És volt, midőn megöregedett Izsák, elhomályosodtak szemei, hogy nem látott… (M.I. 27:1) Éppen most, ahogy a nappalok egyre rövidülnek, és a tél sötétsége egyre inkább körülvesz minket, a Tórából is a fenti idézetet olvastuk fel a most szombaton olvasott Toldot hetiszakaszban. Az öregedő Jicchák (Izsák) számára szemének elhomályosodása már napjainak végét jelentette, számunkra azonban pozitív ígéretet is hordoz a sötét: minél rövidebbek a napok, annál közelebb kerülünk hanukához, a fény ünnepéhez, és vele együtt a téli napfordulóhoz, amikortól kezdve ismét egyre több lesz a fény a napjainkban.
Nézzük meg tehát először Izsák vakságát, és utána a fény szerepét a zsidóságban.
Mi okozta Jicchák vakságát? Azon túl, hogy öregsége lehetett e nehézség oka a második ősapa öreg napjaiban, bölcseink többféle magyarázatot is adnak. A legismertebb közülük az, hogy fia, Észáv (Ézsau) kánaáni feleségei sok gondot okoztak az idősödő ősapa és ősanya-párosnak: „És ők lettek lelki keserűsége Jiccháknak és Rivkának”. Ez a mondat közvetlenül megelőzi azt a tórai mondatot, mely Izsák vakságáról tájékoztat. Ahogy azt már korábban többször láttuk, az egymást követő tórai mondatok egymásra vonatkoztatva is értelmezhetjük. Ez a „dorsin szemuchin” elve, amit úgy magyarázhatunk, hogy az egymáshoz való közelség jelentést hordoz. Azt mondják tehát magyarázóink, hogy ez a keserűség nem volt más, mint az, ami Jicchák vakságát is okozta, nevezetesen az a füst, mely akkor keletkezett, amikor Észáv feleségei bálványoknak füstölögtettek füveket. Kérdés persze, hogy Rivka miért nem vakult meg, hiszen neki is keserűséget okoztak a menyei. Erre azt a választ adják, hogy Jicchák szeme már korábban is gyenge volt, mivel amikor apja, Ávráhám megkötözte őt, hogy az oltáron feláldozza az Örökkévalónak, akkor az angyalok sírtak, és könnyük belefolyt Izsák szemébe, akinek ettől már fiatalon megromlott a látása. Vannak, akik azt mondják, hogy azért kellett megvakulnia, hogy Jáákov megkaphassa tőle az áldást Észáv helyett.
A fény viszont nem a véget, hanem éppen a kezdetet, a teremtést képviseli. A teremtés során Isten azt mondta: „legyen fény”. A midrás felteszi a kérdést: miből lett a fény? A válasz pedig: a Teremtő Isten fehér lepelbe burkolózott, és annak csodálatos visszfénye világított a világ egyik felétől másikig. A fény nem ebből a világból ered, hanem egy másik, tökéletesen szép, jó és gyönyörűséges létező, vagyis az Örökkévaló kiáradása.
„Láttam én, hogy van elsőbbsége a bölcsességek a balgaság fölött, amilyen a világosság elsőbbsége a sötétség fölött” – mondja Slomó (Salamon) király a Koheletben (Prédikátor könyve, 2:13). Érdekes egy kissé visszakanyarodni Jicchák vakságához. Vannak, akik azt mondják, hogy nemcsak fizikai értelemben kell ezt értelmezni, hanem arra is utal a szöveg, hogy Jicchák akarva, vagy akaratlan, de nem látott a lelkével, nem tett különbséget a rossz utakon járó Észáv és a Tóra útjait követő Jáákov között. Az elsőszülötteknek járó áldást Észávnak akarta adni, akinek bálványimádó feleségei sok szenvedés okoztak neki és feleségének. Jicchák, akinek meghatározó élménye volt az ákédá, az oltáron való megkötözés, idős korára elveszíti a látását, nem tudja, vagy nem akarja tudni, mit tesz az egyik fia.
A fény és a látás azonban életünk fontos részei. Fény köszönti és búcsúztatja a hetente visszatérő ünnepnapunkat, a szombatot. Fénnyel köszöntjük az ünnepeinket, fénnyel emlékezünk eltávozott szeretteinkre. Az egykori jeruzsálemi Szentélyben, az épületben állt a menóra, a hétágú lámpás, és ezen égett a nér támid, a örökmécses. A gyönyörűen megmunkált, szentélybeli aranymenóra a helyszín szentségét képviselte. És fénnyel, méghozzá egyre több, egyre inkább növekvő fénnyel ünnepeljük hanukát, a fény ünnepét. A fény maga a zsidó lét, mely végül minden sötétségen, minden nehézségen győzedelmeskedik. Ebben a reményben haladunk a nem egészen három hét múlva kezdődő hanuka, a fény ünnepe felé.