Idén június 12-e, péntekre esik Fried Áron, vagy ahogy akkoriban nevezték: „Reb Ajrn Böszörmín”, hajdúböszörményi rabbi halálozási évfordulója, minek kapcsán néhány momentumot idézünk fel az életéből.

Fried Áron Hajdúböszörményben látta meg a napvilágot, egy viszonylag jómódú családban, kinek tagjai több hajdúsági hitközség alapítói voltak, így például apja Reb Elimelekh, a helyi kíle alapjait rakta le.

Reb Áron a böszörményi héder után az abaújszántói jesivába került, ahol a világhírű Semen Rokéáh szerzőjénél, Löw Elázár (1758–1837) rabbi mellett tanult. A falusi jesivából, mint a korban rendesen, Reb Áron is a pozsonyi jesivába került, ahol a nagy Hátám Szófer (Schreiber Móse, 1762–1839) egyik kedvenc tanítványa lett. Tóra-tudása már ott, olyannyira kifénylett, hogy még a mestere fiát és utódját, a későbbi Ktáv Szófer (Schreiber Ávrahám Binjámin Smuél, 1815–1871) szerzőjét is oktatta.

Tanulmányai után korábbi tanára, a Semen Rokéáh egyik leányát, Rivká Jentelét (1815–1902 / 5662. tévét 3.) vette nőül, akivel hét közös gyermekük született. Mezőcsáti, debreceni és hajdúsámsoni kisebb kitérőkkel élete nagy részében szülővárosában, Hajdúböszörményben volt rabbi, emellett pedig Hajdú-Bihar megye főrabbiszékében is ő ült.

Fried rabbi termékeny szerző volt, több könyve már életében is megjelent, melyek közül az egyik leghíresebb a Cél háKeszef (Ungvár, 1875), de volt olyan kézirata is, amit egyik fia, Fried Lázár (Elázár, 1840–1913) rendezett sajtó alá, mint például Tóra-magyarázatait felsorakoztató Zekán Áron (Munkács, 1904) című könyv – lásd a képen.

Bár tudását minden körben elismerték, a környezetében mégis sokan tartottak tőle az erős akarata miatt, amiért sokan még zsarnokoskodónak is képesek voltak őt nevezni. Ez valószínűleg abból adódott, hogy Fried rabbi mindenféle újítást ellenzett (az 1865-ös nagymihályi rabbigyűlés egyik meghatározó alakja volt), és hogy a Tóra szellemiségét megóvja, nem riadt vissza a konfliktusoktól, sem saját, éppen aktuális hitközségében, sem pedig a vármegye más közösségeiben.

Az orthodox Zsidó Hiradóban megjelent nekrológja is felidézi a rabbi harcos oldalát, de minden egyéb „vádat” pontról-pontra cáfol:

„A magyarhoni hithű zsidóság egét ismét sűrű felhő borítja! Ismét egyik tündöklő csillaga tűnt le, az évszázados törzsek egyike ismét kidőlt! […]

Aki szemlélője volt ama titáni harcnak, melyet a hithű zsidóság hazánkban felvenni volt kénytelen több mint két évtizeddel ezelőtt; aki figyelemmel kísérte eme, a zsidóság legszentebb javainak megmentéséért felvett küzdelem lefolyását és látta a hős vezérférfiak lelkesítő kitartásra buzdító fellépését, szilárd megtörhetetlen megalkuvást nem ismerő, minden érdektől mentes, csakis a szent ideálok által vezérelt megtartását; aki közelebbről észlelte a szent Tóra ama »fejedelmeinek« valóban isteni küldetésre valló szavainak hatását: az az újabb gyászhír hallatára is okvetlenül fájdalomtelt szívvel fog felkiáltani a királyi költő szavaival: »Oh, hogy elhullottak e hősök és elvesztek a harc eme eszközei!« […]

E kiemelkedő férfiú a hazai zsidó hitközségek elsőrendű rabbiszékei közül bármelyiket elfoglalhatta volna. Az ő tudományos nagyságával és jámbor lelkületével azonban egészen párhuzamban állott az ő szerénysége.

Ő megelégedett azzal, hogy a sámsoni hitközségben tért talált, nyugodtan latorah velaávodah [kb. „Tóra-tanulás és az Örök- kévaló szolgálata” – Cs. V.] életét szentelheti, semmi egyéb aspirációi nem voltak és ha más oldalról unszolták, hogy nagy tekintélyének megfelelőbb helyet foglaljon el, azt mindig azzal az indoklással utasította vissza, hogy attól fél, miképp az a Tóra tanulmányozásában akadályozná.

Mikor 1848 után a magyarhoni zsidóság számára is a szabadság hajnala derengeni kezdett és a városokba való beköltözködés meg lett engedve, Sámson zsidó lakosainak kilenc tized része Debrecenbe költözött. A szeretett lelkipásztort nem akarván ott sem nélkülözni, rábírták, hogy tegye át székhelyét Debrecenbe. Ezen óhajnak eleget teendő rabbi Fried Aron is Debrecenbe költözött. Ott azonban már nemsokára a neologizmus is felütötte sátrát és ennek minden, az isteni félelemmel, jámborsággal párosult zsidó tudományosság szálka volt a szemében és így rabbi Aront is szokott kegyeletet és tiszteletet nem ismerő módon nyugalmában és tevékenységében reformok behozatalára való törekvés által háborgatta. Egy ideig megküzdött az obstruktív elemekkel, de nem akarván Tóra tanulmányozhatását kockára tenni, szülővárosa meghívásának engedve, elfoglalta az ottani rabbiállást, melyet több mint 40 év óta dicsően töltött be, ahonnan a Tóra tudományát a zsidóság valódi szellemét nem csak szűkebb környezetében, hanem messze vidékekre terjesztette.

Jesiváját sok százra menő ifjú látogatta és keze alól nagyon-nagyon sok tamidé chachomim került ki. […]

Legyen az újabb áldozat emléke is, melyet Izrael hozott, áldott legyen eszméinek győzelme, ideáljainak általánossá tétele, az ami sajgó sebünkre gyógyírt nyújt és bánatos szívünkre vigaszt ad.” (Zsidó Hiradó, 1891/16: 1–3.)

A neológ színezetű Egyenlőség (1891. 10. évf. 27. szám, 9. o.), mint „a jelenkor egyik leghíresebb Talmud-tudósát” búcsúztatta. Fried rabbi nagyságát mutatja az is, hogy halálhíre – ellentétben sok más vidéken működő rabbival –, még a nem-zsidó társadalomhoz is eljutott, azt például a Fővárosi Lapok (1891. 28. évf. 183. szám, 1362. o.), szépirodalmi és társadalmi napi közlöny is megírta: „Magyarország egyik legnagyobb Talmud-tudósának tartották”.

A rendezett böszörményi temetőben áll Fried rabbi és a rebecen sírköve és a föléjük emelt egyszerű ohel, melyben kérőcetlik bújnak a föld alá… Emlékükből fakadjon áldás!

Cseh Viktor