A vidám vízmerítési ünnepség

A zsidó ünnepeket örömmel üljük meg. Gyakran tartozik más érzelem is az ünnepekhez, például a ros hásánái félelem, a jom kipuri bűnbánat, vagy a peszáchi felszabadulás-érzés. Szukot ünnepe azonban csupán az örömről szól, ahogyan imáinkban is „örömünk idejének” nevezzük.

Szukot egyik legörömtelibb szokása a szimchát bét hásoévá, a vízmerítési ünnepség volt. Amikor még állt a jeruzsálemi Szentély, minden áldozathoz tartozott boráldozat, melynek során a bort az oltárra öntötték. Szukotkor – különleges szertartás keretein belül – vizet is öntöttek az oltárra, és ezt egész éjszakán át tartó zenével, dallal és tánccal ünnepelték.

Szukot minden reggelén, napfelkeltekor, lévik és kohénok egy csoportja ment le a Templom-hegy lábától délre folyó Siloách-patakhoz, hogy három log (nem egészen egy liter) friss vizet húztak onnan, amit később, a reggeli áldozat során az oltárra öntöttek. A csoport kürtszó kíséretében érkezett meg a vízzel a Szentélybe. (Szombatra még a szombat bejövetele előtt húztak vizet, és felhasználásig egy aranyedényben őrizték a Szentélyben.)

Az oltáron két lyuk volt, ezekbe öntötték a folyadékot: az egyikbe a bort, mely minden áldozatnak része volt, a másikba, a kisebbikbe, a szukoti vizet. A lyukak mérete azért különbözött, hogy a két, eltérő állagú folyadék egyforma sebességgel folyhasson le rajtuk.

Szukot éjszakáit ezen áldozat ünneplésével töltötték. A Talmud részletesen leírja, hogyan ünnepelték a szimchát bét hásoévát: papok hatalmas lámpásokban tüzet gyújtottak – ezek a fények nappali fénnyel árasztották el Jeruzsálemet. Az éjszaka folyamán szentéletű emberek táncoltak fáklyákkal a kezükben, tudósok bűvészkedtek, a lévik pedig zenéltek, az egyszerű emberek pedig lelkesedéssel nézték a mutatványokat. A Szentély udvarát az eseménynek megfelelően rendezték be, és a nőknek külön erkélyt emeltek, hogy onnan nézhessék a mulatságot.

Bár a Tóra nem említi, a vízáldozat része a Mózestől kezdve nemzedékről nemzedékre továbbadott szóbeli Tannak. Ezért a cedukim (szadduceusok), akik nem fogadják el a szóbeli tant, szembeszálltak ezzel a szokással. Egyszer megesett, hogy egy, a cedukimmal szimpatizáló kohént bíztak meg a vízöntéssel, és ő a saját lábára öntötte a vizet, nem pedig a lyukba. A nézők elborzadtak, és etrogokkal dobálták meg őt, és ettől fogva a szertartást végző kohénnek magasra kellett emelnie az edényt, melyből a vizet öntötte, hogy mindenki láthassa, megfelelően végzi el a micvát.

Hogyan ünnepeljük napjainkban?

Ma, amikor nem áll a Szentély, ezért vízáldozat sem létezik, számos közösségben ünneplik mégis a szimchát bét hásoévát szukot éjszakáin zenével és tánccal, a Tóra útmutatásának megfelelően: „És örülj ünnepeden” (M.V.16:14)

Miért így ünnepelték meg ezt az eseményt? Részben azért, mert a régi időkben élt zsidók boldogan vállalták a hagyományhoz való hűségüket, emellett azért is, mert a vízmerítés során olyannyira nyilvánvaló volt az Örökkévaló jelenléte, hogy a vízzel együtt prófétai látomásokat is „húztak” az emberek. Haszid tanítók azt is mondják, hogy a víz az Örökkévalóhoz való kapcsolatunkat képviseli, mely olyan mély és valós, mint a víz, és melynek, akárcsak a víznek, nincsen meghatározható íze. És ahogyan a víz is, az Örökkévalóval való kapcsolat is az élet forrását jelenti.

Forrás: chabad.org

  • Küldés emailben