1945: Temetni jöttek

Az Alföldön vagyunk közvetlenül a háború után, 1945 nyarán. Új korszak, új nap. Szentesi István jegyző (Rudolf Péter) reggeli borotválkozását végzi. Ő az a fajta ember, aki mindig „megoldja okosba”, ügyeskedik, kiszolgálja a hatalmat, értékrendjét úgy változtatja, mint más a fehérneműjét, erkölcsi gátlásai nincsenek, talán nem is voltak soha. Ma nagy eseményre készül, a fia házasodik. A Szántó T. Gábor novellája alapján készült film ennek a napnak a történetét követi végig, és ahogy a borotválkozással egy időben befut a reggeli vonat, tudjuk, hogy semmi sem úgy alakul majd, ahogy a jegyző eltervezte.

A vonatról két zsidó száll le. Különös rakománnyal érkeznek, két ládával, amelyekbe nem tudni, mit csomagoltak, de nagyon óvatosan bánnak velük. A faluban hamar híre megy a jövevényeknek… Elindul a találgatás, miért jöttek, mit akartak, mit rejtegetnek a ládákban. Ragályi Elemér gyönyörű képei árnyalatról árnyalatra mutatják be, hogyan telepedik rá a közösségre a feszültség, amint a két zsidó elindul gyalog a falu felé. Az esküvői készülődés közben megcsillan az ünnepi asztalra kitett ezüst eszcájg, amiről hamar kiderül, hogy lopott holmi. Az elhurcolt, aztán meggyilkolt zsidók vagyonát széthordták a falubeliek. Az ügyesebbeknek nem csak az eszcájg jutott, Szentesi István például azt a drogériát szerezte meg, amely deportált barátjáé volt.

Közben a két ismeretlen kalapos zsidó rendületlenül közelít a falu felé a nyári forróságban. Mit akarnak? Miért jöttek vissza? Csak nem a drogériát akarják elvenni, amit éppen a jegyző fia rendezget a közelgő újranyitás előtt? Vagy az eszcájg kell nekik? Az esküvői készülődés izgalmát fokozatosan felváltja a ijedtség, a nézők számára egyenként derül ki a násznép tagjairól, hogy melyikük mit tett néhány hónappal korábban, amikor a helyi zsidóság eltűnt. Feltárul a múlt: emitt a pap, aki a keresztény egyházak cinkos hallgatását szimbolizálja a szörnyű bűnök elkövetésének idején. Amott a dörzsölt, sokat tapasztalt parasztasszony, aki beköltözik az egyik elhurcolt család házába, hiszen „az neki jár”, az ingatlant amúgy is „kiutalták neki” a háborús szolgálataiért. Papírja van róla.

Megtudjuk azt is, hogy a drogéria tulajdonosát azután vitték el a csendőrök, hogy a jegyző megíratott egy levelet egy alkoholista, kicsit együgyű falubelivel. A Szarvas József által tökéletes színészi játékkal hozott figura az egyetlen a településen, akiből a zsidók megjelenése nem hárítást, tagadást és hazugságot vált ki, hanem bűntudatot. Miután sikertelenül próbálkozik, hogy a többieket rábírja a bűnökkel való szembenézésre, sodródik az egyre fájdalmasabb felismerés felé: itt senki sem bánt meg semmit. Hiába hajtogatja a jegyzőnek: „vissza kell adni mindent”, magára marad a gyötrődéssel. A film egyik legmellbevágóbb jelenete is a Szarvas József által megformált figurához kötődik: a kétségbeesésében az alkoholba menekülő (mert Kelet-Európában a kocsma a problémák megoldásának szinte egyetlen színtere) ember elmegy a templomba, hogy gyónhasson végre. De a pap elhajtja a szerencsétlen embert azzal, hogy ne merészeljen isten házába ittasan belépni, mert az bűn. Nagyobb, mint a falu zsidóságának kifosztása. Néhány jelenettel később a szerencsétlen a lopott ház udvarán felakasztja magát.

A zsidók beérnek a faluba. Az egyre idegesebb nép már alig gondol az esküvőre, a szoborarccal az utcákon vonuló vádló alakok után erednek. A két fekete ruhás, kalapos férfi a falu határában érkezik meg céljához: a zsinagóga kertjében pakolják le a faládákat, amelyekből személyes holmik kerülnek elő: egy kisbaba félcipője, egy gyermek játékvonata, néhány ruhadarab, imasálak. A lincselésre készülő tömeg az elhagyatott zsinagóga kerítésének rácsai között pillantja meg, hogy a zsidók nem bosszút állni, nem a vagyonaikat visszaszerezni, hanem temetni jöttek. Temetni azt, ami szeretteik után maradt. És ahogy érkeztek, úgy el is mennek, csendben, szoborarccal. Amikor a vonatra felszállnak, maguk mögött hagyják a felzaklatott falut, melynek tagjai már túl vannak a maguk temetésén: ők a múltat és a bűneiket ásták el.

A mindössze néhány óra történetét felölelő film megmutatja, hogy a túlélő zsidók visszatérése milyen érzelmeket váltott ki. Az esküvő elmaradt: nem csak azért, mert az ifjú ara mást szeret és a házasság csak kényszerű parti lett volna, hanem mert az apja bűneivel a fiú is a zsidók felbukkanása miatti riadalom miatt szembesült. Ekkor áll össze a fejében a kép, hogy a drogériához, amelyet át kellett volna vennie, mások vére tapad.

Mire a délutáni vonattal a zsidók elmennek, a falu közössége szétesik. Nézem Török Ferenc filmjét, Ragályi Elemér hatásos képeit, Rudolf Péter zseniális játékát, és arra gondolok, olyan, mintha a Bűn és bűnhődés sajátos változatát látnám. Bizonyos értelemben egy idealizált világot: ahol a bűnösök így vagy úgy, de megbűnhődnek. Öngyilkosok lesznek, elhagyja őket a gyerekük, drogba menekülnek (a jegyző felesége), kiüresedett élet, lelkiismeret-furdalással megterhelt ma­gány a büntetésük. Nos, ez nagyon távol áll a történel­mi valóságtól.

Számos magyarországi zsidó számolt be arról, hogy amikor hazaértek a haláltáborokból, nem csak azzal szembesültek, hogy elfoglalták házaikat, ellopták ingóságaikat, hanem azzal is, hogy senkinek sem volt esze ágában sem bármit is visszaadni. Ebben a hatóságok sem segítettek. Mindeközben éppen azokban az alföldi falvakban, ahol Török filmje is játszódik, pogromokra is sor került. Hogy mennyire nem szólalt meg a lelkiismeret hangja, jól mutatja Andy Grove története is. A tavaly márciusban elhunyt IT-guru, a világ legnagyobb számítástechnikai vállalata, az Intel egyik alapítója Gróf Andrásként született Magyarországon 1936-ban. Túlélve a holokausztot az 1956-os forradalom után emig­rált az Egyesült Államokba. Andy Grove amint átért az óceán túlpartjára, többé nem szólalt meg magyarul. „Mert egyike volt annak a milliónyi magyar származású zsidónak, akinek egész családját kiirtotta a fasizmus. Az ötvenes évek elején még megpróbált felejteni, feldolgozni magában a tragédiát. Erről csak egyszer mesélt egy amerikai barátjának: nem tudta megbocsátani egykori szomszédjainak, hogy széthordták szülei bútorait; hogy szembetalálkozott az utcán halott édesanyja ruhájával egy korábbi szomszédasszonyon; hogy találkozott azzal a vidáman röhögcsélő csendőrrel, aki egykor rájuk zárta a vagon ajtaját. Nem tudott nekik – nekünk – megbocsátani” – írta Grove nekrológjában Somfai Péter.

Török filmje inkább azt mutatja meg, hogy milyen drámáknak kellett volna megtörténniük, mint azt, hogy mi történt ténylegesen. A vidéki zsidóság elárulása és kifosztása úgy tűnt a múlt ködében, mintha soha nem került volna rá sor.

Ha folytatódna a történet, végignézhetnénk, ahogy a filmbéli jegyző gond nélkül lényegül át a kommunista diktatúra pártitkárává, ekkor a kulákoknak, rendszeridegeneknek megbélyegzett honfitársait jelentené fel, fosztaná ki. A vele összejátszó csendőrből a kommunista diktatúra rendőre lenne, csak a drogériát veszítené el végleg, azt ugyanis államosítanák.

Ónody-Molnár Dóra írása