egyesült Államokba vándorolt ki, ahol az egyik legnagyobb és legszigorúbb haszid közösséget építette újra. Szigorával, de főleg az anticionista nézeteivel sokan nem értettek egyet, azonban Tóra-tudása előtt mindenki meghajolt.

1968 februárjában a híradások azt írták, hogy a New York-i Williamsburgben valóságos jom kipuri hangulat uralkodik, gyerekektől az öreg emberekig mindenki böjtölt, sírtak, s egész nap zsoltárokat mondtak a rebbe felépülése érdekében, akit hirtelen agyvérzés sújtott. Amerikai legjobb orvosait hívták, akik annyit mondtak, hogy itt csak a Mindenható segíthet, feburár 27-ére általános böjtöt rendeltek el, melyre felkérték a világ egész zsidóságát; a böjt estéjén kezdődött egyébként a rebbe apjának jorcájta is. Reb Jojlis zsinagógájában több ezren gyűltek össze imádkozni, mikor állítólag Rebecen Álte Fejge (1912–2001) utat tört magának, felnyitotta a frigyszekrényt és összeroskadva imádkozott szentéletű férje felépüléséért.

A számos ima pedig meghallgattatásra került, s az Örökkévaló még 11 évig engedte a rebbe földi sugárzását, hogy onthassa magából a Tóra szeretetét még akkor is, ha egészen már soha többé nem épült fel.

1968-ban Ros hásánákor a korábbi – betegsége kezdete óta kialakult – szokással ellentétben nem fújt sófárt, mert nem volt már hozzá ereje, csupán az áldást mondta el, miben a hozzá közelállók az egyértelmű jelét látták annak, hogy az 5739-es esztendő lesz az utolsó földi év Reb Jojlis számára.

Áv hónap 15-én azt kérdezte hűséges gábbéjától, hogy a jámim noráimkor, vagyis a „félelmetes napokon” ki fog előimádkozni. Mire Reb Glick azt felelte, hogy „Miért? Im jérce háSém, mint minden évben a Rebbe fog imádkozni.” Erre Reb Jojlis két nemmel tiltakozott… Utolsó nyilvános megjelenése Sábesz Röé, Sábesz mevorchim elulkor volt, ahol elkezdte az előimádkozást, „ád héjno ázuréjni…”, vagyis „[…] Idáig segített minket az Örökkévaló.” (1Sámuel 7:12) S bár máskor a rebbe hangja kitöltötte az egész hatalmas bészmedrest, akkor alig lehetett hallani hangját, nem is bírta folytatni az imát, de később még felment a bimára, hogy kihirdesse az újholdat. Délután a rebbét kórházba kellett szállítani, ahol bár mindent elkövettek, hogy meghosszabbítsák életét, másnap reggelre, 1979 áv hónap 26-án visszatért lelke az Örökkévalóhoz.

Emlékéből fakadjon áldás!

Források:

Biale, David et al. (ed.), Hasidism – A new history. Princeton and Oxford: Princeton. University Press, 2018.

Stauber, Chaim Moshe, The Satmar Rebbe – The life and times of Rav Yoel Teitelbaum zt”l A close talmid’s personal recollections. Jerusalem-New York: Feldheim Publishers, 2019.

„A szatmári főrabbi a Kazinczy-templomban”, Orthodox Zsidó Ujság, 1942. 4. évf. 24. szám, 4. old.

„Amerikai orvosok: Csak a Jóisten mentheti meg a szatmári rebét”, Uj Kelet, 1968. 49. évf. 5962. szám, 8. old.