Szeptember végéig látogatható Zoltai Bea festőművész Hiány és jelenlét című kiállítása a pápai Pannonia Reformata Múzeum időszaki kiállítóterében. A 67 festményt felsorakoztató kiállítás Magyarország harmadik legnagyobb zsinagógájának részletein keresztül közelíti meg a címet adó két fogalmat, vagyis az üresség jelentéseit. Az alábbiakban az alkotóval készített interjúnkat olvashatják. 

 

– Hiány és jelenlét – mi ihlette a kiállítás címét?

– Egy kiállítás címe valamiképpen összefoglalja a képek mondanivalóját. Tudjuk, hogy a festmények önálló műalkotások, nem szükséges semmi rávezetés, magyarázás a befogadásukhoz, hisz minden nézőben kialakul a saját személyiségén keresztül átszűrődött verziója a látott képnek. Mégis, mindannyian biztos éreztük már, hogy egy kép címe képes adni újabb szempontot, mélyítheti az értelmezések lehetőségeit és az alkotóhoz közelebb kerülhetünk.

Érdekesek a szavak. Lenyűgöző és feszültséggel teli feladat, ahogy a bennem megjelenő érzéseket vagy adott esetben egy kiállításnyi festményt elkezdek pár szóval megközelíteni. Mikor egy kiállításnak címet keresek, akkor azt az alapgondolatot próbálom minél kevesebb szóval közelíteni, ami létrehozta a képsorozatot. Persze sokféle mondanivaló kapcsolódhat ezekhez a képekhez is, többfelé el lehet indulni, de ez a két szó érzékelteti talán legjobban számomra azt a láthatatlan létezőt, amit ebben az esetben a pápai zsinagóga épülete fog körül.

 

– Téma vagy helyszín? Melyik volt meg előbb?

– Rövid és pontos választ nem fogok tudni adni, de megpróbálom vázolni a folyamatot. Volt bennem egy erős szándék. Egészen kis gyerekoromtól kezdve nézegettem az elhagyott kastélyokat, házakat, zsi­na­gógákat. Bementem a falaik közé és sokat időztem ezekben az épületekben.

Többféle tragédia miatt válhat lakatlanná egy épület. A holokauszt ténye számomra mindig felfoghatatlan volt és marad. Nem akarom összehasonlítani az emberi tragédiák fajtáit és ezeket rangsorolni, egymás alá vagy fölé helyezni, mindenkinek meg­van a maga személyes szempontrendszere. Magyarországon szin­te minden nagyobb településen volt zsinagóga. Ezek az épületek va­la­milyen formában többnyire megmaradtak. Szerintem ezek az épületek mára szobrokká váltak. Olyan többletjelentésekkel, rárakódás-rétegekkel telítődtek, amelyektől már nem épületek többé.

A települések lakói 1944 után is ugyanúgy elsétáltak mellettük, kerülgették őket, mint ahogy korábban a hétköznapi teendőik során. Csakhogy megváltoztak az emberek és az épületek. Mindenre és mindenkire rátapadt a történelem, azok a napok, amikor végérvényesen átalakult a városok közössége, hirtelen néhány száz vagy akár sok ezer ember nem volt többet jelen a településeken. Ez a „rátapadás”, felveti a felelősség mindenféle formáját… A zsinagógákban pedig megmaradt a csend.

Pár évvel ezelőtt elmentem a Páva utcai könyvtárba és átolvastam mindent, ami a magyarországi zsinagógákról könyvekben fellelhető volt. A szövegek és fotók alapján a pápai zsinagóga volt az, amit először szerettem volna látni. Magyarország harmadik legnagyobb zsinagógája – ami történetesen neoreneszánsz stílusban épült – egy olyan kiüresített tér, amely befoglaló formává vált. Ez a gigantikus történelmi lenyomat, az utca apró házai közé befeszülve fizikailag nagyon van, de belül végül is nincs semmi. Ez a „semmi”, ebben az épületben mégis nagyon „van”.

 

– Könyvek és albumok alapján választotta a pápai zsinagógát?

– Amikor először mentem el a pápai zsinagógába, akkor még azt gondoltam, hogy utána számos másikat is megnézek, vagyis több épülethez is kötődni fog a megvalósítandó képsorozatom. Személyes kötődésem nincs a városhoz, életemben akkor voltam először Pápán, amikor megnéztem a zsinagógát, de, miután megnéztem, és kezdtek bennem kialakulni a képek, rájöttem, hogy fontos, hogy egyetlen épülethez kapcsolódjanak majd. A festészet eszközeivel való gondolatok megfogalmazásához, kibontásához ez volt az egyértelmű, ha fotós lennék valószínűleg nem így döntök, akkor sokféle helyszínre ellátogattam volna.

 

– Visszatérve a nem látható dolgok jelenlétéhez – milyen üzenetei lehetnek ezeknek?

– Ez egy majdnem 70 éve bezárt épület, amit mostanában már egy-egy csoportnak vagy eseménynek kinyitnak. Az épületbe belépve és ott tartózkodva úgy éreztem, hogy ezeken a falakon keresztül szeretném megfogalmazni, milyen, amikor jelen van a falakat létrehozó közösség egy épített térben és milyen, amikor eltűnik. Tehát a jelenlét és nem jelenlét vagy hiány fogalmának ábrázolhatósága foglalkoztatott a képsorozatban. Ami egyben az üresség, egy adott tér üressége fajtáinak lehetőségeit is felveti (pozitív és negatív töltésű üres terek megjelenítési lehetőségei).

A zsinagóga terét a festményeken mindig üresen látjuk. Az 1944 előtt állapotot megidéző képeken, még nincs jelen az „építtető”, a mögötte álló közösség, de mindjárt megérkeznek. Ezek a képek egészen másfajta csenddel telítettek, mint a napjainkban látható tér súlyos érzelmi rétegekkel terhelt csenddel átitatott állapota.

A 67 (15 nagy és 52 kisebb vagy közepes méretű) kép között van négy csendélet. Ezeken keresztül – reményeim szerint – átszűrődik, hogy számomra az ünnepekben is a hétköznapi a fontos. Az ismétlődő, esetleges pillanatok. Tulajdonképpen az fontos az életben, ami nem tűnik annak.

 

– Tehát 67 képet festett a témában – ennek van különösebb jelentősége? A kiemelt részleteket mi alapján választotta?

– A képek számában nem volt szándékosság részemről, ha bármiféle számszimbolika hozzájuk kapcsolható, az véletlen. Ha van olyan, hogy véletlen.

A kiállítótér falain szétszórtan megjelenő kisebb képek tulajdonképpen az én szubjektív emléktöre­dé­keim az épület belsejéről. A kiál­lítás terében ezek a felületek mindenféle magasságban körbeveszik a nagyobb képeket. Tulajdonképpen összekapcsolják a három részből álló kiállító tér tereit. A kiállítást nézve a látogató hagyományos módon is nézi a képeket (szemmagasságban felakasztva) és ettől eltérően is, hisz térdmagasságtól 3 méteres magasságig borítják a falakat a szétszórt apró képek.

A töredékesség, a részletek újraegyesítésének lehetetlensége, kör­beveszi a látogatót, de nem tra­gédiaként ránehezedve, inkább újabb képi befogadási helyzeteket lét­rehozva. Lehet, hogy valakihez egy 20×20 cm-es „emlék töredék” kép közelebb áll, mint egy 100×150 cm-es fő képe a kiállításnak. A kis ké­peket nézve az emlékezés töredékességére, szubjektív voltára is gondolhatunk. A személyes szálak, az igazság törmelékei, a talált és igazán megélt pillanataink közelebb vihetnek a valósághoz.

 

– Mikor festett, meddig és hol?

– A helyszínen készítettem fotókat, illetve több szálon gyűjtöttem korabeli fényképeket is. Ezek segítségével a műtermemben festettem meg a sorozatot. A nagy méretű képek, melyek 2015-ben az Izraeli Kulturális Intézetben voltak láthatók, másfél év alatt készültek el. 2019 márciusában keresett meg a Pannonia Reformata Múzeum, egy gyönyörű, új létesítmény Pápán, azzal a szándékkal, hogy szívesen kiállítanák ezeket a képeket. Nagyon örültem a kérésnek, mert ez a befogadás, kiállítás egy újfajta helyzetet jelentett a festményeknek. Egyrészt pár perc sétára vagyunk a képek nézésekor a zsinagógához, ami ráadásul előzetes kérésre látogatható a kiállítás nyitva tartása alatt! Másrészt, mivel minden kiállítótér másképpen működik, úgy tartottam optimálisnak a készülő kiállítást, hogy a meglévő anyagot kiegészítettem 52 új képpel. Vagyis ez  egészen más kiállítás, mint a pár évvel ezelőtt, Budapesten látható tárlat volt.

 

– A témaválasztás mögött személyes kötődés is van?

– Van kötődésem persze származás és emberi kapcsolatok okán is, de erre szándékosan nem szeretnék kitérni. Azért nem szeretnék százalékról, konkrét rokonsági viszonyokról beszélni, mert olyan könnyű azt mondani, hogy „a zsidó festő, zsidó témákkal foglalkozik”! Rögtön egy leegyszerűsítés, korlátozás, bezárás keletkezik ezen az úton.

Mindannyiunkra tartozik minden abból, ami a világból minket körbevesz. A történések, hagyományok emlékezetben megtartásának fontossága számomra rendkívül fontos, és ebbe beleépülve, ezt átszőve, de ezen túl másféle irányokba is ellépve, a figyelésünk folyamatos fenntartása az egyik legfontosabb emberi érték. Az egymásra odafigyelés talán mindennek a „kulcsa”.

 

 

Töredékek a pápai zsidók történetéből

 

A pápai zsidó közösség az egyik legrégebbi múltra visszatekintő hitközség, mely formális megalapításához 1748-ban adott engedélyt az Esterházy-család. A közösség erejét mutatja, hogy 1752-ben a Hevra Kadisa már zsidó kórházat létesített, és egyhamar imaházat is épített. A ma is álló zsinagógát Horowitz Srága Feiwel háLévi (1796–1845) rabbi idejében kezdték építeni 1841-ben – egy évvel korábban, a népességi adatok szerint 2645 zsidó élt Pápán, mely a lakosság 19,4%-át jelentette.

Az építkezésre a szájhagyomány szerint a gróf százezer ingyen téglával járult hozzá, míg más forrás szerint csak kedvező hitelt folyósított a zsidóknak. A hatalmas zsinagóga belső elrendezése sajnos konfliktusok forrása lett, miután a reform gondolkodásúak a hagyományosan középen álló bimát a frigyszekrény elé kívánták helyezni – az évtizedekig tartó vita végül 1918/19 telén köztes megoldással rendeződött: rendhagyó módon egy kör alakú bimát építettek, melyet ugyan a zsinagógai tér elején helyeztek el, de úgy, hogy az előtt még két padsor megmaradt.

Az 1848-as szabadságharckor nyolcvan zsidó honvédet soroztak be, köztük az akkori rabbit, Lőw Lipótot (1811–1875). Pápán egy sor jeles rabbi szolgált, mint dr. Breuer Salamon (1850–1926), a híres frankfurti Samson Raphael Hirsch (1808–1888) veje, aki apósa halálával örökölte a németországi rabbiszéket. Róth Móse Árje (1845–1905), korábban eperjesi főrabbi, Gottlieb Sámuel (1876–1928), aki tolcsvai működése alatt híresült el, vagy a haszid közösség vezetője, a „hunyadi rebbe” néven is ismert Grünwald Jáákov Jehezkijá (1881–1941), aki egyébként a híres huszti gáon, Grünwald Mózes (1853–1910) fia volt.

1944-ben mintegy kétezer-ötszáz pápait zsúfoltak össze a zsinagógában és annak környékén, ahonnan Auschwitzba deportálták őket. A holokausztot körülbelül háromszázan élték túl, akik megpróbálták újjáéleszteni a hitéletet. A rabbi 1956-ban elhagyta a várost, a közösség létszáma és a hitélet folyamatosan csökkent. Az elszármazottakat egy hagyományőrző egyesület és a Pápai Zsidók Társasága próbálja egybetartani.

 

Cseh Viktor írása

Megjelent: Egység Magazin 29. évfolyam 119. szám – 2019. június 3.

 

Megszakítás