A forradalom idején történtek antiszemita atrocitások, de a politikai-értelmiségi elit elítélte azt. A zsidóság magáénak érezte a magyar szabadság ügyét, erről tanúskodik aktív részvételük a szabadságharcban.
Miért van az, hogy a legfontosabb nemzeti ünnepek (1848 és 1956) sem mentesek teljesen az antiszemita megnyilvánulásoktól?
Ha a politika kikerül az utcára, akkor sokféle indulat a felszínre tör. Ez a szabadság része, tudomásul kell venni, ha tetszik, ha nem. 1848 kapcsán voltak antiszemita zavargások, 1956-ban nemigen, annak ellenére, hogy csak 12 esztendővel voltunk az antiszemita őrület tobzódása után. Voltak antiszemita hangok és megjegyzések, de kifejezett pogromok nem zajlottak 1956-ban. Más a helyzet 1848-cal: holott a kor a jogegyenlőség eszméjének áttörését jelentette, azonban a zsidókra vonatkozóan azonnal megjelent az igény, hogy őket zárják ki a jogegyenlősítésből. Ezt mutatták a március 19-i és 20-i pozsonyi antiszemita tüntetések, amelyet április 4-én Szombathelyen, 5-én Székesfehérvárott és Pécsett, 19-én Pesten követtek zsidóellenes megmozdulások. A pesti tüntetés kifejezetten követelte, hogy a zsidók űzessenek ki az országból és ne lehessenek nemzetőrök. Április 23-án, húsvét hétfőjén Pozsonyban tényleges pogrom zajlott le. Ott erőszakos cselekmények és gyilkosságok is történtek. Sajnos más településeken is előfordult hasonló atrocitás azokban a hetekben.
Miként reagált minderre a hazai zsidóság és az értelmiségi elit?
Kettősség jellemezte a zsidóság reakcióját: Horn Ede és Dux Adolf vezetésével kivándorlási irodát hoztak létre. Mások viszont úgy döntöttek, hogy mégiscsak a magyar szabadság ügye mellé állnak, és jelentkeznek a honvédseregbe. Végül is 1849. július 28-án a magyar országgyűlés elfogadta a zsidóság jogegyenlősítéséről szóló törvényt, de ez már csak jelképes gesztus volt, hiszen két héttel a világosi fegyverletétel előtt történt. A győztes Habsburg hatalom nevében fellépő Haynau óriási összegű hadisarcot vetett ki a magyar zsidóságra a forradalmi szerepvállalás miatt. 1856-ban Ferenc József úgy döntött, hogy az addig befolyt összeget egy zsidó tanulmányi alap létrehozására szánja. Az összeg rendeltetése szerint szegény zsidó gyerekeket kellett támogatni, mintafőiskolát létrehozni és rabbiképzőt alapítani. A mintafőiskola 1857-ben megnyílt, a gyerektámogatás elindult, a rabbiképző létrehozása pedig némi késedelmet szenvedett, mert a zsidók különböző vallási irányzatai nem tudtak egyetértésre jutni. Az ortodoxok inkább katonai célokra fordították volna az összeget. Végül a császár 1869-ben erősítette meg a rabbiképző felállításának tervét. Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter 1873-as országgyűlési előterjesztése után 1877. október 4-én megnyílt a rabbiképző. A sors iróniája, hogyha a magyar zsidókat Haynau nem bünteti meg, akkor ők maguktól valószínűleg nem teremtették volna elő azt az összeget, amiből Ferenc József elhatározása nyomán létrejött az a tanulmányi infrastruktúra, ami az elkövetkezendő évtizedeket jellemezte.
És az értelmiség?
A legkiválóbb liberális értelmiségiek nyíltan felléptek a zsidóellenes érzület ellen. Jókai Mór, Csengery Antal, Bajza József és az akkoriban legtekintélyesebb magyar értelmiségi, Vörösmarty Mihály egyaránt elítélte a történteket. A „forradalmár értelmiségiek”, például Táncsics vagy Petőfi plebejus demokraták voltak. Ők nagyon demokratikusan gondolkodtak, minden a nép volt számukra. Mélyen hittek a jogegyenlőségben. Ők komolyan vették a francia forradalom - szabadság, egyenlőség, testvériség – jelszavát.
Hogyan viszonyult a pogromokhoz és a jogegyenlőség kérdéséhez Kossuth és Széchenyi?
Kossuth hitt az érdekegyesítés politikájában. Azt gondolta, hogy senkit nem szabad elidegeníteni, éppen ezért húzta-halasztotta a zsidó egyenjogúsítást, mert érezte, hogy a zsidóellenes előítéletek a politikai realitás részét képezik. Döntően azok között, akik féltették a kiváltságaikat azoktól a zsidóktól, akik versenytársakként belépnének az ő területeikre is. Amikor Kossuth – immár emigránsként – szembesült a honi politikai antiszemitizmussal, akkor mélyen elítélte azt. Széchenyi esete különbözik. Azon a rendi országgyűlésen, amikor először vetették fel a zsidók egyenjogúsítását, kijelentette: más országokban talán igen, azonban Magyarországon ezt nem lehet megvalósítani. Azt mondta, hogy például Angliában ez olyan lenne, mintha egy üveg tintát öntenénk a tengerbe, de Magyarországon mintha ugyan ezt a tintát egy levesbe öntenénk. Itt nyilván arra is gondolt, hogy Magyarországon a zsidóság összlakosságon belüli aránya magasabb, mint Nagy Britanniában. Az is hozzátartozik Széchenyi lelki alkatához, hogy viszonya ambivalens volt a kérdéshez. Naplójában valósággal marcangolja magát akkor, amikor felidéz egy esetet: lovaglás közben egy arra járó kaftános zsidóra rácsapott az ostorával, estére ez neki komoly bűntudatot okozott, mert olyan előítélet volt benne, amit nem tartott helyesnek.
Más országokban is voltak hasonló atrocitások a szabadságért, egyenlőségért harcba szálló zsidósággal szemben a forradalmi hangulatú 1848-ban?
Nem tudok róla. Legalább is hasonló vehemenciával aligha történtek atrocitások. Azt azonban hozzá kell tenni, hogy Magyarország talán amiatt is sajátságos, hogy minálunk már keveredett egy fajta modern antiszemitizmus, ami a zsidó versenytárs ellen tiltakozott, a középkorias antijudaizmussal. Azzal a dogmával, miszerint a zsidók pusztán azért, mert zsidó a vallásuk, bűnösök Jézus meggyilkolásáért. Ezt a vélekedést egészen a második vatikáni zsinatig, az 1960-as évekig fenntartotta a katolikus egyház.
Rendszeres előkerül, hogy milyen sok zsidó harcolt Petőfiékkel vállvetve a hazáért. Lehet tudni pontosan, hányan vettek részt a forradalomban?
Monográfiában először Bernstein Béla dolgozta fel a kérdést. Az ő 1898-ban kiadott könyve hangsúlyozza, hogy a magyar zsidóság a nemzeti ügy mellé állt. Talán ennek az asszimilációs hevületnek tudható be, hogy Bernstein alaposan túlbecsüli a számokat. Tudjuk, hogy 1848-49-ben a magyar hadseregben 180-200 ezer fő fordult meg. Bernstein azt mondja, hogy közülük 20 000 volt zsidó. Ami elképesztően nagy szám, hiszen ez azt jelentené, hogy a magyar honvédsereg 10-12 százaléka zsidó származású volt. Ráadásul ez a szám a korabeli zsidóság arányához képest is nagyon magas, merthogy Magyarországon akkoriban 200-300 ezer zsidó élhetett. Ez annyit jelentene, hogy lakosságbeli arányszámukhoz képest a zsidók kétszeresen felülreprezentálták magukat a magyarokhoz képest. Bernstein adatait Bóna Gábor hadtörténész korrigálta. Az ő sokkal realisztikusabb számításai szerint a honvédseregben maximum 8-10 ezer zsidó harcolt. A 12 000 tiszt közül pedig 154 zsidó származású embert azonosított. A zsidó tisztek között a legmagasabb rangfokozat az őrnagyi volt. Ha realisztikusan nézzük a zsidó részvételt, akkor is olyan számokat kapunk, amelyek arról szólnak, hogy a magyarországi zsidóság alaposan kivette a részét 1848-49 magyar szabadságküzdelmeiből. S akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a zsidó hitközségek milyen támogatást nyújtottak a harcoló Magyarország számára.
Miért tették mindezt?
Szögezzük le, a korabeli zsidóságnak nem volt zsidó nemzeti tudata. A zsidó nemzettudat a cionizmus létrejöttével realizálódott, s ez jóval későbbi fejlemény, mint az 1848-49-es szabadságharc. A zsidóságnak, amelynek vallási és népi tudata volt, de nemzeti tudata nem létezett, választási lehetőségként adódott, hogy milyen nemzeti irányba mozdul el. A 18. század vége felé éppen ezért kívánta őket II. József germanizálni – ezért rendelte el számukra a német családnevek felvételét. A reformkor magyar nemzeti mozgalma is szerette volna, ha a Magyarországon élő zsidók nemzeti mivoltukat tekintve magyarrá válnak. Ezért ígért számukra jogkiterjesztést, ezért mondta nekik azt, hogy a nemzet teljes jogú tagjai lehetnek. Pontosan ezt fogalmazta meg Eötvös József báró 1840-ben. Szövege mintegy summázata volt a liberális reformellenzék zsidókkal kapcsolatos álláspontjának. Úgy vélte, hogy a szabadság és a jogegyenlőség értékei magyarrá teszik a zsidókat, s erre nagy szükség is volt, hiszen az ország területén nemzeti értelemben a magyarok kisebbségben voltak. A zsidó vezetők egy jelentős része értékelte ezt az ajánlatot, és már a reformkorban is elindult egyfajta magyarosodási folyamat. Gondoljunk csak Lőw Lipót munkásságára és szerepére. Ő már 1844-ben számos írásban sürgette a zsidók magyarosodását, és a zsinagógában magyarul prédikált.