A felismerés könyve

A felismerés könyve

A minap kezembe került egy alig könyv, vékonyka kiadvány. Negyed éjszaka alatt elolvastam, s hetekre felkavart. Az éppen százoldalas füzetkötet minden lapja újabb és újabb terheket rakott rám. E rendhagyó recenzió által igyekszem megosztani az olvasóval a roppant súlyokat. A szerző Naftali Kraus, s a könyv Snéur Zálmán ben Báruchról szól, a chábádmozgalom alapítójáról, s általában a lubavicsi szellem 18. századi születéséről.

Csakhogy Kraus múltat idéző kiváló tablóját mégsem történelemkönyvként tanultam végig. A nagy rabbi élete, küzdelmei, a válságos helyzetben meghozott döntései – tehát példája – kísértetiesen egybecseng a mai magyar zsidóság 20. század végi sorsproblémáival.

A magyar zsidóság – vagy mondjuk kevésbé általánosító módon így: a magyar zsidó ember – most mély válságot él át. Régi, biztosnak hitt viszonyai összekuszálódtak, a világhoz kötődő érintkezési pontjai meglazultak. Ne szégyelljük kimondani: valósággal fuldoklik tisztázatlan helyzetében, őrlődik egyéni és közösségi céljai, személyes és társadalmi érdekei között. Identitászavara totális. Veresége majdhogynem teljes, zsidó oldalról is. Úgy érzi: a nyugati, főleg a vallásos amerikai zsidók – köztük a lubavicsiak – lenézik. Lekezelik vallástalansága miatt, tudatlanságáért, a zsidó sors vállalásának megtagadásáért. és lenézik a gyávaságáért is. Hogy amikor megmenekült a Holocaustból, itt maradt.

A verség belülről is egyértelmű. A kommunistának kinevezett rendszer összeomlása ugyanis az itt maradt zsidó emberek nagy részét maga alá temette. Hiszen sokan azért tagadták meg zsidó voltukat – a vallásosságot és az izraeliséget, hogy ne mondjuk, cionizmust _, mert úgy találták: többet nyernek a kommunista internacionalizmus révén, mint amennyit veszítenek a zsidóság feladásával.

Ez volt a nagy csapda. A kettős becsapás. Mert önbecsapás nélkül ez nem ment. A magyar zsidók ugyanis feladták zsidó identitásukat, hogy értékrendjüknek megfelelő világot segítsenek kialakítani. Micsoda szkizofrénia! Mert közben nagy igyekezetük visszatetszést keltett azokban, akikben az ilyesmi amúgy is visszatetszést szokott kelteni, s mára felizzott az antiszemitizmus. Az indulatokat az táplálta-táplálja, hogy a demagógia egyre nagyobb hangerővel igyekszik egyenlőségjelet tenni zsidó és kommunista közé, s néhány – egyébként zsidóságát nem is elfeledett, hanem egyenesen megtagadott – zsidó származású politikai maffiózó bűnét kiterjeszti minden zsidóra.

A nagy beolvadási, átalakulási kísérlet tehát nem sikerült. Igen ám, de itt maradt néhány tízezer megrettent, szorongó, hirtelen gyökértelenné lett (és tett) zsidó. Mi legyen velük?

Amikor Naftali Kraus megírta okos könyvét a chábád rabbiról, aligha gondolta, hogy felelnie kell erre a ma feltett kérdésre. Ám a lubavicsi példa most is sokat segít, hiszen a gálutban élő zsidók újra és újra szembetalálkoznak a hatalommal, a lojalitás, az antiszemitizmus problémáival. A gondokat csak nehezíti a megannyi tisztázatlanság: meddig vallás a zsidóság, és mettől számít nemzetiségnek, etnikai csoportnak, sajátos kisebbségnek…

Most – zsidó szemszögből – különös helyzet van Magyarországon. Megadatott a széles demokrácia, de vele az olykor gátlástalan antiszemitizmus is. És az ilyen felemás helyzetben nyer nagy értéket Snéur Zálmán sorsának tanulsága: a helyzet pontos felismerése és a felvérteződés a megmaradásra. Hozzon bármilyen fordulatot a történelem, legyen bármilyen erejű és irányú a politika, a társadalom mozgása, a zsidó egyén döntését zsidó szempontok határozzák meg. Mert ha még az asszimilált zsidótól is elvitatják az anyanemzethez való tartozás jogosságát, akkor ugyan milyen válasz adható erre személyes és közösségi értelemben?

Naftali Kraus könyve éppen ebből a szempontból fontos. Az elgyengültnek önbizalmat ad, a kiábrándultnak és az önmagát kirekesztettnek erőt a visszatéréshez, a tanácstalannak célt. Ám a chábád rabbi életútjának továbbgondolt tanulsága, ha jelentős is az idősebb magyar zsidó nemzedékeknek, sokkal fontosabb tanulságot kínál a fiataloknak. Egyfelől: sohase áltassák magukat, hogy a születéssel megkapott sorsot eldobhatják. Ez már az apák nemzedékének sem sikerült, láttuk: a kudarc egyértelmű. Másfelől: a zsidóság belső elfogadása és külső – nem külsőségekben megnyilvánuló – vállalása sok szenvedésért kárpótol. Harmadsorban: a zsidó szellemi, lelki és közösségi értékek birtokában kataklizmák idején is jóval könnyebb megtalálni a jó utat, mint azok elutasításával – netalán azok nélkül.

És írtam mindezt magyarul, azon az egyetlen nyelven, amelyen kifejezhetem magam. és írtam e recenziót szülőföldemen, ahol 1944-ben gettóba zártak, s ahonnan Bergen-Belsenbe deportáltak. és írtam e cikket abban az országban, ahonnan Naftali Kraus 1949-ben kiszökött Izraelbe, s írtam ott, ahol nekem sok száz nem zsidó barátom van, akik velem együtt tudják, tapasztalják: milyen válságos és a felismeréssel mégis reménykedő helyzetekbe kergeti az embert a történelem. Mint a chábád rabbit, Snéur Zálmán ben Báruchot.

Benedek István Gábor