A pesti Zsidónegyed átalakulásáról és a veszélyeztetett építészeti örökség megőrzéséért folytatott küzdelemről készített érdekes interjút Perczel Annával a MúzeumCafé nevű folyóirat.
Perczel Anna építész húsz éve tárja fel a pesti zsidónegyed építészeti értékeit. A MúzeumCafé-nak adott interjúban ismertette az ÓVÁS! Egyesület legújabb kutatását, amely házról házra mutatja be azokat a VI. és VII. kerületi épületeket, amelyeknek zsidó építtetője, építésze volt.
„A VI. és VII. kerületben az 1945 előtt épült és ma is álló bérházak és villák majdnem felét zsidók építették. Ez nagyon különös.” – állapította meg Perczel Anna, hozzátéve, hogy más nagyvárosokban ez nincs így. Az építész lehetséges magyarázatképpen felidézte Karády Viktor elméletét, aki úgy gondolja, hogy „1867-től a polgári fejlődés a zsidókhoz és a németekhez kötődik. Vagyis a progressziót, a hozzájárulást a nagyvárosok modern arculatának kialakításához a polgárság képviselte, a magyar arisztokrácia és nemesség nem volt annyira nyitott a változásokra. A főváros egyesítésének gondolatát is többek között egy zsidó, Wahrmann Mór indítványozta 1872-ben. Palotája az Operaház mellett áll. A hatalmas városfejlődést a kiegyezés, illetve Pest és Buda, Óbuda egyesítése indította el. A zsidók gyorsan reagáltak az új lehetőségekre.”
A beszélgetésben a kérdező utalt Karády megállapítására, miszerint az abban a korban szakmásodó műszaki, technikai és tudományos értelmiség majdnem kétötöde zsidó volt, noha az akkori népességben alig több mint öt százalék a zsidóság aránya. „A Budapesti Műegyetemre 1882 és 1919 között beiratkozó építészhallgatók 35 százaléka volt zsidó.”
Perczel Anna ennek kapcsán kifejtette, hogy miután jogokhoz jutottak a zsidók, meg akartak ennek felelni. Asszimilálódni, integrálódni, beilleszkedni akartak. „Bizonyítani, hogy ők is ugyanolyan polgárok, ugyanolyan nemzeti érzésűek. Polgári attitűd a progresszióra való igény is. Ezért is építkeztek. A meggazdagodott zsidó családoknál kevésbé fordult elő, hogy az örökösök elherdálták a vagyont, sokkal inkább használták azt. Majdhogynem általános volt: a zsidó családok terménykereskedelemből gazdagodottak meg, aztán 1867 után, ahogyan a kiegyezés új lehetőségeket teremtett számukra, építkeztek, gyárakat alapítottak, földbirtokot vásároltak, s rendkívül modern eszközökkel mezőgazdálkodást folytattak. Nem az államtól kapott vagyont használták. Nem szabad idealizálni, de a zsidók hozzáállását – a zsidó vallás előírásait követve – a jótékonykodás is erősen meghatározta. Például Sváb Jakab, aki Csongrád vármegyében volt földbirtokos, és nem mellesleg ő építtette a Teréz körút 7. alatt álló bérpalotát, végrendeletében nagyon nagy összeget hagyományozott Csongrád vármegyére: alapítványok, árvaházak, ösztöndíjalapok, művelődési egyletek számára ajánlotta fel vagyonát. Korabeli lap írta ennek kapcsán: példát vehetnének a valóságos nagyurak a polgári származásúaktól a jótékonyság terén. Ugyanígy hozzájárult a tehetős zsidó polgárság a kulturális és a művészeti élethez, akár a Vígszínház alapításához, vagy a Nyugat finanszírozásához, műgyűjtéssel a kortárs festők támogatásához.”
A beszélgetésben szóba került a Zsidónegyedben 2002-ben indult rombolás is, ami időben – paradox módon – egybeesett azzal, hogy a területet az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította.
„Amikor láttuk, hogy hiába a törvény és a védelem, a bontás mégis elindult, 2005-ben a világörökség bizottsághoz fordultunk, kértük, jöjjenek ide, nézzék meg, ami itt zajlik. Megköszönték a levelünket, de nem történt semmi.” – idézte fel Perczel Anna, majd fojtatta: „Aztán különös helyről jött a segítség. Párizsban van egy társaság, a Mardis hongrois de Paris (Párizsi Magyar Keddek), kéthetenként találkoznak egy kávéházban, és mindent megtárgyalnak, ami a magyar kultúrával kapcsolatos. Mellénk álltak. Indítottak egy honlapot Sauvez Budapest! (Mentsük meg Budapestet!) címmel. Csak a zsidónegyedre vonatkozott a felhívásuk akkor: aláírásgyűjtésbe kezdtek, nevüket adták ehhez párizsi kerületi polgármesterek, a francia rádió egyik igazgatója, a francia építészek szövetségének elnöke, rajtuk kívül sok ismert művész, tudós. Arra már felfigyelt az UNESCO. Végre eljöttek Budapestre, és megállapították, hogy ami itt zajlik – bontások és silány építkezések –, az egy világörökség által védett zónában nem folytatható. Kivételesnek tartották a régi zsidónegyedet kulturális-történeti értékei miatt, a változatos, organikusan kialakult utcákat és telekszerkezetet, a tágas udvarokat, kerteket, s mindezt egységesen védendőnek nyilvánították.”
Perczel szerint az a probléma, hogy „a magyar törvények erősebben védenek egy-egy műemléket, mint egy városrészt. Most már ennél is rosszabb a helyzet. Abban az időben még volt kihez fordulnunk. Sőt 2012-ig az ÓVÁS! Egyesületnek ügyféljoga is volt, annak révén fel tudtunk lépni engedélyezési, jogi ügyekben. 2012-ben elvették ezt a jogát a civil szervezeteknek. Véleményt lehet mondani, jogilag azonban nem lehet fellépni. A védett negyedek pedig mostanában majdnem olyanok, mintha nem lennének védettek.”
Az interjú teljes egészében a MúzeumCafé oldalán olvasható.
A kép forrása.