Valami nagyon nem kóser Amerikában

A zsido.com amerikai tudósítójának véleménye a Charlottesville-i eseményekről személyes élményei alapján.

Mindenki emlékezhet a közelmúlt történelmi figuráinak emléket állitó, több felvonásos magyar szoborállitási szappanoperákra. Hónapokig tartó emlékezetpolitikai perpatvar volt mindez, egy sebzett identitású kelet-európai ország ideológiailag terhelt politikai freakshowja. Az ilyen zavaros – a figyelmet lényegesen fontosabb társadalmi feladatokról elterelő – mutatványoknak manapság Amerikában különösen nagy divatja van.

A múltheti virginai tragédia hosszú évek után először mutatta meg Amerika sötét arcát. Neonáci és rasszista elemek egy szobor eltávolítása ellen szerveztek felvonulást. Több százan gyűltek össze egy kis egyetemi városban azért, hogy megvédjék az amerikai polgárháború egyik tábornokának emlékművét. Ebben az évben ez volt a harmadik szervezett tömeggyűlés, amit a radikálisan szélsőséges, a legagresszívabb fajvédő szervezeteket tömörítő (például a hírhedt KuKluxKlan követőit is soraik között tudó) elmeháborodottak rendeztek Charlottesville alig 47 ezres békés városkájában.

Ez a település ad otthont a Virginia Egyetemnek, egy erős, közép kategóriás felsőoktatási intézménynek, ahol pár éve diplomázott az egyik főszervező fajvédő is. Nyilvánvalóan határtalan frusztráltságából következik, hogy Richard Spencer – aki a magyar szélsőjobbos körökben sem ismeretlen, hiszen 2014-ben Budapesten szeretett volna konferenciát szervezni – és hivei a hitleri időket idéző rigmusokkal vonultak hétvégi fáklyás meneteiken, és a több tudósításban is megszólaló szónokaik kommunista-, liberális-, kölföldi- és zsidó ellenségről deliráltak.

Ez a horda az elmúlt napokban (is) szégyent hozott arra az országra, amely a magam fajta, kelet-európai rasszizmuson edzett zsidóságtudattal rendelkező embernek csodált etalonnak számított. Ahol kilenc éve egy ismeretlen, tehetséges feketebőrű politikus Amerika elnökévé válhatott, ott ilyen dolgoknak nem lenne szabad megtörténnie.

Amerika Donald Trump megválasztásával kifejezte elégedetlenségét. A romantika és az egyenlőség meséje helyett a zord valóság szelei fújnak a nagy ország összes szegletében. Az amerikai emberek olyan zavarban és megosztottságban találták magukat ezekben a hónapokban, mint legutóbb pont akkor, amikor a virginiai tábornok, Robert Lee konföderációs seregei és az északi unionisták mészárolták egymást. Az a polgárháború szörnyű áldozatokat követelt. Szerencsére hasonló nem fog történni most. Azonban az tény, ilyen helyzetben egy szilárd és józan, megfontolt, nyugalmat sugárzó vezetőre lenne szükség.

Trump valójában egyik közelében sincs. Nagyon karizmatikus showman, sikert sikerre halmozó, munkamániás ember, aki – efelől nincs kétségem – gatyába akarja rázni ezt a megtépázott nemzetet. De amíg utálattal és haraggal kommunikál a sajtóval, üzenete akaratlanul is gellert kap. Félremagyaráztatik. Amikor tudomást szereztem (fél nappal a történtek után) a virginiai eseményről, a rádióban már arról beszéltek, hogy Trump nem határolódott el kellőképpen a rasszista és náci elemek rendezvényétől. Ekkor ez még nekem is soknak tűnt: már megint Trumpot püföli a média. Miért az a hír, hogy miként vélekedett vagy nem vélekedett az elnök a tüntetésről? – tettem fel magamnak a kérdést.

Aztán hamarosan fel kellett adnom ezt a megengedő álláspontot … A magukat hagyományőrzőknek aposztrofáló csőcselékek megjelenésének hatására (épp úgy, mint a korábbi két tüntetésen is) tisztes számú ellentüntető is felsorakozott. Természetes, hogy ilyenkor az indulatok forrnak. Láttuk a hamburgi G20-ellentüntetőket is randalírozni. Itt is hasonlókra lehetett számítani. Azonban a halálos gázolással járó gaztett teljes sokkot váltott ki mindenkiből. Egyedül talán Trump elnök nem fogta fel az eset súlyát. Aki két egymás után napon is úgy nyilatkozik, hogy azonos felelősség terheli a rendezvényen jobbról és balról is hisztériát keltő szélsőségeseket, az nem akar szembenézni a valósággal. Láthatóan idegesen, a szokásos kioktató stílusában azt kérdezi, hogy „na és miért nem a radikális újbaloldali (alt-left) rosszalkodókat becsmérlik”. Az a helyzet, hogy miután az egyik oldal számláját hitleri retorika, uszítás és gyilkosság terheli, relativizálásnak tűnik ez a méricskélés.

Az elmúlt napokban öt (többségében déli, az egyik épp a KuKluxKlan hazájának számitó Indiana) államot érintő családi autós utón vettem részt. Épp Georgában, az egykori rabszolgatartók egyik központjában jártunk aznap, amikor a virginai rendezvényen elszabadult a pokol. Azokban a percekben, amikor a fiatal nő halálát okozó tragédia történt a gyerekeimmel egy atlantai játszótéren voltam, a város közepén, az 1996-os olimpiai játékokra készült pazar, békés parkban. Nyolcvan százalékban fekete és latino (dél amerikai) családokkal közösen élveztük a friss szellőt és a gyerkőcök zsiványságát. Mindezt én – utólag szégyellem is magam érte – külön megjegyeztem a feleségemnek is, kiemelve, hogy ez mennyire szokatlan a magunkfajta fehérbőrűeknek, mégis, mennyire természetesnek tetszik itt.

Amerika jövője nem fekete vagy fehér. Nem is festett szőke. Mindez együtt, egy nagy massza. Egy olyan csodálatosan sajátságos kavalkád, ahol úgy érzem, a józanabb többség még mindig elfogadóbb mint máshol. Persze a szabadság hazájában számithatunk újabb gyűlöletkeltő tömegrendezvényekre, hisz a jog szerinti gyülekezést nem lehet megtiltani. A mostani esemény egyik főszervezője a tragédia napján úgy nyilatkozott, hogy ahogy eddig, a jövőben is lesznek megmozdulásaik. Amennyiben újabb ellenállásba kell ütközniük, követni fogják az autós gázoló „önvédelmi módszerét”. Szerinte ez még csak a kezdet… Miközben mosolyogva beszélt a Vice-HBO riporterének, négy-öt, a testére felszerelt fegyverrel büszkélkedett a kamerába. Ez a bizar és fertelmes kopasz arc, a választékosan megfogalmazott mondataival horrorisztikus víziót lefestő riportalany emléke egy darabig kísérteni fog még.

Wallenstein Róbert

Fotó: Samuel Corum/Anadolu Agency

  • Küldés emailben