25 évig vártak rá, 50 felett született meg az első gyermekük – aztán még egy

Gabi és Ádá Moti 25 éven át vártak arra, hogy saját gyermekük szülessen. 25 éven át imádkoztak teljes szívükből, könnyek között, miközben szilárdan hitték, hogy az alagút végén fény és boldogság várja őket.

Gabi (59) és Ádá (50+) kezdetben nem gondoltak arra, hogy a várva várt áldás késlekedését valamilyen különleges probléma okozhatja. Biztosak voltak abban, hogy – akárcsak más pároknál, akik hasonló cipőben jártak -, csak idő kérdése, míg végre gyermekük lesz. A több évig tartó sikertelen kezelések után végül a női problémákkal foglalkozó Puá intézet alapítójához, Menáchem Bohrstein rabbihoz fordultak. Ő egy specialistához irányította őket, a kezelések nyomán a pár imái meghallgatásra találtak, Ádá megfogant, és ebből a terhességből született első gyermekük, Ráchel. Két évre rá, ez év januárjában ismét megtörtént a csoda, az asszony egy kisfiúnak adott életet, aki körülmetélésekor az Áviád nevet kapta.

„Még mindig az eufória felhőjében vagyunk” – mesélte az apa. „Rengeteget beszélek róla, de még mindig nehéz felfognom, hogy ilyen megváltásban volt részünk. Ez egy olyan ajándék az Égtől, melyet képtelenség felfogni.” Majd így folytatta: „Kettőnk közül Ádá az igazi hős, és az övé az érdem, az ő erős hite volt az, ami megtartott minket 25 éven át és tovább is. Minden nehézség és az orvosok jóslatai ellenére, melyek szerint nagyon kicsi volt az esélye arra, hogy gyermeket hozzon a világra, ő kitartóan hitte, hogy az Örökkévaló bármit meg tud tenni, és hogy Ő nem marad közömbös az imáival és az akaratával szemben.” A férj azt is elmondta, hogy felesége nagyon sokat szenvedett azért, hogy teljesülhessen az álma. Kislányuk születése rengeteg nehézséggel járt, és az újdonsült anya igen sokáig problémákkal küzdött miatta. Emellett más jellegű egészségügyi gondjai is voltak, amelyek miatt több műtéten is átesett.

A második szülés alkalmával sok mindenre felkészültek az orvosok, és a szülés teljes altatásban történt. A kisbaba is úgy jött világra, hogy aludt, ezért napokig inkubátorban volt. Az apa a második terhesség alatt nagyon sokat aggódott. „Mindig hittünk, de Ádá volt az igazi harcos. Bennem többféle érzelem viaskodott. Egyfelől természetesen akartam még gyereket. Nagyon szeretem a gyerekeket, kötődöm hozzájuk, és amióta fiatal koromban tervezgettem, milyen lesz majd az otthonom, azt sok gyerekkel képzeltem el. Nyilvánvalóan akartam tehát még gyerekeket, de amikor láttam, mit kell Ádának elszenvednie ezért, nem volt egyszerű őt a harctérre küldenem. Mielőtt Rácheli megérkezett, azon kaptam magam, hogy úgy éreztem, feladom. Azt gondoltam, hogy itt van az emberi tűrőképesség határa, mert nem bírtam elviselni azt a gondolatot, hogy a feleségem ilyen borzalmasan szenved. Miután megkaptuk Ráchelit, könnyebb volt hinnem, bár voltak nehézségek. Ádá állandóan életveszélyben volt, és ezt nagyon nehéz volt látnom.”

Arra a kérdésre, hogy voltak-e időszakok, amikor csalódottak voltak, így válaszolt a férfi: „Számomra talán igen, de Ádának nem. Mindketten tanítunk, mindkettőnknek nagy családja van rengeteg gyerekkel. Emlékszem, nem egyszer mondtam neki: Sok tanítványunk van, sok unokahúgunk és unokaöcsénk. Elégedjünk meg ennyivel, ez is valami.” De ő nem adta fel. Ádá egy különleges csoportba tartozik, olyan nők közé, akikről írva van: „A szentéletű asszonyok miatt váltattunk meg, és miattuk jön el a jövőben a megváltás.” Én – az orvosok diagnózisának megfelelően – egy realisztikusabb álláspontot képviseltem, de ő mindent félretett, és csak az Örökkévalóban hitt. Az ő hite érdemében érhettük meg azt a napot, amikor fiunkat felvették Ávráhám szövetségébe.” A brit milá szertartáson a kisbabát az a Bohrstein rabbi tartotta, aki korábban elindította a házaspárt ezen az úton.

Gabi felhívta a figyelmet arra, hogy nemcsak akkor kell Istennek köszönetet mondanunk, amikor már meghallgatta az imáinkat, hanem a próbatételek idején is.  „Az Örökkévaló mindenképpen és minden körülmények között létezik, el kell tehát ismernünk a létét, köszönetet kell mondanunk és szeretnünk kell Őt, attól függetlenül, hogy mit kapunk Tőle. Ha nem ad, annak is megvannak az okai, és Ő nem köteles részletezni azokat. A mi feladatunk az, hogy dicsőítsük Őt még a sötétség pillanataiban is, még akkor is, amikor Ő, áldott legyen, úgy dönt, hogy az a helyes, ha nem teljesíti a kívánságunkat…Azzal a bottal, mellyel Isten megver minket, támogat is… Isten mindig könyörületes, csak néha nem látjuk ezt át.”

Az apa így fejezte be a beszélgetést: „Miután Rácheli megszületett, több környékbeli iskolába is meghívtak, hogy a hitről beszéljek. Elmentem, ha már felkértek, de tudtam, hogy ez nem az én feladatom. Mert mi a nagy dolog abban, ha hiszek, miután már szemtanúja voltam a megváltásnak? A hitünket még azelőtt kell megerősítenünk, mielőtt elérkezik számunkra a megváltás, akkor és csak akkor – ez az igazi próbatétel.”

Forrás: Hidabroot