Tévét hónap 24-én volt a híres Schwein-Götz Eljákim háKohén bajai rabbi és megyei főrabbi jorcájtja, mely idén január 8-ára, vagyis erev sábeszre esett. Évfordulója alkalmából életéből idézünk, melynek részletekben gazdag történetét az unokája, dr. Kohn Sámuel pesti rabbi vetette lapra.
A rabbi a Lengyel Királyság egy kisvárosában, Schwerinben (Skwierzyna, Lengyelország) látta meg a napvilágot 1760-ban. Szülőhelyének neve, mivel akkoriban még nem voltak vezetéknevek, a nevének részévé vált, melyet élete végéig megőrzött. Apja, Sámuel egy jómódú lószállító volt, szorgalmas, Isten-félő ember, akinek derék feleségétől, Ráchel asszonytól hat gyermeke született, akik közül a legidősebb Eljákim volt. Apjára igaz volt az a talmudi (Bává bátrá 160b) mondás, miszerint a kohanita származású emberek hirtelen haragúak, ugyanis még bármicvó korú sem volt, amikor apja megtagadta tőle az anyagi támogatást és elüldözte a házából.
A fiú fiatal kora ellenére vándortanító lett, aki Posenbe (Poznań, Lengyelország) került, ahol az ottani rabbi, Joszef Landau („Joszkele háCádik”, 1726–1801) jesivájában tanult. Egyszerű élete a helyi zsidók jóindulatától függött, akik fedelet és ételt biztosítottak neki. Éles eszével hamar kitűnt, ami ottani balszerencséjét okozta, ugyanis egyszer Ráv Joszef Schwerinbe utazott, ahol mesélt egy odavalósi eszes tanítványáról. Az ártatlan dicséret után kitudódott, hogy Eljákim apja jómódú, aki támogathatná is, ezért pártfogói megvonták tőle az addig kapott keveset, hiszen sok szegény bóher volt a városban. Az ifjú viszont ezután sem kért az apjától, helyette inkább tovább vándorolt és így került Pozsonyba 1778-ban, ahol a korszak egyik legnagyobb Talmud-tudósától Méir Barbytól („MáHáRáM Barby”, 1725?–1789) tanulhatott. A schwerini bóher egyhamar Ráv Barby kedvence lett, aki szívesen látott vendéggé vált a ros jesiva éjszakai magántanulásain is.
Fordult Götz szerencséje és az egyik legelőkelőbb pozsonyi zsidó háznál, Dembitz Jehuda házában talált új otthonra, ahol a vallási stúdiumok mellett megismerkedett a világi tudományokkal is. 22 éves korában Pozsonyból az akkori zsidó világ fellegvárába, Prágába ment, hogy tökéletesítse Talmud-tudását, ami mellett szívesen foglalkozott a geometriával vagy lapozott bele valamilyen természettudományi könyvbe, de ott tanult meg sakkozni is, mely játékkal az élete vége felé is szívesen töltött időt. Prágában Ráv Barby szívélyes ajánlólevelének köszönhetően a legjobb házakban lehetett magántanító, minek hála szép megtakarítást gyűjtött, melyhez 1792-ben hozzáadódott apja utáni öröksége is. Götz tehát a legjobb esélyekkel indult házasodni, hiszen vagyonos („legalább száz aranya volt”) Talmud-tudósból elég kevés volt.
A prágai magántanító Götz egy bonyhádi sádchen, Reb Preisinger Dávid közvetítésére került kapcsolatba Bajával, pontosabban egy ott élő, eredetileg Lovasberényből származó terménykereskedővel, Reb Müller Májerrel, aki Reizl leányát akarta kiházasítani egy megfelelő bóherrel. Amikor a sádchen Preisinger Reb Müller figyelmébe ajálotta a bóhert, figyelmeztette, hogy gyorsan ismerkedjék meg vele a pesti vásárban, mert már a jómódú kalocsai Peszl asszony is spekulál rá…
Reb Müller és a „prágai bóher” 1796 márciusában találkozott Pesten az akkori rabbi, Boskowitz Zeév Wolf (1740–1818) lakásán, ahol a családi szájhagyomány szerint a bemutatkozás egy több napos talmudi vitává nőtte ki magát, melyen Götz fölényesen győzedelmeskedett. Május 2-án már megtörtént az eljegyzés is, melyen megállapodtak, hogy az ifjú pár az esküvő után az örömszülők házában fognak élni, akik gondoskodni fognak róluk, életük gondoktól mentes lesz, hogy Götz kizárólag a Tóra-tanulásra összpontosíthassa idejét. Cserébe Götztőlt csak egy dolgot kértek, hogy szerezzem minden fivérétől egy nyilatkozatot, hogy amennyiben ő meghalna és özvegyét gyermektelenül hagyná, akkor a fivérek díjtalanul Bajára jönnek és megcsinálják a chalica szertartást, hogy Reizl újraházasodhasson.
A hüpét végül – a menyasszony fiatal kora miatt – 1797. augusztus 17-én, vagyis áv hónap 25-én állították fel, hogy összekössék életüket. Ekkoriban a korábban tápiószelei rabbi, Marberg-Kohn Jesájáhu volt Baja rabbija, kinek tekintélyén folyton csorba esett a Müller házi Talmud-tudósok miatt, aki ezért 1805-ben végleg elköltözött Bajáról. 1807-ben Eisenstädter Méirt („MáHáRáM Asch”; 1780–1852) választották új rabbinak, aki az előzővel eltérően, nem ellenfelet látott Götzékben, hanem partnert, így az altala alapított jesivába is meghívta őt tanítani.
Három év múlva kellemetlen fordulat állt be a család életében, amikor Reb Müller tönkrement. Reb Eljákim eleinte nem akarta kereseti forrássá tenni Tóra-tudását, vagyis ahogy hagyományos közegben mondták: a Tórát kapává fordítani, ezért kereskedőnek állt. Azonban nem volt szerencséje az üzleti életben. Kénytelen volt hát rabbiállást vállalni, ám az is nehézségbe ütközött, hiszen háttárája, vagyis oklevele nem volt, mesterei már nem éltek, Eisenstädter rabbi pedig vonakodott neki háttárát adni, mondván ő fiatalabb és nem lenne méltó rá, végül aztán mégis adott neki, s így ezek után, 51 éves korában foglalta el az első rabbiszékét Szabadkán (Subotica, Szerbia).
Nem maradt viszont sokáig a szabadkai rabbiszékben, mert amikor 1815-ben meghalt az apósa, akkor anyósa fenntartása is ráhárult, ezért pedig vissza kellett költözniük Bajára. Eisenstädter rabbi látva barátja kínlódását, írt mesterének a halhatatlan Chátám Szófernek (Schreiber Móse, 1762–1839), hogy ha csak lehetősége van rá, akkor juttassa őt egy másik rabbi állásba, hogy a bajait Götzre tudja ruházni. Így került a MáHáRáM Asch Balassagyarmatra, s kapta meg a bajai rabbi állást Ráv Götz. Tekintélyének köszönhetően 1827-ben a megyei főrabbinak is megválasztották, mellyel bár fizetést nem nyert, de jogot igen, hogy a megyében házasulandó vagy váli akaró zsidókat Bajára idézhesse, hogy az eseményeket a zsidó jog szerint kontrollálhassa. Az ellenszegülőket fél vagy egész napra a zsinagóga előteréből nyíló alagsori börtönre ítélhette. Hozzá kell tenni, hogy a válások ellen volt, kivéve, ha a nő jóléte úgy kívánta, ezért sokan a nők oltalmazóját látták benne.
A források igazán vallásos embernek írják le, akit az 1868/69-es zsidó kongresszus után minden bizonnyal orthodox rabbinak mondanánk. A hagyományokat szigorúan betartotta, de híveitől csak a szükségeset követelte meg, így például próbálta előmozdítani, hogy a felügyelete alá tartozó közösségekben legyen kóser mikve, de amikor a szegedi hitközség az ottani szombatszegőket a törvényszék elé akarta citálni, akkor támogatta a hitközséget, vagy ha muszáj volt, akkor maga is 24 órás elzárásra küldött olyan zsidókat, akik Ros hásánákor árultak a vásáron… Nem támogatta az akkoriban terjedő haszid mozgalmat, de mélyen ellenezte a hírhedt Chorin Áron (1766–1844) rabbi reformgondolatit is. Amikor Pillitz Dániel (1818–1895) szegedi rabbi feleségül kérte az egyik leányát, akkor megtiltotta a frigyet, mert nem nézte jó szemmel Pillitz reformtörekvéseit sem, azonban, amikor Pillitzet el akarták távolítani Szegedről, és erre aláírásokat gyűjtöttek, akkor elhárította a kérést: „vállait ezzel az igával ne terheljék”.
Schwein-Götz Eljákim rabbi a talmudi műveltséget értékelte a legjobban, de fontosnak tartotta a világi tanulmányokat, s a nyelvek elsajátítását is, ennek a szellemében ő maga is megtanult magyarul. Az elsők között volt, aki figyelmet szentelt a szombati drósékra, melyek elsősorban nem is a heti szidrákra voltak alapozva, hanem az Atyák mondásai, vagyis a Pirké Ávot erkölcsi tanításaira. Vallási döntéseit pedig a következő tézis határozta meg: „egyszerűen kimondani, hogy valami tilos (»ószúr«), vagy élvezete tilos (»tréfó«), vagy valakit egyik vagy másik vallásos hivatal viselésére alkalmatlannak (»pószul«) nyilvánítani, ez nagyon olcsó jámborság, melyhez nem sok talmudi ismeret szükséges”.
1840-ben, egy május elsejei pénteki napon hatalmas csapás érte Baját: egy tűzvész gyakorlatilag az egész várost felemésztette. A tűz a város végéből, a pék házából indult, s terjedt tovább a szokatlanul szeles időben, olyan gyorsan, hogy a legtöbben csak az életüket tudták menteni. A legtöbben a Duna partjára menekültek és onnan nézték végig, amíg kétkezi munkájuk hamuvá válik. A házak mellett a lángok martalékává vált a zsinagóga, a rituális fürdő, a székház, az iskola és kórházuk is. Elégett Götz rabbi könyvtára és kéziratai is. A katasztrófa után a rabbi segítségére siettek fivérei, illetve egykori tanítványai, így például egy prágai bankház igazgatója is, de élelmet küldött a bonyhádi és paksi hitközség is. Zsidók és nem-zsidók összefogtak és együtt építették újra romjaiból a várost.
Új zsinagóga terveit vetették papírra, azonban az addigi gyakorlattal szemben a bimát a tér közepéről a pesti Kórustemplom mintájára a frigyszekrény elé akarták állítani. Götz rabbi bár ellene volt a Tóra-olvasó emelvény elmozdításának, de fontosabbnak tartotta a közösség békéjét, másfelől viszont azt is gondolta, hogy az építkezés sokáig el fog tartani, s neki lesz lehetősége a feleket meggyőzni arról, hogy a berendezés maradjon a régiben. Azonban feltevésében csaladkoznia kellett, mert a grandiózus zsinagógát a körülményekhez képest igen hamar tető alá hozták és 1845. szeptember 26-án már fel is avatták. Az avatási ünnepségre a rabbi egy héberül megírt beszéddel készült, melyet aztán német fordítással is ellátott, miután megtudta, hogy nem-zsidó vendégek is megtisztelik az eseményt. A közösség vezetése azonban váratlan módon úgy határozott, hogy magyar nyelvű avatást tart. A döntés meglehetősen kellemetlenül érintette az aggastyán Götz rabbit, aki bár beszélt magyarul, dóséja mégsem hatott volna annyira ünnepélyesen, mint héberül megírt eredetije. A beszédre Löw Lipót (1811–1875) szegedi rabbit kérték fel, amit Götz közbenjárására a szegedi rabbi végül elutasított. A közösség vezetését ez sem tántorította vissza és Steinhardt Jakab (1818–1885) aradi (Arad, Románia) rabbit kérték fel az ünnepi beszéd megtartására; Götz rabbi pedig csak az ilyenkor szokásos áldásokat mondta el és a nér támid, vagyis az örökmécses meggyújtását végezte.
Az 1848-as szabadságharc idején családjával együtt teljes vállszélességgel állt ki a magyar függetlenség mellett, a családi ezüstöt és ékszereket adták a haza oltárára, két fia pedig nemzetőrként szolgált. Az idős rabbi, aki addig főleg csak talmudi fóliánsai fölött görnyedt, akkoriban szétterített újságok lapjaiból olvasta fel a magyar győzelmeket. A világosi (Șiria, Románia) fegyverletételt megkönnyezte.
Élete végéig aktív maradt, egy-egy talmudi vita vagy magyarázat pedig még a legidősebb korában is pírt csalt az arcára. Végrendeletében pontosan elrendezett mindent, melynek vége így hangzik:
„Leghőbb óhajom, hogy gyermekeim hű szeretettel támogassák egymást, tanáccsal és tettel, valahányszor erre szükség lesz. Végül meghagyom, hogy hagyatékomból 50 forintot fizessenek a »Chevra-Kadisá«-nak az én, valamint dicsőült erényes és hű hitvesem sírhelyéért; továbbá osszanak szét 25 forintot temetésem napján a szegények közt, testemet pedig boldog emlékezetű nőm sírja mellett temessék el. Most pedig lelkemet és testemet a mindenség atyjának ajánlom, ki szülőimnek és nekem is egyetlenegy Istenem volt, ki mindig kegyelmében részesített engem, miért is mindig hálás voltam iránta és amiről még halálom óráján is egész szívvel fogok megemlékezni.”
- január 15-én, háromnegyed 5-kor, azaz tévét hónap 24-én adta vissza lelkét a Teremtőjének. Érdekesség, hogy a rabbi halálát követő évben Dél-Magyarországon, a zsidó fiúk közül a legtöbben az Eljákim, vagy a Götz név magyar megfelelőjét, Géza nevet kapták.
Emlékéből fakadjon áldás!
Cseh Viktor
Források:
Kohn Sámuel dr., „Schwerini Kohn Götz – élet és korrajz”, 1., 2. és 3. rész, in: Bacher Vilmos, Bánóczi József (szerk.), Magyar Zsidó Szemle 15. Budapest: Atheneum, 1898. 117–134.; 209–237.; 304–325. o.
Kohn Sámuel dr., „Schwerini Kohn Götz – élet és korrajz”, 4. és 5. rész, in: Bacher Vilmos, Bánóczi József (szerk.), Magyar Zsidó Szemle 16. Budapest: Atheneum, 1899. 17–34.; 135–162.