2010 májusának eleje volt, dolgozószobám asztalánál ülve bámultem a számítógépem képernyőjét. Akkor már 20 éve konzervatv rabbi voltam. Mindannyiunk életében vannak pillanatok, amikor értékelnünk kell, amikor feltesszük magunknak a nagy kédést: Mit is akarok igazából, mi a fontos számomra, hová szeretnék eljutni a jövőben? Akkor még nem tudhattam, hogy a törénet már jóval korábban megíródott. Izrael járt az eszeben. Feleségemmel, Nancy-vel nemrégiben tértünk vissza. Sírtam a repülőn, nem tudom pontosan miért, mindig sírok hazafele jövet.
Elhatároztam, teszek valamit Izraelért. Készíthetnék például videofelvételeket zsidókról, akik „Valami vélemény Izraelről” kérdésem nyomán Izraelről beszélnének, például a hely szellemiségéről, a falafelről, az építészetről, strandokól. Ezeket a rövid vallomásokat feltenném a weboldalamra, mely RabbiLIVE.com, címen akkoriban Istentiszteleteket közvetített az Afganisztánban, Irakban, vagy a légierőnél szolgáló katonáknak. Gondoltam, csak egy gombnyomás a képernyőmön és máris segítem Izrael píárját a nagyvilágban.
Tinédzser fiamnak (akit Adam Natannak hívtunk, mivel feleségem ágáról 90 éve ő volt az első fiú a családban), szintén volt egy weboldala, ahol barátaival zsidó témákat vitattak meg. Ő korábban eljutott már Washingtonba, ahonnan a weboldaláról élőben közvetítette az AIPAC konferenciát. Így esett, hogy valahogyan tudta, ki az illetékes, és felhívta a Fehér Házat. Sajtóbelépőt kérvényezett a decemberi elnöki Chanuka ünnepségre. Kérdezték, biztos nem tévesztette el, és talán a pár nappal későbbi zsidó örökség ünnepségre gondolt? Adam vette a lapot, és rájuk hagyta, igen, a zsidó örökség ünnepségre gondolt.
Így hárman, Adam, a barátja Daniel Landau, és én elindutunk a zsidó örökség ünnepségre. Nehezen szakítottam időt rá, hogy elvigyem őket, de gondoltam, tán lesz ott pár zsidó, akiknek feltehetem a “Valami vélemény Izraelről?” kérdésemet.
2010 május 27-én Obama elnök sajtótájékoztatójára vártunk a Fehér Ház Keleti Termében, mely zsúfolva volt a világ minden tájáról érkezett újságírókkal. Témája az olajhiány volt a Golf térségben, és mi hárman fantasztikus kérdésekkel készültünk, de végül csak néhány riprtert ért az a megtiszteltetés, hogy kérdést tehettek fel, közöttük Helen Thomas, a Fehér Ház Sajtófőnökségének tagja.
A sajtótájékoztató után még mardt egy óránk a zsidó örökség ünnepségig, így sétára indultunk, és a kapu irányába tartva észrevettük Helen Thomast felénk közeledni. Intettem a fiúknak: ő volt a világ egyik legelismertebb riportere, Eisenhower és Kennedy idejében már tudósított a Fehér Házból, és ő volt a média egyetlen képviselője, akinek külön, saját helye volt a sajtótájékoztatókon, az első sor közepén. Akkor ő 60 éve volt újságró, én 60 másodperce, ideje volt hát találkoznunk. Mivel én már egész nap alig vártam, mikor tehetem fel valakinek a “Valami vélemény Izraelről?” kérdésemet, megálltottuk.
“Mondja meg nekik, menjenek a pokolba Palestinából,” felelte egyenest a kamerába nézve.
Ha ezt egy skinhead mondta volna New York egy elugott utcájában…! De a Fehér Házban, és ő 89 éves, az egész olyan zavaros volt. Akkor elhatároztam, átvedlek újságíróvá, és visszakérdezek:
„Hová is kéne menniük?”
“Haza!”
“Haza hova?”
“Lengyelországba, Németországba….”
Haza Lengyelországba, Németországba? Bárcsak tehetném! Vissza nagyszüleim városkájába, ahol péntek esténként a kalács illata terjengett és minden otthon ablakában gyertyák pislogtak. Bárcsak visszamehetnék, de hát nincsenek többé stételek, nincsenek gyertyák, sőt, zsidók sincsenek ott már, az antiszemiták elűzték őket.
Visszatérve New Yorkba a videóval, felhívtam egy írót a The Jewish Week-nél. Két szót válaszolt: “Nem hír!” Innentől már nemcsak a Fehér Ház antiszemitizmusától,de New Yorkban egy tapasztalt, szekularizált író közönyétől is szenvednem kellett. Azonnal ki akartam hát tenni a videót a weboldalamra, de ehhez várnom kellett a fiam segítségére. Így a felvétel egy teljes hétig a kamerában maradt. És ezen héten történt valami a Közel-Keleten, ami Izraelt megint az érdeklődés középpontjába állította. A Gáza övezetben 2010 május 31-én, egy flottilla fedélzetére úgynevezett béke aktivisták hatoltak be, és vasrudakkal, késekkel támadtak izraeli katonákra. Az összecsapásban több aktivistát lelőttek.
Az egész világ Izrel ellen fordult, Helen Thomas a Fehér Házban pár arasznyira állva az elnöktől azt mondta, “Izrael részéről ez egy mészárlás volt a békeaktivisták ellen”. A fiamnak volt aznap egy kis ideje, így pénteken hajnali 2 óra körül kitettük a felvételt, és továbbítottuk néhány címre, például Jeff Dunetz zsidó bloggernek, a Yid With Lid.” című blog terjesztöjének. Miután kiment a Shabbat kinyitottam a gépemet, és láttam, több mint 700,000 látogatója volt az oldalnak addig, de vasárnapra elérte az egymilliót. A felvételem végül megtisztította a levegőt, Helen Thomast felmondásra kényszerítették, és az ügynöksége is ejtette őt, kitiltották a Fehér Házból, és nevét levették az első sor közepén lévő székéről, valamint országszerte a különböző kitüntetésekről.
Rólam beszélt minden média, persze számos fenyegető és gyűlölködő levelet is kaptam, de amúgy mindenki tudni akarta, ki állt a kamera mögött. A levelezőm teli volt a nemzetközi sajtó ügynökségek leveleivel, akik interjút akartak tőlem kéni. Telefonon is kerestek, Ari Fleischer, a korábbi elnök, Bush Fehér Házi sajtótitkára hívott, és azt tanácsolta, találjak ki a történethez egy céltudatos üzenetet, amit a világ számára el akarok küldeni. Mint utóbb kiderült, Ari Fleischer hívását is Adam intézte el. (Ki ez a kölyök?). Azt mondta, bárkit el tud érni, ha tanácsra van szükségem arra vonatkozóan, hogy mi legyen ez az üzenet. Egy másodpercnyi gondolkodás után kimondtam egy nevet… Csak pár perc telt el, Adam a kezembe nyomta a telefont, és máris beszélhettem. Elie Wiesel volt a vonalban.
Ahogy Ari tanácsolta, azt kérdeztem “Wiesel Professor, mi legyen az én üzenetem a világ számára?” Azt mondta, olvasta a lapokban, hogy minden reggel eljárok a Chabad Istentiszteleteire, hát találjam ki, mit várna tőlem a Rebbe, hogy elmondjak erről. El nem tudják képzelni, hogy összezavarodtam. Azt tanácsolja Elie Wiesel, találjam ki, mit mondana az elhúnyt Lubavicsi Rebbe? A dolog szürreális volt. Felhívtam hát a helybéli Chabad rabbit, Chaim Grossbaumot, és elbeszéltem neki, mit mondott Elie Wiesel. Jó, felelte gondolkodás nélkül, találjuk ki! Felhívtuk Abraham Shemtovot, ő még ismerte a Rebbét, jól emlékezett a tanításaira, de jártas volt a média és a politika világában is.
“Ha van egy barátod, és egy ideig nem látod, ő azért a barátod marad. De ha 50 éve nem láttad, már nem biztos, hogy még mindig barátod,” monta Rabbi Shemtov. “Ha a gyereked elmegy egy kis időre, még a gyereked marad. Ha elmegy hónpokra, akár évekre, akkor is a gyereked marad. És ha nem látod 50 évig, akkor is gyereked marad. Mi Izraelnek nem a barátai vagyunk, mi Izrael gyermekei vagyunk. Távol voltunk pár száz évig Egyiptomban, vagy ezer évig Perzsiában, vagy Spanyolországban, vagy Észak-Amerikábn . . . távol voltunk pár évre Auschwitzban. De mi még mindig Izrael gyermekei vagyunk.”
“Izrael és Izrael gyermekei egyek, nem érdekes, ki mikor és hol született és hol él, milyen nyelvet beszél. Mi és Izrael egymásért létezünk. Egy zsidó, aki New York utcáin sétál, tudván vagy nem tudván törődik Izraellel, érte él, és Izrael érte létezik.”
Két nappal később a CNN “Igaz források” című adásában voltam Howard Kurtz-al. Nem emlékszem, mit kérdezett, de tudom, a válaszom az volt, hogy Izrael gyermekei és Izrael földje egy és ugyanaz. Ez volt az, ami tagadni próbált Helen Thomas és vele mindazok, akik Izraelt törvényen kívül akarják helyezni.
Két hónappal később átszeltem az Egyesült Államokat a fiammal, hogy interjút készítsek, akivel csak lehet Jackie Masonról a Ku Klux Klan nagy sárkányáról, egy antiszemitizmusról és gyűlöletről szóló dokumentumfilmhez (melyet később a Simon Wiesenthal Center Tolerancia Múzeuma bemutatott). Hazatérve vezérszónoknak kértek fel a Yale Egyetem antiszemitizmusról szóló szimpoziumára. A beszédem előtt a levezető elnök, Professor Charles Asher Small azt mondta, ő sosem néz tévét, de egy nap, amikor meglátogatta szüleit, ahol épp a CNN ment, meghallott engem Izrael gyermekeiről beszélni. Ezek a szavak indították őt arra, hogy felkérjen, mert úgy érezte, ezeknek a szavaknak el kell hangozniuk a Yale Egyetem összegyűlt professzorai előtt.
Helen Thomas azt mondta menjek haza, és én megtettem. Hazatértem gyökereimhez és így tett a családom is. Adam most végez a Chabad Mayanot Yeshiváján Jeruzsálemben, és még idén Amerikába megy, New Jerseybe, hogy rabbinak tanuljon. A lányom, Shira is zsidó tudományokat folytat, és jövőre Montrealba megy egy Chabad szemináriumba. Minden alkalommal, amikor előadom ezt a töténetet, azt mondom a közönségnek: a zsidógyűlölet elleni harc lényege, hogy zsdóként cselekedjünk. Éljünk a Tóra, a micvák, a Shabbat, a kasrut szellemében. Tudom, ez az, amit a Rebbe szeretett volna hogy elmondjak a világnak.
DAVID NESENOFF