A következő sorokat a Nobel-díjas író, Elie Wiesel (1928-2016) vetette papírra jiddisül a hatnapos háború után, 1967-ben.

„A jövő nemzedék talán el sem hiszi majd. A tanároknak nehéz dolga lesz meggyőzni a diákokat arról, hogy a mesebelinek tűnő események valóban megtörténtek. A gyerekek persze elhisznek mindent, de felnőttként majd mosolyogva rázzák meg a fejüket azzal, hogy mindez csupán legenda.

Nem hiszik majd el, hogy ezzel az apró országgal, melyet gyűlölet, háború és terror vesz körül, ekkora csoda történt. Nehéz lesz elmagyarázni, hogy egy ilyen kis haderő miként volt képes visszaverni és megszégyeníteni az arab országok hatalmas, jól felszerelt hadseregeit. Mit is mondott az elismert tudós, a talmudista Shaul Lieberman? Kétezer év múlva úgy tekintenek majd az emberek ezekre az eseményekre, ahogy mi látjuk ma a makabeusok győzelmeit. Azt mondtam volna, hogy kétezer év múlva? Dehogy, már jövőre, sőt, talán már holnap.

A múlt vasárnap az arab államok és szövetségeseik azzal fenyegették Izraelt, hogy még egy mozdulat és elpusztítják. Néhány órával később a zsidó hősök támadásba lendültek, a világ pedig lélegzetvisszafojtva figyelte minden lépésüket.

Még emlékszünk a hét eleji rádióadásokra, melyek Jób könyvére emlékeztettek. Minden órában más arab ország küldött hadüzenetet Izraelnek. Egyiptom, Jordánia, Szíria, Jemen, Libanon és Szaúd-Arábia. Később Marokkó, Tunézia, Algéria. Tunéziában a csőcselék pogromot rendezett a zsidó negyedben. Egyre több iszlám ország csatlakozott az egyiptomi elnök, Nasszer “szent háborújához”, Malajzia, Szudán, Mali, Guinea.

Mi a szánkba haraptunk, tördeltük az ujjainkat, nem tudtunk egy helyben maradni. Csendben azon gondolkodtunk, hogy nem állítottak-e bennünket túl nagy kihívás elé. Nem túl sok ez a zsidó népnek és a zsidó országnak? Hogyan várhatunk megváltásra, amikor több tíz-, vagy akár több százmillió ellenség néz szembe Izrael kétmillió zsidó lakosával?

És akkor, peszách és sávuot között megtörtént a hanukai csoda. Nem tartott soká, amíg a félelmetesnek tartott ellenségnek a torkán akadt a szó, és elvesztette hidegvérét. Még a szovjet ENSZ-nagykövet, Nyikoláj Fedorneko is hangnemet váltott. Ahelyett, hogy azon aggódott volna, hogy Nasszer végre kielégíti-e hataloméhségét, hirtelen megpróbált az izraeli elnök, Lévi Eskol kedvében járni.

Olyan volt, mint amikor egy színházi rendező, aki nem ismeri a darabot, véletlenül rossz szöveget ad a szereplők kezébe. Akik eddig eltökélten küzdöttek ellenünk, hirtelen kegyelmet kértek, hiszen korábbi védelmezőik eltávolodtak tőlük. Az éjszaka folyamán az ENSZ biztonsági tanácsában tapasztalható hangulat teljesen megváltozott.

Mindannyiunknak kötelessége, hogy köszönetképpen elmondjuk a Hálél imát, amiért tanúi lehettünk ezen eseményeknek. A csata még nem ért véget, de az ellenség visszavonult és egyhamar nem is tér magához.

Elképzelhető, hogy a későbbi nemzedékek nem tudják majd felfogni, hogy volt képes Izrael eltörölni az ellenségeit. Persze vannak áldozatok is, de hosszú távon minden értelmet nyer.

A vér, melyet fiatal oroszlánjaink ontottak, az általuk hozott áldozat nem vész el. Minden özvegy könnye, az elesett katonák minden halálhörgése, ott lesz majd a leszármazottaikkal.

A világ zsidóságának ezek az események mély büszkeségre adnak okot. A zsidók együtt élték át és túl ezt a megpróbáltatást. Egy nép tagjai ritkán éreznek egymáshoz ilyen erős kötődést, ilyen lojalitást közös történelmük legtisztább alapelveihez.

Emlékszünk még, hány zsidó rohanta meg az izraeli nagykövetségeket, és azért könyörögtek, hogy Izraelbe mehessenek önkénteskedni? Emlékszünk még a tömegtüntetésekre az utcákon? És arra a számtalan zsidóra, köztük a legszegényebbekre is, akik minden megtakarításukat az Izraelt segítő alapítványoknak adták?

Ez az új zsidó ébredés része a csodának, része a zsidó győzelemnek. Akik azt gondolták, hogy a zsidók megijedtek a hatalmas hadseregektől, tévedtek. Azok is, akik szerint a világ minden pontján élő zsidó népet el lehet választani a zsidó államtól, alaposan alulértékeltek minket.”

Forrás: Forward