A Besálách hetiszakasz tartalmazza Mózes diadalénekét, amit a Vörös-tengeren való átkelést követően énekelt. Ezért ezt a szombatot sábát sirának, magyarul a dal szombatjának nevezik.
Mózes diadaléneke után azt is megemlíti a Tóra, hogy a nők, Mirjám prófétanő vezetésével énekeltek, táncoltak és zenéltek. A nők dalának mibenlétéről azonban keveset tudunk. Az azonban bizonyos, hogy Mózes, Mirjám és egész Izrael népe teljes hittel hitt az Örökkévalóban és ez vezérelte őket, amikor a dalt énekelték Istennek. Ez a dal, mely a Tórában szereplő lírai részletek egyike, évezredek óta mindennapi imáink részét képezi.
Mi olyan különleges általában a dalban? Miért szeretjük az ismert dallamokat újra és újra hallani, míg az írott, vagy beszélt szöveget néhány alkalom után megunjuk? Minél többször hallunk egy dallamot, minél jobban ismerjük azt, annál jobban beleszeretünk. Ha egyszer egy dallam megfogott minket, akkor igen valószínű, hogy a későbbiekben is hatni fog ránk, akárhányszor hallgatjuk is meg.
A Tóra egyik leglátványosabb csodájára éppen az Egyiptomból való kivonulást elbeszélő Besálách szakaszban kerül sor. A Vörös-tenger kettéválik, és a zsidók száraz lábbal kelnek át rajta. És miután megtapasztalták ezt a hatalmas csodát, a zsidók dalra fakadtak, a nők pedig még doboltak és táncoltak is.
Bölcseink azt mondják, hogy két, egymástól gyökeresen eltérő élettér jelenik itt meg: a víz és a föld. A víz lepedőként takar el mindent, ami benne él, és a benne élők nem tudnak létezni nélküle. Ezzel ellentétben a szárazföldön minden mozgás, minden élő külön-külön látszik, és ott nem is ennyire nyilvánvaló a kapcsolat az élet és az élettér között. A tenger az Örökkévalót jelképezi. Ahogyan a víz is minden más létezőt eltakar, úgy az Örökkévalón kívül sem létezik semmi. Minden az Ő egységének a részét képezi, minden Tőle függ. Ahogyan a hal nem élhet víz nélkül, úgy nem élhetünk mi az Örökkévaló nélkül. Ezzel szemben a szárazföld az embereket képviseli. Az, hogy mennyire kizárólag az Örökkévaló éltet minket, könnyen elhalványulhat, hiszen a növények termései, a folyók vize és a napfény „ellát minket”. Saját magunkat az Örökkévalótól független lényként is el tudjuk képzelni.
A tenger szétválásakor isteni perspektíva tárult fel a zsidók szeme előtt, és a szárazon átvonuló zsidók lehetőséget kaptak arra, hogy mélységében átlássák. Egy rövid pillanatig az egész nép látta és érezte, hogy csak egyetlen Örökkévaló Isten van, senki és semmi nincs rajta kívül. A midrás azt mondja, hogy a Vörös-tengeren száraz lábbal átkelő egyszerű szolgálólány is az isteni jelenlét érzékelésének magasabb szintjét élte át, ugyanúgy, mint az égi szekeret, az angyalokat és a Teremtőt szimbolizáló merkávát látó Jechezkél (Ezékiel) próféta.
Mit tettek ekkor, vagyis az átkeléskor a zsidók? Énekelni kezdtek! A dal a lélek nyelve. A régi dalok ismétlésével újra és újra átéljük a dal lelket megmozgató ritmusát. A zene emlékezteti a lelkünket arra, amit valóban szeretünk.
A tenger szétválásakor énekelt dal kifejezi a zsidók és Isten mély kapcsolatát, melyet csak akkor és ott tudtak így átélni. Egy olyan valóságról beszél, melyben semmi más nincs, csakis az Isten. Erre emlékezünk, valahányszor elolvassuk ezt a dalt. E realitás intenzív megélése megérintette minden zsidó lelkét, és ez fejeződött ki a dalban. Mivel a tenger kettéválását megéneklő dal a reggeli ima részét képezi, hétköznapokon és szombatokon egyaránt, ezért Besálách szombatján sok közösségben szokás, hogy az előimádkozó és a közösség, sorról-sorra, énekelve mondja el ezt a különleges szöveget.
A dal a lélek nyelve, ezért nem unjuk meg soha. Sőt, minél inkább a lelkünkhöz szól egy dal, annál többször énekeljük el és annál jobban kötődünk hozzá. Ha nem csupán szavakkal imádkozunk, hanem énekeljük is imáinkat, a dal megnyitja a lelkünket, és lehetőséget ad nekünk arra, hogy – akárcsak a Vörös-tenger szétválásánál – legbensőbb lényünket érintse meg az ima, szétnyíljon a saját tengerünk, és megláthassuk az istenit a világban.
Forrás: chabad.org Fotó: chabad.org