Az 1945-öt követő tíz év társadalmi-politikai változásai az 1956-os forradalom és szabadságharcba torkolltak, amelyben a közvélemény által zsidónak tekintett személyek a barikádok mindkét oldalán megtalálhatók voltak.
1956 antiszemitizmusa
1956 október–novemberében nem került sor átfogó antiszemita megmozdulásokra, az egész országra kiterjedő szervezett atrocitásokra. A népfelkelés reprezentatív képviselőinek, hangadóinak akcióiban a peremjelenségként felmerülő zsidóellenesség nem játszott lényegi szerepet, más volt a megmozdulás fő iránya. A kortársak visszaemlékezése és dokumentumok tanúsága szerint a kibontakozó politikai irányzatok sem voltak antiszemita jellegűek, még a konzervatívabb törekvésűek esetében sem. Már csak viszonylag rövid időtartama miatt is a forradalom mentes volt a zsidóellenes célkitűzésektől, más kérdés az antiszemitizmus szórványos felbukkanása.
A zsidóság reakciói
A magyarországi zsidóság viselkedése rendkívül összetett és paradox volt, reakciói és érzelmei a társadalom más rétegeihez hasonlóan az eufória és a rettegés végpontjai között alteráltak. A forradalmi eseményekkel szimpatizáló zsidó származású értelmiségiek, mint a másik oldalon az apparatcsikok korábban, ha számukra a zsidó problematika egyáltalán felvetődött, újból a magyar nemzeti célokkal való teljes azonosulásról, a totális testvéresülésről vizionáltak.
A „kis-zsidók” történelmi tapasztalatokon edződött ösztöne azonban másképp működött. Október 23-a után közülük sokan féltek a zsidóellenesség kiújulásától, aggódtak, hogy a népfelkelés zsidóüldözésbe fordulhat. Valóban nehéz megítélni, hogy a bukott rendszer exponált képviselőinek felelősségre vonásában, bántalmazásában, munkahelyi eltanácsolásában, a népítéletekben – így az elfogott ávósok esetenkénti meglincselésében – mekkora szerepe volt a társadalomban, az előző évtizedben lappangó módon jelen lévő hagyományos és új zsidóellenes érzelmeknek, és az utóbbival egybemosódó kommunistaellenességnek.
A forradalom második hetében, a Pesti Izraelita hitközség a forradalmat támogató nyilatkozatot adott ki, és bejelentette a kommunista párt járószalagján lévő régi vezetők leváltását – mindez azonban csak kevés figyelmet keltett. Amiképp visszhang nélkül maradt a budapesti rabbi-kar, a csúcsszervként működő Magyar Izraeliták Országos Irodájának és a Pesti Izraelita Hitközség Ideiglenes Forradalmi Bizottságának november 2-i nyilatkozata a Szabad Kossuth Rádióban: „A vallási szabadságát visszanyert magyar zsidóság lelkesen üdvözli a forradalom vívmányait. (…) Egynek érzi magát a szabad hazával. Felkéri a külföldi zsidó szervezeteket, nyújtsanak e sokat szenvedett hős magyar népnek gyors, hathatós anyagi segítséget.”
Szinte az utolsó pillanatban, november 3-án (?) az Országos Rabbiképző Intézet épületében az esetleges antiszemita cselekmények kivédésére a korábbi években illegalitásban működő Bné Ákivá és Hásomér hácáir cionista ifjúsági szervezetek tagjaiból önvédelmi osztag is alakult. A Központi Szociális Bizottság tagjai helytállásának köszönhetően – a gyakorlati ostromállapotban – naponta több mint 2,000 ebéd jutott el a kiosztó-helyekre és megoldották 600 rendkívüli károsult gyorssegélyezését is.
(1956. október 25. délután)
Antiszemitizmus a fõvárosban és vidéken
Bár helyenként antiszemita jelszavakat kiabáltak, kézzel írott zsidóellenes röplapokat terjesztettek, az ablakokra nyilas- és/vagy horogkeresztet mázoltak, s a házfalakon zsidóellenes falfirkák tűntek fel – köztük az ominózus, azóta is sokat idézett „Icig, most nem viszünk Auschwitz-ig” – a budapesti eseményekben a „zsidó kártya” nem játszott számottevő szerepet. A fővárosban, a zsidó élet centrumában – bár sok nem-zsidó is tartott tőle – nem ütötte fel a fejét a politikai antiszemitizmus. Hogy az antiszemitizmustól való elhatárolódásban milyen mértékben játszott szerepet a ’44-es események visszatérésétől való félelem, s esetleges bűntudat, a rasszizmus, „fasizmus” vádja elleni deklarált tiltakozás, a nyugati világ elvárásainak megfelelni akarás és last but not least, az idő rövidsége – fél évszázad távlatából nehezen eldönthető.
Nyílt zsidóellenes megmozdulásokra, az antiszemita háttérkultúra, a hétköznapi fajgyűlölet felelevenedésére a verbális inzultustól a pogromig többnyire az ország elmaradottabb részein (Szabolcs, Nyírség, Hajdúság), esetenként azokon a vidéki, zömében agrártelepüléseken került sor, ahol még viszonylag jelentősebb számban éltek a holokauszt után visszatérő, vallási hagyományaikat őrző zsidók. Ők már puszta jelenlétükkel is „adósságukra”, a deportálások idején tanúsított közömbösségükre, ingóságuk eltulajdonítására stb. emlékeztették a helybelieket, akik közül sokan lelkiismeret-furdalásukat az egyes zsidók hibáinak, ellenszenves cselekedeteinek, netán bűneinek felnagyításával, általánosításával igyekeztek csillapítani.
Az ilyen helyeken a bűntudatból eredő agresszivitás („többen jöttek vissza, mint amennyit elvittek”), a hagyományos „népi” antiszemitizmus, az egy brosúrával korábbi „keresztény kurzus” öröksége, a szociális, kulturális különbségekből adódó féltékenység, kisebbrendűségi érzés, konkurenciaharc, valamint az alkalmilag újra felbukkanó nyilas csőcselék nyomása és a Rákosi-rendszer kiváltotta, gyakran zsidófóbiával párosult kommunistaellenesség egyszerre, olykor egymásba fonódva jelentkezett. Az atrocitásokat nem „felülről” vagy kívülről inspirálták és/vagy támogatták. A csoportos és személyes indulatok elszabadulása helyi erők műve volt, a társadalmi kontroll meglazulásával gyakran régi-új, vélt vagy valós sérelmek kerültek terítékre. A legtöbb incidensre a közrend felbomlásának időszakában, az események kezdetén került sor, de ezeket a kilengéseket is hamarosan megfékezték az új forradalmi hatóságok.
Elhallgatott attrocitások
Bár a tényleges hatalmi vákuum tízegynéhány napja alatt feljegyzett több ezer kollektív és egyéni akcióhoz képest a zsidóellenes kilengések száma elenyésző, jó okkal feltételezhető, hogy az atrocitások tényleges száma meghaladta a hatalomba visszatért kommunisták által összeállíttatott hírhedett Fehér Könyvekben felsorolt esetekét. Az érintettek közül sokan elhagyták az országot, vagy nagyobb településre, elsősorban a fővárosba, költöztek. A berendezkedő régi-új rendszerrel szembeni ellenérzés is sokakat hallgatásra késztetett.
Október 25-26-án éjjel Tápiógyörgyén megtámadták a helyi zsidó szeretetotthon ápoltjait. Ugyancsak október 25-én Mezőkövesden és Mezőnyáradon a felheccelt emberek zsidókat ütlegeltek, 26-án, Miskolcon két ÁVH-s(nak vélt) zsidót meglincselt a csőcselék. Tarcalon október 26–28-án gyűlésen fordultak a zsidók ellen, később három zsidót megkéseltek, míg október 26-án Hajdúnánásról rombolásról és fosztogatásról van tudomásunk. Itt a felgerjedt, „zsidók és kommunisták” után kutató tömeg súlyosan bántalmazta a zsidó közösség több tagját, vallástanítóját és sakterét. Kisebb-nagyobb incidenseket jelentettek Alsózsolcáról, Balkányból, Balmazújvárosról, Dömsödről,
Füzesabonyból, Hajdúszoboszlóról, Kaposvárról, Kisarról, Kiskunhalasról, Kiskunmajsáról, Mándokról, Mérkről, Nyírbátorról, Nyíregyházáról, Ófehértóról, Ózdról, Szarvasról, Tiszabercelről, Tiszakanyárról és Vámospércsről.
Füzesgyarmaton egy testvérpár csak a nemzetőrök beavatkozásának köszönhetően szabadult meg a lincseléstől. Kiskunmajsán a tanács zsidó származású begyűjtési felügyelőjét verte agyon a feldühödött tömeg. A forradalom napjaiban Debrecenben az ottani zsidók neveit tartalmazó „halállistát” köröztek (állítólag Nyíregyházán, Mezőcsáton, Törökszentmiklóson, Kiskunhalason, Szolnokon és Újpesten is készült hasonló lajstrom), míg Tarpán a helyi közösség három tagjának felakasztását követelte a tömeg, de végül beérte tettleges bántalmazásukkal. Mátészalkán egy sor zsidóellenes demonstráció történt. A helyi zsidók menekülni, rejtőzködni kényszerültek a lincselő tömeg elől. Az antiszemita izgatáshoz gyakran még zsidók fizikai jelenléte sem volt feltétlenül szükséges, a kommunistákat könnyen minősítették zsidónak és fordítva.
Ellentétben a későbbi kommunista állításokkal a forradalom alatt nem a „felülről”, budapesti utasításra szorították vissza a zsidóellenes megmozdulásokat, mondván, hogy a nyugati demokráciák nem támogatják,
támogathatják azokat az országokat, ahol felüti fejét az antiszemitizmus. Az első napok bizonytalansága után lokális erők, többnyire a választott népi szervezetek, a forradalmi bizottságok számolták fel – nem egyforma hatékonysággal – a spontán feltörő zsidóellenes megnyilvánulásokat, néha a méltányosság rovására, de mindig a vérontás elkerülése érdekében. A legismertebb ilyen incidensben a hajdúnánási Forradalmi Bizottság vezetője a zavargások kitörésekor a tömeg lecsendesítésére néhány „bűnös” zsidót bíróság elé állítás címén lefogatott, majd a település elhagyására szólította fel őket, úgymond – ahogy előttük kifejtette – életük megóvása érdekében.
Tömeges elvándorlás – okok és következmények
Bár az antiszemita érzések fellángolását a hatalmi központokban mindvégig sikerült elkerülni, a helyi zsidóellenes megnyilvánulások jelentőségét lokális jellegük ellenére sem szabad lekicsinyelnünk. Az erőszakos cselekmények – különösen a Köztársaság téri lincselések hírei – sok zsidóban ambivalens érzéseket váltottak ki. Számos zsidó számára az eseményekről szóló, utólagosan gyakran eltúlzott és eltorzított helyszíni beszámolók, a küszöbönálló további zsidóellenes atrocitásokról, antiszemita hullámról szállongó rémhírek, illetve a kommunista terror-rendszer visszatérésétől, a vasfüggöny újbóli legördülésétől való félelem adta meg az utolsó lökést az emigrálásra, ahogy akkor mondták a disszidálásra.
Londonban.
A zsidók tömeges emigrálásának okainál persze arról sem szabad megfeledkezni, hogy sokan régi terveiket válthatták valóra a határzár ideiglenes lazulásakor. Mindazok, akik már közel tíz éve a távozást fontolgatták – vonatkozik ez elsősorban a Rákosi-rendszerben vallási életükben ellehetetlenített hagyományhű csoportok legöntudatosabb részére, a „proletárdiktatúra” éveiben vagyonában, gazdasági tevékenységében, gyakran személyes szabadságában is korlátozott, polgári mentalitását őrző rétegekre, a háború előtt képzett zsidó szellemi elit jelentős részére, a hajdani cionistákra vagy pusztán családegyesítésekre várókra – kihasználták a kínálkozó lehetőséget.
1956-1957 fordulójára az akkori magyarországi zsidó népesség mintegy 20%-a, körülbelül 20 000-22 000
zsidó (ez az összes „disszidens” körülbelül egytizede) hagyta el az
országot. Kisebb mértékben a zsidók kivándorlása még 1957 első felében (most már „törvényes keretek” között, útlevéllel) is folytatódott. A vidéki zsidók zöme kivándorolt, vagy korábbi lakóhelyéről a nagyobb biztonságot nyújtó fővárosba költözött. Bár a kivándorlást hivatalosan csak azoknak engedélyezték, akik katonai szolgálatra alkalmatlanok voltak, de megvesztegetéssel, felajánlásokkal (például „útlevelet lakásért cserébe”), netán egyes hivatalnokok hallgatólagos segítségével az exodus még néhány hónapig eltartott.
A következmény – a veszteséget most „csak” erről az oldalról tekintve – a magyarországi zsidó szervezeti (közösségi, vallási, intézményi stb.) élet minden korábbi mértéket meghaladó meggyengülése volt. A zsidó „társadalom” krémje, hívők és ateisták, a háború előtt képzett
gazdasági, műszaki és humán értelmiség jelentős hányada: tekintélyes rabbik, (hit)tudósok, kántorok, metszők, vallási és világi vezetők, orvosok, ügyvédek, mérnökök, közgazdászok, az ideológiailag elkötelezett csoportok legöntudatosabb része – vallásosok és cionisták –, széles kis- és középpolgári rétegek, jómódúak és szegények, vállalkozó szellemű fiatalok valamint kevésbé fiatalok fogtak vándorbotot.
Haraszti György írása
| A cikk az Egység magazin 91. számában jelent meg. Az Egység magazin legújabb számát keresse a Keren Or Központban (1052 Károly krt. 20) vagy a Kóser Piacon (1074. Dohány utca 36.). Ha érdekesnek találta írásunkat, és szeretne még több zsidó témáról olvasni, csatlakozzon előfizetőink táborához! Előfizetésért kattintsonhttp://fizetes.zsido.com/ujsag.php oldalra. |