A főrabbi Jeruzsálembe megy

Verőfényes időben, zakatolva száguld a vonat. A kupék zsúfolásig tömve vannak ünneplő ruhába öltözött zsidókkal, akik Husztra utaznak, hogy elbúcsúzzanak a Szentföldre készülő Duschinsky főrabbitól. A közös cél egy családdá kovácsolja a társaság minden tagját és emberek, akik sohasem látták egymást, mint régi ismerősök könnyes szemmel beszélgetnek a főrabbiról.

A száműzetés országainak világító fáklyája most messze útra készül, itt hagyja áldásos működésének eddigi színhelyét, ahol előtte is a Tóra birodalmának kiváltságos, nagy szellemei működtek, hogy még nagyobb hivatást töltsön be, hogy elmenjen az örökké fénylő ég alá, ahová minden zsidó epedve vágyakozik, Jeruzsálembe, és mint az áldott emlékű Zonnenfeld Chájim főrabbi utódja, ezentúl Cionból terjessze a tant.

Boldog, aki beszél róla és boldog, aki hallgathatja élete szent meséit, és szinte egyszerre szakad fel mindnyájunkból a sóhaj: mi lesz velünk, ha elutazik közülünk?! Neki jó lesz, mert Ő, mint a nap, felérkezik a csúcsra, de mi itt maradunk árván, az őszi ég alatt messze a ragyogástól… A közeli elválás fájdalma, mint hívatlan vendég telepszik közénk. Mindenki hallgatásba burkolózik, egyesek könnyeznek. Gondolataink már messze szállnak — a Fény országába… A kerekek monoton zaja színes keleti mesét zakatol… Egyszerre félbeszakad a mese, a mozdony zihálva megáll: Huszton vagyunk.

*

A kijáratnál szakállas, pajeszos fiákkeresek versenyeznek az utasokért. Egy-egy kocsira négy-öt utas jut és a hosszú kocsisor elindul velünk a két kilométeres úton, a város felé. Fiákkeresünk szabadjára engedi a lovakat, hátra fordul és élete regényét mesélgeti: dolgos, jó feleség, sok kicsi száj, málékenyér, fiákkerkonkurencia, apró örömök, sok-sok gond és mire a két kilométer végére érkezünk, lepereg előttünk egy emberélet…

*

A város tele van idegenekkel. Arcok, viseletek változatos, színes képe vibrál a szemünk előtt, modern felvidéki zsidók és szakállas, pajeszos chászidok csoportjait lehet mindenhol látni, akiket most az a nagy szeretet forraszt össze, ami idehozta őket, hogy az elutazása előtti szombatot szeretett mesterük közelében töltsék.

Péntek délután van. Az üzletek korábban zárnak, mindenki siet. A nap még ott lobog a látóhatár fölött de máris özönleni kezdenek az emberek a rabbi temploma felé. Boldog, aki be tud jutni. A tágas imaház megtelik és lassan szűknek bizonyul. A vendégek közül sokan a lépcsőházba szorulnak ki. De még itt is boldogság állni, mert az emberek sorfala mögött csak kis távolság választ el a szeretett mestertől. A főrabbi szép magas alakja kiemelkedik a tömegből. Ragyogóan tiszta selyem kaftánjában úgy néz ki, mint egy keleti fejedelem. Arcát méltóságteljes fehér szakáll övezi, akaraterő és nagy jóság sugárzik lobogó szeméből… Amint nézem, hirtelen az az érzésem támad, hogy a történelem megelevenedett és az ókor egyik tüzesszavú zsidó prófétája áll előttem. Szinte zavarba jövök, amint egy pillanatra rám szegezi parázsló szemét.

A huszti főrabbi komor prófétaarcát ritkán lehet látni mosolyogni, éppen azért érdekes volt megfigyelni, hogy átszellemült arca a „lecho dajdi” bájos, szombathívó dalánál mosolygóssá vált. Az átszellemült mosoly, nagy boldogságként szétáradt az emberek fölött és megtelt a templom dallal, fénnyel, mosolygással.

Szombaton délután a főrabbi két és fél órás beszédben búcsúzott híveitől. Csodálatos beszéd volt: magas szárnyalású, szellemes, közvetlen és fájdalmas, mint a vérző szív dobogása. Az emberek megrendülten hallgatták. Döbbenetes hatást váltott ki, mikor csodálatos álmáról beszélt… A főrabbi több éjszakán át azt álmodta, hogy apja és két öregember jelent meg előtte. Látod, fiam – szólt az apja az ősz öreg emberekre mutatva – ő Máhárám Sik*, ő pedig Arügász Hábajszem**. Ekkor megszólalt az egyik öreg, Máhárám Sik: mondjon Tórát a huszti rabbi! De a huszti rabbi szerényen visszaadta a megtiszteltetést: inkább mondjon Tórát Máhárám Sik! Mire Máhárám Sik ismét beszélni kezdett és a hangja lágy volt és szívet simogató, mint az angyalok dala: huszti rabbi! nagyon meg vagyok veled elégedve… Tizenkét nehéz éven át vezetted hitközségemet a Tóra útján a legnagyobb szeretettel, önfeláldozással és hozzáértéssel… Köszönöm neked huszti rabbi, nagyon köszönöm… És ekkor megszólalt Arügász Hábajszem is, és az arcából nagy szeretet sugárzott: egyetértek azzal, amit Máhárám Sik mondott… én is nagyon meg vagyok veled elégedve, köszönöm, köszönöm… – és ezzel eltűntek…

A nagyhatású beszéd végén megható jelenetek játszódtak le. A főrabbi hangja sírásba csuklott és zokogva kért bocsánatot híveitől. Szem nem maradt szárazon. Sírt az egész templom. A szombat éjszaka búcsúzkodással telt el. A tanítványok egyenként járultak a főrabbi elé és áldását kérték. Vasárnap az egész város apraja-nagyja a vonathoz özönlött: zászlók lengtek, megható búcsúbeszédek hangzottak, vallásos dalok zengtek fel, és mint erdő a viharban, remegtek és sóhajtoztak a szívek a búcsúzás fájdalmában … Egyszer csak megmozdult a vonat … elindult és robogni kezdett a fénylő messzeség felé… minden zsidó vágy célpontja: Jeruzsálem felé…

[Duschinsky Joszéf Cvi főrabbi meghalt jeruzsálemben 1948-ban.]

Frischmann Henrik
(Zsidó Jövő 1933. szeptember)
*Sík Mózes, huszti főrabbi 1861 és 1879 között vissza
**Grünwald Mózes, huszti főrabbi 1893 és 1910 között

Megjelent: Gut Sábesz 1. évfolyam 14. szám – 2014. július 28.

 

Megszakítás