A média rendszeresen foglalkozik azzal, hogy a cháredi közösség egyes tagjai nem követik a járványügyi előírásokat. Bár az ortodox közösségek többsége fegyelmezetten betartja a szabályokat, sokan mégis általánosítanak a kirívó esetek miatt. Ha az előírások megszegésének okát keressük, akkor Yair Hoffman rabbi szerint három kérdésre kell megtalálnunk a választ: Miért csinálják ezt? Hogyan érthetjük meg a gondolkozásmódjukat? És, ami talán a legfontosabb, hogyan lehetne erre a helyzetre a leghatékonyabb megoldást találni?

Hogy megértsük őket, vissza kell utaznunk térben és időbe, egészen 1846-ba, a bécsi központi kórház szülészeti osztályára. Akkoriban a bécsi általános kórház az orvosi kutatások egyik központja volt és a bécsi orvosi egyetem is ott működött. Azonban sajnos, a szülészeten számos gyermekágyas nő hunyt el Streptococcus baktérium okozta fertőzésben, minek az okát akkor még senki sem tudta.

Ekkor írta be magát a történelembe egy fiatal magyar orvos, Semmelweis Ignác, aki kiderítette a halálozások okát: az orvosok nem mostak rendesen kezet. Azt javasolta, hogy az egészségügyi személyzet fertőtlenítőszerrel, klórvízzel mosson kezet, az ehhez köthető halálozások pedig megszűntek. Semmelweiset ezért, mint az anyák megmentőjét emlegetik a mai napig.

A történet, úgy tűnik, happy enddel végződött, azonban ez közel sem volt így, ugyanis a legtöbb orvos nem örült a fiatal magyar doktor előírásának. Sokan abbahagyták vagy el sem kezdték a klórvíz használatát, Semmelweis állását pedig nem hosszabbították meg a bécsi klinikán.

Meglepő módon a helyzet közel 175 év alatt sem igazán változott meg. Az amerikai Betegségmegelőzési és Ellenőrző Központ (Centers for Disease Control and Prevention CDC) szerint a mai napig a kórházi fertőzések legnagyobb része a kézmosások nem megfelelő módjából vagy annak teljes hiányából adódik. Évente mintegy százezer ember hal meg kórházi fertőzésben. És miért nem követi minden egyes kórházi dolgozó – az orvosokat is beleértve – maradéktalanul ezt az egyszerű előírást?

Az okot több tényezők kombinációjában találjuk meg.

Először is, a puszta gondolat, hogy láthatatlan baktériumok, vírusok lehetnek a kezünkön nehezen belátható, csak úgy mint a maszkviselés vagy a társadalmi távolság jelentőségének megtartása.

Másodszor, a kézmosás és a maszkhasználat egy olyan feladat, amire külön oda kell figyelnünk. Egy kórházi dolgozónak egy átlagos, nyolcórás munkaidőben mintegy 200 kézmosásra lenne szüksége. Esküvőkről vagy temetésekről való távolmaradás hasonlóan nehéz az embereknek.

Harmadszor, nagyon sok ember úgy gondolkodik: „csak a másik kapja el, én ugyan nem”.

Negyedrészt nem felejthetjük el a védekező és egyben támadó faktort: „hogy merészelnek engem hibáztatni!”, amellyel legtöbbször csak ellentétes reakciókat váltunk ki.

Végül nem feledkezhetünk meg a bizalmatlanságról sem. Felmérések szerint gyakran még az ápolók sem bíznak az orvosokban, illetve az orvosok egyes kollégájukban. Ha pedig ez így van, akkor nem különösebben meglepő, hogy sok cháredi zsidó sem bízik az egészségügyben.

Ez az öt tényező együttesen megnehezíti a járvány elleni védekezést. Az előző pontok igazak a vallásos zsidó világon kívül is, azonban a cháredi közösségekben további három faktorral is számolnunk kell.

Mivel sokan ugyan úgy jártak zsinagógákba, tanházakba stb., vagyis jellemzően igen zsúfolt zárt helyiségekben töltötték idejük nagy részét, ahol biztosan ismertek koronavírussal fertőzött embert, ezért a legtöbben azt gondolják, hogy már maguk is átestek a fertőzésen és immunisak. A gondolat ugyan nem minden logikát nélkülöző, azonban mivel ezt tesztekkel nem támasztják alá, valójában hazárdjáték.

Miután a cháredi közösségek más társadalmi csoportokhoz képest sokkal zártabbak, ezért náluk sokkal nagyobb a bizalmatlanság az orvostudománnyal szemben. Mert nem olvasnak – tudományos – cikkeket, jellemzően nem használnak internetet, nem néznek televíziót, ezért a vírusról és a fertőzés megelőzéséről szerzett információik is hiányosak, sokszor egymásnak ellentmondók vagy nem egyértelműek, így az előírásokat sokkal könnyebben ignorálhatják.

Végül pedig sokkal nagyobb az önállóságuk megvédésének szempontja. „Nem akarjuk, hogy beleszólj az életünkbe, mert azzal átlépsz egy vonalat, és a számunkra kulcsfontosságú életvitelünket akarod szabályozni.” Egy hagyományosan a közösségre épülő vallást csak komoly erőfeszítésekkel lehet járványbiztossá formálni, azonban a legszigorúbb és leginkább elszigetelt közösségekben az előbb felsoroltak miatt nem látják szükségességét annak, hogy a mindennapi Isten-szolgálatukat felborítsák.

A cháredi közösségnek a koronavírusjávránytól függetlenül is nap mint nap szembesülniük kell az antipátiával. Nem-zsidók és sajnos zsidók is folyamatosan érdemüknek tekintik, hogy rámutassanak a náluk vallásosabbak vélt vagy valós hibáira. Ez a vallási intolerancia vezet ahhoz, hogy halloweeni partikon egyesek várandós apácáknak öltöznek, vagy hogy léteznek olyan mémek, melyen egy szelet mákos süteményt kell tudni megkülönböztetni egy cháredi temetéstől… Az egymás elleni gyűlölet felszámolásával komoly eredményeket érhetnénk el.

Körülbelül harminc évvel ezelőtt Monsey-ban erev sábeszkor leszerelték a telefondrótokat, ami komoly fennakadásokat okozott a telefonszolgáltató cégnek a környék más részein. Hogyan kezelték ezt akkor? Kezelhették volna agresszív módon, helyette viszont jiddis nyelvű tájékoztatókat helyeztek ki, amiben a közösséggel megértették, hogy milyen más módja van a telefon szombatra való kikötésének, ami nem eredményezi azt, hogy az egész környéket elvágják a külvilágtól. A problémát úgy számolták fel, hogy mind a két fél sértetlen maradt.

Ehhez az egyszerű példához hasonlóan kellene előítéletektől mentesen megérteni az egyes csoportok működésének okait, majd közösen kezelni a problémát, hogy ne sérüljön a Tóra-társadalma sem és a civakodás helyett az életmentésre összpontosíthasson mindenki.

Rabbi Yair Hoffmann a www.5tjt.com oldalon megjelent írása nyomán, melyet a www.vosizneias.com is közölt.

 

Cseh Viktor