Zsidók deportálása Budapestről 1951-ben

– Zsidókat is kitelepítettek Budapestről? – kérdezte nagy szemeket meresztve Zsuzsa, mikor beszámoltam neki ritka találkozásaink egyikén, milyen témába ástam éppen be magam.

Zsuzsa a barátnőm. Alig harminc évvel idősebb nálam, és zöldfülű újságíró koromban, pályám kezdetén néhányszor – szakmailag – egyengette utamat. Az Újlipótvárosban, a nemzetközi gettóban tizenévesként élte túl a Soát. 1956-ban kijutott neki is némi gyötrelem, a naiv, szőke újságírólányt akkor sem kímélte a történelem.

A kérdésén én is meglepődtem.

– Nem is hallottál róla?

– A kitelepítésről persze, hogy hallottam. De azt nem, hogy zsidók is lettek volna közöttük.

* * *

Az 1951-es budapesti kitelepítés az egyik olyan történelmi eseményünk, amit ma alig őriz a köztörténelem. De mostohán bánt az idő az 1945, de még inkább az 1948 utáni internálások, a munkatáborok, a határmenti települések lakói elűzésének, a svábok kitelepítésének történetével is.

A XX. század zsidó múltját végigélt, tájékozott, idősebb embereknek is újdonság az 1951-es kitelepítés-történet zsidó olvasata, amely nekem azért volt ismerős, mert ott lapul a családtörténetemben. A XX. századi családi történelmünk Jahrzeit-tábláin sorakozik az első világháború, a fehérterror (dédapám kifosztása és kivégzése), a zsidótörvények (munkahelyek elvesztése), munkaszolgálat (Weisz nagyapa kivégzése), csillagos ház és gettó (nekünk házhoz jött a Rumbach utcába), és a vidéki rokonok elvesztése (Alap, Siófok, Szeged). A legtöbb magyar zsidó családnak ehhez még a felszabadulás utáni vagy az 1956-os kivándorlás egészíti ki a tablót, ahogy nekem is: Lipót Izraelbe, Tibor ’56-ban Ausztráliába indult. A XX. századi zsidó történetben egy kakukktojás: 1951-ben osztályellenséggé előléptetett, ’államosított nagykereskedő’ nagyapát Mezőberénybe deportálták. Pedig nagyapa, amint hírét vette a kitelepítések előkészületeinek, kétszobás lakását leadva a tanács lakásosztályán, a családdal együtt (a legkisebb fiú volt apám) a Paksi Autonóm Orthodox Izraelita Hitközség védőszárnyai alá menekült. Onnan kényszerültek mégis Mezőberénybe, ahol első hónapjaikat a zsinagóga egyik helyiségében töltötték. Csak az 1953-as amnesztia után térhettek vissza Budapestre.

* * *

A végső döntést, hogy kitelepítik az „osztályellenséget”, és az „ellenséges elemek”-et Budapestről 1951. május 5-én hozta meg Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Friss István (MDP KV Államgazdasági Osztályának vezetője), Péter Gábor és Házi Árpád (belügyminiszter). A kitelepítésnek két célja volt: az égető lakáshiányt azzal akarták orvosolni, hogy az ’osztályellenségnek’ minősített családokat vidékre költöztetik. 1950-ben olyan terv is felmerült, hogy Budapest 200.000 nyugdíjasának vidékre költöztetésével oldják meg a lakáshiányt, majd ezt a tervet váltotta fel a korábbi társadalmi és gazdasági elit tagjait sújtó, és elkobzott lakásaikkal az új kádereket jutalmazó elképzelés. 1951 elején megkezdődött végrehajtás előkészítése – a végső döntés előtt. Négyoldalas kérdőívvel rendőrök (tanfolyami hallgatóktól tisztekig) járták végig az 1,3 milliós titkos címlistáról kiválasztott címeket, s a házmesterektől, házbizalmiktól, de nem egyszer a kitelepítésre szánt áldozattól gyűjtötték be az információkat a lakásról, a kitelepítendő személy múltjáról és jövedelméről. A kitelepítettek névsorába belekerültek a volt arisztokrácia, hadvezetés, államigazgatás, bankrendszer és a kereskedelem képviselői is. Az 1951 nyarán elkészült jelentések adatai szerint a kitelepítési listára felkerült 6.644 család (17.350 budapesti) közül a Budapest elhagyására 48 órai felkészülést adó ’véghatározatot’ 5.893 család (15.037 fő) vette át, és közülük 5.182 családot (12.704 fő) telepítettek ki – írja a téma szakavatott történésze, Palasik Mária (A budapesti kitelepítések politikai háttere és levezénylése, 1951-1953. Századok, 2015/6. szám). A kiköltözésre utasítottak hatalmas erőfeszítéseket tettek azért, hogy beadványaikkal 1-2 nap alatt megpróbálják a végzés visszavonását elérni, és ehhez igazolásokat is gyűjtsenek; illetve össze kellett készíteniük a magukkal vihető holmijaikat. Egy családfő 500, egy-egy családtag 250 kg-ot vihetett magával vidékre (ebbe beleszámítottak a bútorok is). A lakás hivatalos lepecsételésre, majd leltározásra, később új lakónak átadásra; az ingóságok kiárusításra kerültek; az értékesebb tárgyak múzeumokba jutottak. Mentesítve 692 család lett, 2.276 fő. Megszökött 13 család, de öngyilkosságot kísérelt meg (sajnos többnyire eredménnyel) 6 család.

A mentesítések nagy száma mutatja, hogy a kitelepítés előkészítése slendrián módon történt. Az eredeti névsorból 4.646-an már a kitelepítés idejére lekerültek a listáról (26,8 %) leginkább téves adatok miatt. Több panasznak is helyt adtak a kitelepítés megindulásakor, s ezen túl ott voltak azok, akik megfelelő összeköttetésekkel rendelkeztek ahhoz, hogy kiszabaduljanak a jövőbeli szolgaságnak házából. Sok embert mentett meg a kitelepítéstől Szekfű Gyula, Kodály Zoltán, Bajor Gizi, Háy Gyula, Vas Zoltán, Jánosi Ferenc, Erdei Ferenc, Somlay Artúr, de minisztériumok, s maga az ÁVH is. A kitelepítésre szántak között voltak például Márkus László, Honthy Hanna, Mezey Mária színészek, Gertler Viktor filmrendező (Állami Áruház), sőt Teller Ede családja is. A belügyminisztérium adatai szerint 1952. júniusára már 13.652 ember volt kitelepített. Közülük 212-en a kitelepítés ideje alatt meghaltak.

 

Bár a történeti kutatások szerint több téves kitelepítést orvosoltak, az általam vizsgált zsidó kitelepítések esetében a beadott panaszokat a Belügyminisztérium illetékes munkatársai – elsősorban Cziráki Ferenc rendőr százados – rendre visszautasították. Gyarmati György történész, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának volt főigazgatója 16,6 százalékra becsüli – megjelenés előtt álló tanulmányában – a kitelepített zsidók számát. Az általam végzett kutatások még korai fázisban tartanak, de megállapítható, hogy Gyarmati becslése helyes lehet – kivéve Budapest belső kerületét. Feldolgozva a VII. kerületi kitelepítettek listáit: e városrészből a kitelepítettek 40 százaléka volt zsidó. A családfők átlagéletkora 59,5 év; jövedelmi viszonyaik katasztrofálisak.

Kitelepített zsidók lakóhelyei Erzsébetvárosban, 1951. Forrás: ÁBTL

 

Bár a kitelepített zsidók között is voltak báró-családok, túlnyomó többségük, mint (volt) nagykereskedő, vezérigazgató (vagy annak özvegye) került a listára. Magyarországon ekkor már lezárult az üzemek, üzletek államosítása, tehát ezek az emberek, ha kereskedésüket a háború után művelték is, jövedelmi forrásaikat 1948-1950 között elvesztették. Ha alkalmazták egyáltalán őket, legjobb esetben korábbi vállalkozásaiknál voltak beosztott, gyakran alsórendű alkalmazottak.

Másrészről a magyar zsidóság tragikusan rossz testi-lelki állapotban élte meg a felszabadulást 1945-ben. Az 1938 óta tartó politikai-gazdasági üldözés lelki hatása önmagában felőrlő volt, de ezt követte 1944-től a gettósítás, a családok deportálása, illetve Budapesten a csillagos házakba költöztetés és a gettó – az állandó életveszély. Egy 1946-os összeírás szerint a maradék zsidóság kétharmada szorult valamilyen segélyre, támogatásra, újrakezdési kölcsönre, de főképp gyógykezelésre és ápolásra. A Joint hatalmas dollármilliókat mozgósított a zsidó túlélők talpra állítására. De 1949. december 15-én a szervezet vezetőjét, Israel G. Jacobsont letartóztatták, majd kiutasították; 1951-ben Stöckler Lajosra bízták a hazai képviselet vezetését, végül 1953-ban betiltották a Joint működését. A jövőbelátó és fiatal (kor)osztályok 1948 végéig elhagyták az országot, és a megmaradtak kiszolgáltatottsága – azoké is, akik részesei voltak az új hatalomnak – a rezsim terrorjának fokozódásával egyre nőtt.

A budapesti kitelepítettek Magyarország keleti megyéibe szórattak szét. 1951 folyamán, különösen az augusztus 7-én megjelent Szabad Nép cikk után („A kitelepítések és az imperialisták”) továbbra is kérelmeikkel ostromolták a belügyminisztériumot, a Szabad Nép-et, Rákosi titkárságát. Ezek a levelek drámaiak. Kiderül belőlük, hogy javarészt egzisztenciáját veszített idős, súlyos beteg ember könyörög (szó szerint!) azért, hogy bűntelenül kapott – hiszen jogilag ártatlanok voltak – büntetésüket töröljék el. Legtöbben Budapesten maradt rokonaikhoz, felnőtt gyerekeikhez tértek volna vissza, ugyanis ekkora már tisztában voltak azzal, hogy elsősorban lakásaik miatt kerültek vidékre, falvakba, ún. kulákokhoz, vagy éppen egy-egy távoli tanyára. Amikor ez a próbálkozás sem sikerült, az utolsó mentsvár a helyi hitközségek által működtetett, de Budapestről fenntartott szeretetotthonokba való kerülés volt. Magyar Izraeliták Országos Irodája és Budapesti Izraelita Hitközség elnöke, Stöckler Lajos és főtitkára dr. Kurzweil István egymás után írták alá a befogadási kérelmeket, elhatározva azt, hogy akit lehet, így mentenek meg. Egyedül a hajdúsági kitelepítettek közül 34 család jelentkezett a debreceni szeretetotthonba. De erején felül teljesített Balassagyarmat, Nyíregyháza, Tokaj és Békéscsaba is (akkor még ott is voltak zsidó szeretetotthonok). Egy besúgói jelentés szerint Stöckler 1952-ben azt mondta: „Nagyon szomorú hírek érkeznek a kitelepítettekről, úgy élnek, mint a disznók. Félő, hogy a télen jelentős részük elpusztul. Most maguk építenek maguknak vályogházakat. Ő igazán kiállt a mai rendszer mellett, és a mai rendszer dicséretében megutáltatták magukat a zsidókkal, de mégsem érti – folytatta Stöckler –, hogy miért van szükség ezekre a ‘kegyetlenkedésekre’. Félő, hogy ez a polgárság teljes ‘kiirtásának’ útja.” Egy másik megnyilatkozásakor Stöckler sokkal nyersebbnek látja a kitelepítések értelmét: „Ma – mondotta – bárkit kitelepítenek, ha egy pártfunkcionáriusnak vagy ÁVH-s tisztnek szüksége van az illető lakására.”

A kutatásom alatt előkerült dokumentumokból kiderül, hogy a legváltozatosabb (zsidó) társadalmi csoportok kerültek kitelepítésre. A minimális zsidó nemességen túl például az államosított nagykereskedő (60 éves, jelenleg kifutófiú), nyugdíj és jövedelem nélküli ex-találkahely-tulajdonos (60), talmudista (62); nyugdíjba vonult nagykereskedő (90), aki éppen az Alma utcai szeretetotthonban súlyos betegen fekszik (n.b. éppen haldoklott); szovjet vállalat raktárosa (45 éves), nagykereskedőnek vélelmezett aranyműves-segéd (40), hitelintézeti adminisztratív igazgató, akit 1942-ben nyugdíj nélkül elbocsátottak (70), bankigazgató munka- és jövedelemnélküli özvegye (54), nyugdíjas porcelánkereskedő, Chevra Kadisa munkatárs (65), könyvelő, mellesleg bérháztulajdonos és az egyik kerületi zsidó közösség elnöke (57). Az élettörténetek feldolgozása nem történészi, hanem inkább drámaírói feladat lenne. A legtragikusabb a kóser háztartást vezető családok helyzete volt. Legalább 13 orthodox kitelepített családról tudunk, de kóser konyhát vezető családok száma bizonyára ennél több volt.

A kitelepítetteket 1953 nyarától, a Nagy Imre kormány által meghirdetett amnesztiától engedték el kényszerlakhelyeikről – de Budapestre még nem térhettek vissza. (Nagyszüleim, 9 éves apámmal együtt azonnal visszajöttek.) Sokan itt nyugszanak a zsidó temetőkben. A gyerekként, fiatalként kitelepített zsidók java része Izraelben, Amerikában, Ausztráliában talált új otthonra.

Dombi Gábor

A kitelepítések hírére nemzetközi tiltakozási hullám indult. Elsőként Izrael Állam tiltakozott, és példáját sok ország követte. Az izraeli tiltakozás hatására a magyar politikai vezetés rákényszerítette a magyar zsidóság akkori képviseletét és a rabbikart arra, hogy írjanak alá egy, az izraeli beavatkozást elítélő nyilatkozatot. Ez fogcsikorgatva meg is történt. Izrael eközben szövetségeseket keresett a hazai zsidóság újabb deportálásának megakadályozása és visszafordítása érdekében. A főszerepet Harry S. Truman, az Egyesült Államok elnöke el is vállalta, de a kitelepítésekről parázs vita folyt a brit parlamentben, tüntetések voltak Argentínában; Ausztrália jelezte, hogy hajlandó kitelepítetteket befogadni; Franciaország kritizálta Magyarország antiszemita tendenciáit. A Rákosi-vezetés az angol Munkáspárt támadására reagált leghisztérikusabban, de semmibe vette a nemzetközi tiltakozást annak ellenére, hogy a tömeges deportálások kérdése az ENSZ napirendjére került olyan indokkal, hogy Magyarország a kitelepítésekkel – amelyekről horrorisztikus történetek keringtek nemzetközi sajtóban főleg bécsi forrásokra hivatkozva – megsértette a békeszerződést, és az abban vállalt szabadságjogok biztosítását.

 

 

Epstein és Királyhegyi

A budapesti kitelepítések legkorábbi szépirodalmi feldolgozása Királyhegyi Pál Első kétszáz évem című kötetében került az olvasók elé. Az ÁBTL ezzel kapcsolatos dokumentumai igazolják, de finomítják is a regényben leírtakat. Nem tudható, valójában mi lehetett Királyhegyi és édesapja kitelepítésének valós oka, de biztos, hogy nem keverhették össze Király Pál újságíróval, ahogy ő vélelmezte. A Szent István park 14. szám alatt járt tényvázlatot felvevő rendőrt a házmester úgy tájékoztatta, hogy Királyhegyi „sok külföldi kapcsolattal, főleg amerikai követségi beosztottal áll kapcsolatban. Reakciós beállítottságú, várja vissza a múltat. Azt beszélik róla, hogy Gestapo besúgó volt. Jelenleg nem dolgozik, pénze mégis van.” A kitelepítés pontos oka nem ismert, de az is elképzelhető, hogy a rendőrség kirajzásának első hírére befutottak a feljelentések is, kiket és honnan kellene deportálni. Ez még Újlipótvárosban sem lehetett másképp. A kitelepített Királyhegyik 3 hónap után térhetnek vissza, az író barátai, Gábor Andor, Darvas Iván és Pécsi Sándor közbenjárása után.

Királyhegyi megörökíti az Epstein családot, akik orthodox zsidóként, de sakter nélküli tanyán szenvednek az éhségtől. A család levéltári adatlapja családi tragédiák soráról árulkodik. A valóságban 72 éves családfő és 44 éves, ám folyamatos gondozásra, felügyeletre szoruló lányának története a nyíregyházi szeretetotthonban ért véget. Királyhegyinél a történetük így jelenik meg:

 

„Szorgalmasan látogattam ismerőseimet a faluban, így kerültem el Epsteinék tanyájára. Különben is érdekelt, hogyan élnek a szerencsétlenek a számukra oly idegen falusi környezetben. (…)

– Hogy van, Epstein úr? – érdeklődtem.

– Itt éhen halunk, uram – mondta rezignáltan.

Beszélgetés közben észrevettem, hogy nagyszámú csirke vesz részt társalgásunkban, mire megkérdeztem, kinek a csirkéi ezek?

– Az enyémek.

– Hát akkor mi a baj? Nem szereti a kedves lánya a csirkét?

– Imádjuk mind a ketten. De itt nincs sakter és emiatt nem lehet levágni őket.

Ekkorra már megjelent a kulák is, Epsteinék házigazdája, aki megerősítette Epstein szavait:

– Ezek itt éheznek, csak mogyorón meg paradicsomon élnek. És itt vannak a csirkék. Az Atyaúristen érti ezt.

– Ide figyeljen Epstein úr, adjon ide nekem két csirkét. Nekem van egy sakter barátom. Ő levágja a baromfiakat és én holtan hozom vissza magának.

Gondoltam, majd Rozikával levágatom, az Istennél pedig később elintézem a bűnömet. De Epstein ravasz volt, mint a fóka:

– Szeretnék beszélni azzal a sakterrel.

– Nem érdemes. Az egy zárkózott sakter. Csak vág és nem szól egy szót sem.

Epstein megrovóan legyintett:

– Ebben a faluban nincs is sakter. Már érdeklődtem.

Mint megvert hadsereg hagytam el Epsteint (…) az ezredesné magához is vett zsírt, lisztet, meg hasonló női dolgokat, és átmentünk a bánatos, sakter nélküli Epsteinhez:

– Ide figyeljen Epstein úr. Az ezredesné asszony vállalta, hogy főz maguknak meleg ételt, akkor a kislány is lelkesebben tud majd takarítani.

Epstein arca még jobban elborult:

– Itt nem lehet főzni. A kulákom eltréflizte az edényeimet.

Kihallgattam a kulákot:

– Nem tudom, mi ütött ezekbe. Már nem tudtam nézni, hogy éheznek itt nálam a szerencsétlenek, hát lekanyarítottam nekik egy jókora darab szalonnát, és szó nélkül odatettem a tányérjukra. Hozzá sem nyúltak. Talán megőrültek. Nem értem.

Én értettem. A disznószalonna miatt már a tányérjukhoz sem nyúlhattak. (…) De még ekkor sem csüggedtem. Írtam egy kérvényt, amelyben kértem, hogy a kitelepített családot (…) helyezzék el valami vallásos otthonban, ahol rituális kosztot kaphatnak (…).

Hamarosan megjött az engedély és Epsteinék boldogan utaztak el, ott hagyva a rengeteg csirkét a kuláknak, akinek nem kellett sakterre várni.”

(Az idézet forrása: Királyhegyi Pál: Első kétszáz évem. K.u.K. Könyv- és Lapkiadó Kft., Budapest, 2015.)

 

 

  • Küldés emailben