1840. február 5-én nyoma veszett egy kapucinus szerzetesnek és szolgájának Damaszkuszban. A helyi keresztények és a francia konzul a zsidókat vádolták meg azzal, hogy elrabolták és meggyilkolták a két eltűntet, majd a vérüket rituális célra használták fel. A vádak miatt a zsidó közösség számos vezetőjét letartóztatták és megkínozták. Voltak, akik az életükkel fizettek a hazug vádakért.
A vérvád híre bejárta az európai sajtót. Sokan elhitték a rituális gyilkosság meséjét, pedig már jóval a vérvádakkal teli, sötét középkor után zajlottak az események.
A felvilágosult, nyugat-európai zsidókat hideg zuhanyként érte a többségi társadalom reakciója. A középkori zsidóellenesség feléledésétől tartva összefogott a franciaországi és az angliai zsidóság, és Sir Moses Montefiore és Adolphe Crémieux vezetésével küldöttséget menesztettek a Közel-Keletre. Az egyiptomi Alexandriába érkezve megpróbálták rávenni Muhammad Ali pasát, hogy az igazságszolgáltatás szabályainak durva megsértése miatt ejtse a vádakat. Az Oszmán Birodalomtól elfoglalt, hatalmas terület felett uralkodó pasára nagy nyomás nehezedett, mert az európai hatalmak diplomáciai és katonai eszközökkel akartak véget vetni hatalmának. Végül beadta a derekát, megkegyelmezett a gyanúsítottaknak, de nem mentette fel őket a vádak alól.
Montefiore és Crémieux diadalmenetben tértek vissza Európába, ahol a zsidó közösségek ünnepelve fogadták őket. Ezzel együtt a damaszkuszi vérvád még sokáig foglalkoztatta a közvéleményt, és számos kutató ehhez az eseményhez köti a modern zsidó történelem kezdetét. Az eseményeket több európai nyelven megörökítették, taglalták, elemezték, ám éppen a damaszkuszi zsidók voltak azok, akik hallgatásba burkolóztak, a tragédiát átélt nők hangja pedig egyáltalán nem hallatszott.
A jeruzsálemi Zsidó Nép Történelmének Központi Archívumában bukkantak rá egy levélre, mely bepillantást enged a letartóztatott zsidók feleségeinek szenvedésébe, és megvilágítja a történetben betöltött szerepüket. Leírást kapunk a válogatott kínzásokról, és az is kiderül, hogy a nőket is vallatták az eljárás során.
Oro, a híres rabbidinasztiából származó Mose Abulafia felesége maga is súlyos bántalmazásokon ment keresztül és végig kellett néznie férje kínvallatását. Mose Abulafia végül megtört, és bevallotta a soha meg nem történt gyilkosságot. Áttért az iszlámra, és a vád tanújaként is szerepet vállalt.
A kínzásokba belehalt Joszef Laniado özvegye arról számolt be, hogy a francia konzul szexuális szolgáltatásokat követelt tőle ügyük kedvezőbb elbírálása érdekében. Ugyanezzel a zaklatással kellett szembenéznie egy másik vádlott, Dávid Hariri lányának.
Ők és más nők, akik arra kényszerültek, hogy megjelenjenek a különféle kihallgatási bizottságok előtt, óriási bátorságról tettek tanúbizonyságot vallomástételük során. Az ügy lezárulta után ezek a nők igyekeztek köszönetet mondani mindazoknak, akik eljártak az érdekükben. Az archívumban talált, judeo-arab nyelven írt levelet azok a nők fogalmazták, akiknek a férje élve szabadult ki a fogságból. A levelet Lady Judith Montefiorénak címezték, aki elkísérte férjét Alexandriába. A szokásos köszöntő formulák után a nők azt írták, hogy örökre emlékezni fognak „szemük fényére, koronájukra, az előkelő urakra és miniszterekre, Senor Roschel (Rotschild) őméltóságára és Senor de Montefiore őméltóságára”.
„A mai napon, ezen az áldott vasárnapon, elul hónap 8-án, felragyogott fényünk, mely urunktól és koronánktól, az Ön unokatestvérétől, a nagyszerű és nagyméltóságú Sir Moses Montefiorétől áradt ránk, és hírét vettük, hogy hazaengedik őket a börtönből” – állt a hálálkodó levélben.
Érdemes megfigyelni az aláírók sorrendjét, ami a damaszkuszi zsidó közösség megosztottságáról és a tragédia miatt a különböző csoportok között kialakult konfliktusokról tanúskodik. Az első sorban a Farhi család nőtagjainak neveit olvashatjuk, akik a város leggazdagabb kereskedőcsaládjához tartoztak. A lap legalján riválisaik, a Harari család nőtagjainak nevei állnak. Középen rabbik és középosztálybeli férfiak feleségeinek neve szerepel, köztük „Madame Oro, Mose Abulafia felesége, a betért”. A neveket a város rabbija, Jáákov Antebi felesége, Mázál Tov zárta.
A levélben említett dátumot a külföldi konzulok által írt beszámolók is a szabadulás napjaként tüntették fel. Ekkor térhettek haza a letartóztatottak a börtönből, illetve az eljárás elől elmenekültek a búvóhelyeikről.
Különösen érdekes a levél elul hó 15-i keltezése. Eszerint a levelet egy héttel a szabadulás napja után írták meg. A francia konzul gúnyos hangnemben számolt be bejrúti felettesének az ezen a napon az osztrák konzulátus kertjében tartott vidám rendezvényről, ahol a zsidók a fogvatartottak kiszabadulását ünnepelték. Talán éppen ez volt az az alkalom, ahol a vádlottak feleségei megfogalmazták a levelet, férjeik kiszabadítójának feleségéhez.
zsido.com
Forrás: NLI