Szukot negyedik napján hagyományosan Mose rábénu, azaz Mózes mesterünk ünnepi sátrunk spirituális vendége. A hászid vendégek közül pedig a Mitteler Rebbe, Dovber Sneuri, a Chábád hászidizmus második rebbéje látogat meg minket. Mózesről mint a negyedik vendégről itt írtunk.
Ahogy a harmadik nap két vendégét, úgy e nap vendégeit is a tóratanulás köti össze. Ahogyan a Misna mondja a Pirkéj Ávot legelején (1:1): „Mózes kapta meg a Tórát a Szináj-hegyen és ő adta tovább” – végeredményben a egész zsidó népnek. Ő volt az, aki a tóra közvetítőjeként szolgált az Örökkévaló és a zsidó nép között, és ő volt a Tóra első magyarázója is. Ahogyan Mózes, úgy a Mitteler Rebbe is egyaránt volt közvetítő és magyarázó. Közismert volt ugyanis arról, hogy milyen részletességgel tudta magyarázni a hászidizmus filozófiai koncepcióit, emellett apja, az Álter Rebbe által felvillantott eszméket és gondolatokat adta tovább úgy, hogy keretet adott nekik és rendszerbe foglalta, vagyis intellektuálisan megragadhatóvá azokat. Olyan csodálatos elméje volt, hogy már kicsi gyerekként is jóval magasabb osztályokban tanult, a Misnát és a Gemárát már hétévesen tanulmányozta, 16 évesen pedig már ő vezette a legkiválóbb jesivabeli diákok tanulását.
Ki is volt tehát a Mitteler Rebbe? A Chábád hászidizmus szellemi vezetői, azaz rebbéi közül sorban ő volt a második, az Álter Rebbe fia, aki apjának 1812-ben bekövetkezett halála után, nem egész 40 éves korában átvette a mozgalom vezetését. Címe annyit tesz jiddisül: középső, mivel a Chábád első három rebbéje közül ő volt a középső. Nevét egyébként, a Dovbert apjának mesteréről, a szukot második napján hozzánk látogató hászid spirituális vendégről, a mezricsi mágidról kapta.
Rebbeként apja nyomdokain járva terjesztette tovább a hászid tanításokat, könyveket írt, csodálatosan felépített beszédeket tartott, és ahogyan csak tudta, segítette a szegény zsidókat. Támogatta az Erec Jiszráelben való letelepedést, és 1823-ban közösséget alapított az ősi Hevron városában. Az általa építtetett zsinagóga ma is az ő nevét viseli.
Míg az Álter Rebbe Ljádiban lakott, a második rebbe Lubavicsba helyezte át mozgalma központját. Erről a kis, fehéroroszországi faluról kapta nevét a Chábád irányzat, mivel ettől fogva 102 éven át tartották fenn udvarukat a mozgalom rebbéi. Ahogyan más vezetőkkel is történt, a hatóságok a Mitteler Rebbét is elfogták, és hosszasan kihallgatták, természetesen koholt és rosszindulatú vádak alapján. Szabadulásának évfordulója, kiszlév hó tizedike a mai napig ünnepnapnak számít a Chábád hászidok körében.
Dovber rabbiról szólnak az alábbi történetek, melyek megvilágítják mindkét fent említett tulajdonságát, a hagyomány továbbadásának és magyarázatának képességét és szeretetét.
Az egyik lánya a berdicsevi Lévi Jicchák rabbi unokájához, Jekutiél Zálmánhoz ment feleségül. Az esküvő előtt Dovber rabbit apja, az Álter Rebbe beküldte a berdicsevi cádikhoz, hogy üdvözölje őt, ám Dovber rabbi így felelt: „Apám, a cádik haragszik rám, mert hosszasan és széles körben magyarázom a hászid tanokat. Félek bemenni hozzá.” Végül mégis bement, és ahogyan attól tartott is, a berdicsevi cádik haragosan szólt hozzá: „Hogy képzeled, hogy ezeket a csodás tanokat hirdeted azoknak, akik sosem látták szent életű mesterünk, a nagy Báál Sém Tov arcát?!” Dovber rabbi rémülten távozott, majd apjával tért vissza, hogy rendezzék a helyzetet, és ő elmagyarázta, hogy a fia csupán olyan tanításokat oszt meg, melyeket tőle, vagyis az apjától hallott, ő maga pedig látta a Báál Sém Tovot. A berdicsevi cádik végül beleegyezett, hogy meghallgassa Dovber rabbit, ő pedig belemerült egy végtelenül bonyolult és átszellemült magyarázatba a hászid tanokról korának két szellemi hatalmassága előtt. Lévi Jicchák rabbit ámulatba ejtette a leendő második rebbe tudásának mélysége és tisztasága, mely egyenesen az első két kőtáblához volt visszavezethető, mielőtt még Mózes eltörte volna azokat. „Hogy érhetett Snéur Zálmán rabbi fia ilyen szellemi magasságokba, ahova még maga Simon bár Jocháj rabbi sem tudott eljutni?” – kérdezte. Az Álter Rebbe így felelt: „Születésekor Hámnunának akartam elnevezni arról a bölcsről, akinek a szavait gyakran idézi a Zohár, és akinek a lelke a legmagasabb rejtett világokból származott. Ez a név illett volna a fiam lelkéhez. Ám szeretett rebbénk, a mezricsi mágid megjelent álmomban, és arra kért, hogy az ő nevét adjam a fiamnak, és én így is tettem, de a berdicsevi cádiknak tudnia kell, hogy a fiam lelke a lehető legmagasabb rejtett spirituális szintről ered.”
16 éves korában a Mitteler Rebbe gyakran tanult egy bizonyos Náchmánnal. Egy éven át tanultak együtt, Náchmán kereskedő lett, a Mitteler Rebbe pedig folytatta tanulmányait. Két évvel később az üzleteiben sikeres Náchmán ellátogatott az Álter Rebbéhez, hogy tanácsot kérjen tőle, és felkereste egykori tanulótársát is, akit egy Talmud fölé görnyedve talált. Amikor másnap visszament hozzá elbúcsúzni, csodálkozva látta, hogy Dovber rabbi 36 oldallal előrébb jár, mint az előző napon, és elcsodálkozott ezen, hiszen korábban mindig nagyon lassan és megfontoltan haladt az anyaggal. Csodálkozásának hangot is adott, ám a leendő rebbe nem válaszolt erre. Még beszélgettek erről-arról, majd Náchmán hazatért. Néhány nappal később tűz ütött ki az otthonában, az egész ház leégett és vagyonának felét elveszítette. Kétségbeesetten tért vissza az Álter Rebbéhez, elmesélte szerencsétlenségét, és arra kérte a rebbét, hogy biztosítsa, hogy nem történik még egy ilyen tragédia vele. A rebbe azt felelte, hogy valaki nagyon dühös lehetett Náchmánra, és ez okozhatta az égi büntetést. Mivel a rebbét nem dühítette fel Náchmán, elképzelhetőnek tartotta, hogy talán a fiát, Dovbert bántotta meg. Visszatért hát hozzá, és Dovber rabbi elmondta, hogy valóban megbántotta őt Náchmán viccelődése. Dovber rabbit bántotta, hogy haragja ilyen nagy szerencsétlenséget idézett elő, és azért imádkozott, hogy az Örökkévaló visszafizesse Náchmán minden veszteségét. Így is lett.
A Mitteler Rebbe különösen szerette az örömöt és a vidámságot, volt egy saját kis kórusa, melynek tagjai a rebbe szórakoztatására énekeltek, egy másik csoport hászidja pedig lovon mutatott be neki nyaktörő mutatványokat. Utóbbiak között volt az egyik fia, Náchum is. Egy átlagos hétköznapon a rebbe szokatlan módon és váratlanul hívatta a kórus tagjait és a lovasokat is. Megkezdődött a bemutató, ám Náchum hirtelen elvétette az ugrást, leesett a lóról, és mozdulatlanul terült el a földön. Azonnal jelentették a rebbének, aki, teljesen érthetetlen módon, meg sem lepődött az eseten, és visszaküldte a hászidokat, hogy folytassák az előadást. A családtagok közben orvost hívattak, aki meg is érkezett, és megállapította, hogy Náchumnak mindössze egy csontja törött el, és hamarosan semmi baja nem lesz. Megkérdzeték a rebbét, hogy miért nem foglalkozott fia esésével. „Mindössze ez érdekel?” – kérdezte a rebbe. – „Inkább azt kérdezzétek, hogy miért kértem, hogy ma énekeljenek és szórakoztassanak a hászidjaim. A mai napot az égben nehéz napnak rendelték el a fiam számára, az égi bíróságon valami nagyon komoly dologgal vádolták meg őt. Azonban az öröm megédesíti a legszigorúbb vádat is, ezért hívtam az énekeseket és a lovasokat. Az így keletkezett öröm elvette az ítélet szigorúságát, de az ítélet egy kis része még megmaradt. Ezért törte csupán a lábát, és ezért folytattam az örömteli tevékenységet még a sérülése után is, hogy a kicsi büntetést még kisebbé tegyem. Náchum hamarosan felgyógyul.”
zsido.com