Találkoztunk azzal a hölggyel, aki nemrég megölelt egy egykori nácit, mert a megbocsájtást hirdeti.

– Ne nyúljon hozzá! Azt meg tegye vissza! Még nem végeztem. – harsan a hajnali csendben egy erős, érces hang. A pincér elpirul, én pedig meg is sajnálom őt egy kicsit, ahogy kénytelen engedelmeskedni a parancsszónak. Mózes Kor Éva a reggelijét fogyasztotta a krakkói szállodában, ahol vagy 100 vendégével együtt készülnek a kora reggeli programjukra. Auschwitzot mutatja be nekik Éva, aki évtizedek óta ezzel foglalkozik: a saját pokoljárását mutatja be. Eddig több ezer embert hozott el Amerikából ide. Indiana államban saját oktatási intézménye és múzeuma van – a holokauszt túlélőjeként az ismeretátadásra tette fel az életét. Hivatalosan 1995 óta működteti a CANDLES Múzeumot Terre Haute városában. A legfőbb célja: Mengele kísérleteinek túlélőjeként megosztani a világgal a megpróbáltatásait, és sajátságos bölcsességeit.

Egy celeb Indianaból

A reggeli után, csoportja indulása előtt a hotel előcsarnokában figyelem tovább Évát. Most már csupa mosoly az arca, sehol a korábbi mogorvaság. Nyugodtság, határozottság, magabiztosság. Ami maradt, az a karakteres, ropogós kelet-európai akcentus. Ez az, ami felbátorít arra, hogy odalépjek hozzá, és a láthatóan nagyon elfoglalt asszonytól megkérdezzem, hogy honnan származik az ízes kiejtse? „Romániában születtem, de magyar családban… Igen, túlélő vagyok, látja ezeket a számokat a karomon?… Hogy maga is magyar? Örvendek, de sajnos most nem érek rá, kérem, keressen délután”.

Én délután már egy másik városban voltam hivatalos, úgyhogy hívtam többször is a szobájában, de nem vette fel. Aztán pár nappal később, éppen elutazása előtt végre elértem. „Most nem a legjobbkor hív, de várjon, megadom az saját számomat, próbáljon elérni a jövő héten, akkor már otthon leszek.” Volt időm utánanézni Évának mielőtt már az amerikai számot tárcsáztam volna augusztus közepén. Biztosan éreztem, hogy egy telefonbeszélgetés nem lesz elegendő. Éva nem csak egy magyar vallásos zsidó, aki 10 éves gyermekként (ikertestvérével együtt!) élte túl Mengele purgatóriumát. Később az izraeli hadsereg sikeres törzsőrmestere lett, amerikai emigránsként ingatlanközvetítő főállása mellett egy magán múzeumot is alapított. Utóbbit olyan eredményesen menedzselte, hogy ma Indiana egyik legismertebb és legnagyobb tiszteletnek örvendő polgáraként tartják számon. A legmagasabb civil állami kitüntetéseket adományozták neki az elmúlt években, sorban állnak nála a politikusok, sportolók, rock sztárok. Véleményformálók keresik a társaságát. Írt könyveket, publikált tanulmányokat, több ezer előadást tartott mindenfelé a világban. Épp most forgatják a második dokumentumfilmet róla. Hívják tehát mindenfelé, természetesen amerikai vurslikba is – amolyan tipikus mega jellegűekbe – pár hete a világhírű Indy 500 versenynek volt az egyik grand marshallja (a rendezvény tiszteletbeli elnöke). Éva a héten Los Angelesben járt, ahol a Mötley Crüe rock banda egyik tagja hívta meg milliós hallgatottságú rádióműsorába.

A 83 éves hölgy holokauszt-haláltánca önmagában talán nem vonzana ennyi figyelmet. Éva új értelmet adott életének azzal, hogy egy sajátos bűnmegbocsátó ideológiát kezdett el hirdetni. Ennek vizuális szimbóluma ahogy ő és különböző nácik együtt láthatóak fotókon-olykor kéz a kézben. Legutóbb akkor készült ilyen fotó, amikor az „Auschwitz-könyvelőjeként” aposztrofált, azóta elítélt náci hivatalnokkal,  Oscar Gröninggel látható. A két éve készült kép (is) bejárta az egész világot. Alighanem Magyarországon is vitákat és kérdéseket hagyva maga után.

Halloween és a horogkereszt

Egyértelmű volt, személyesen illik felkeresnem őt az addig még sosem hallott városban, Terre Haute-ben, amely egy teljesen átlagos mezőgazdaságra épült vidéki település, ahol az állam egyik legfontosabb egyeteme (Indiana University) található. Ide járt a Boston Celtics legendája, Larry Bird, Indiana büszkesége is. Nem messze a Campustól láttuk is hatalmas szobrát… Én mondjuk nagy NBA rajongó voltam, szívemnek kedves is volt ez a látvány, de valahogy ebbe a közegbe elképzelni az állam egyetlen holokauszt múzeumát, kissé furcsának tűnt.

„Őrületes és bámulatos nekem mindez, ami velem történik” – reagált múzeumának archívumra emlékeztető, szűkös kis irodájában Éva arra a kérdésemre, hogy lát-e valami abszurditást abban, hogy egy nyugdíjas zsidó asszony ilyen sikeres tud lenni abban az államban, ahol a Ku Klux Klant alapították, és ahol a lakosság negyede német származású.

„Nem volt könnyű az elején itt Amerikában. Izrael és Európa után eléggé elhagyatottnak éreztem magam, de sok időm nem volt ezen keseregni. 1960-ban jöttem ide amerikai férjemhez, majd a következő négy évben két gyermekünk született. A család és munka mellett próbáltam beilleszkedni, ismét rátalálni zsidó gyökereimre, imádkozni, aktiv zsidó életet élni. Nem mindenki volt ebben partner. Lezsidózták a fiamat kisiskolás korában, kénytelen voltam beavatni a családi történelembe. Mindeközben nagyszülők nélkül csak csonka amerikai családmodellt tudtunk felmutatni, pedig mi is az amerikai álom megvalósításán fáradoztunk. A szomszédaink sem igen értették, mi több, rendőrökkel demonstrálták, hogy bolondnak és erőszakosnak tartanak minket…  Halloween szokásos kosztümös, ijesztgetős jellege verte ki nálam a biztositékot. Tudom, nem egészséges reakció, de én a virgonckodó gyermeksereggel szemben nagyon ellenszenvesen léptem fel. Kizavartam őket az udvarunkból, hangosan rájuk rikkantottam, szóval nem tudtam kedves lenni hozzájuk. Nekem Auschwitz-i kontrareakcióim támadtak, agresszió és önvédelmi kényszer jött rám.” – eleveníti fel Éva a traumatikus időszakot, amelynek jelei horogkereszt formájában házukon falfirkaként is megjelentek. Amit betört ablakok és további iskolai zaklatások kísértek.

Mivel Éva és férje munkája, aktivitása a helyi aprócska zsidó közösségben elismerésre talált, a családnak sem oka, sem ideje nem volt szégyenkezni. Éva a városi zsidó nőegylet elnökeként kapott egy telefonhívást 1978-ban az NBC televíziós társaság New York-i központjából. Ez gyökeresen megváltoztatta addigi életét. Mint aktív közösségi embert kérték fel arra, hogy segítsen egy országos holokauszt témájú dokumentumfilm-sorozat bemutatásában. Feladata az volt, hogy az NBC Terre Haute-i szerkesztőségében érje el, hogy fő műsoridőben és kellő módon reklámozzák a bemutatandó filmet. Miközben a beharangozó promócióját intézte, egy figyelmes helyi szerkesztőnek feltűnt a kiejtése. Miután kiderült, hogy Éva hiteles tanúja a korszaknak, interjút kértek tőle. Ez a beszélgetés lett aztán a legerőteljesebb helyi reklámja a dokumentum sorozatnak. Igazi mérföldkője az addig múltját titkoló asszonynak.

Éva a rengetegben

Az Egyesült Államok közép-nyugati térsége etnikailag az ország egyik leghomogénebb része. Mindaddig sok lehetőség itt nem kínálkozott arra, hogy a lakók szembesüljenek a holokauszttal. A felettébb sikeres dokumentum sorozat után Évát szomszédjai, kollégái, barátai is döbbenettel keresték és faggatták, voltak olyanok is, akik bocsánatáért esedeztek… Éva nem esett ki a szerepéből. Továbbra is szorgalmas ingatlankereskedőként élte mindenapjait. Igaz, az érdeklődés  nem hagyott alább. Meghívások érkeztek iskolákból, egyetemekről, Indianából és máshonnan. Udvarias emberhez méltón nem akart elutasítani semmilyen felkérést. Sőt, azt kezdte érezni, hogy megkönnyebbülést is szerez magának azzal, ha a múltjáról beszél. Azóta közel 5000 előadást tartott már. Volt mit mesélnie.

Már a gyermekkora is regénybe illő volt: az orosz pogromok elől menekülő kaftános nagypapa lusta és elkényeztetett magyar arisztokratáknak dolgozott komornyikként, borkészítőként, később bizalmas személyi asszisztensként, majd hitelezőként. Olyan derekasan teljesített, hogy mire Éva megszületett az erdélyi kis faluban, Porcott, a család már tekintélyes vagyonnal és birtokokkal rendelkezett. „Apám gondozta a  földjeinket, nagy farmon nevelkedtem, állatokkal, veteményessel. Még két hegyünk is volt, az egyik komoly olajtartalékokkal. Pár éve gondoltam egy merészet, és szerettem volna visszaszerezni azt, ami a mi tulajdonunk volt a háború előtt. A román hatóságok nagy ünnepléssel fogadtak, még dokumentumokat is aláírtunk, aztán nem lett az egészből semmi…” – meséli Éva.

Mózesék az egyetlen zsidó család volt a településen, két idősebb lánytestvér, és az ikrek, Mirjam és Éva viszonylag békességben és megbecsültségben éltek a falubeliekkel egészen Horthy Magyarországának revizionista sikeréig. Romániában a Vasgárda és a magyar nyilasok fokozatosan tették egyre nehezebbé az életüket. Iskolában zaklatások, fizikai fenyegetettség, az apa letartóztatása, nem meglepő, hogy megpróbáltak eljutni Palesztinába. Az éjjeli menekülést azonban a vasgárdisták leleplezték. Pedig 1933 után volt esélyük nyugodtabb körülmények között is elvándorolni, de Éva anyja azt gondolta, amit oly sokan: „velünk itt, ilyen sosem történhet meg…”

1944 tavaszán egyik napról a másikra találták magukat Auschwitzban. Mirjam és Éva az egyik irányba terelődött, a család többi tagja egyenesen a gázkamrába. Több hónapos kísérletek következtek Mengele, a halál angyalának laboratóriumaiban. A túlélés csak csodával és „erős hittel, lopott krumplikkal és élni akarással” sikerülhetett. Éva a szenvedéseiről könyvet írt, ma több államban is középiskolai tananyag a „Túlélni a halál angyalát – egy Mengele ikerpár története ”.

A felszabadulás után lengyel árvaházi hónapok, majd a hazaút következett. Senkit és semmit nem találtak Porcott, amivel azonosulni tudtak volna. A 11 éves ikreket az üres és kirabolt házban csak egy kutya várta. Egy távoli rokon értesült arról, hogy ők – egyedüliként – túlélték a borzalmakat, így odaköltözött az ebbel, abban a reményben, hogy előbb utóbb rátalálhat az árva gyermekekre. Átvitte őket a saját családjához Kolozsvárra. Éva itt szocializálódott az épülő kommunizmusban. Négy iskolai év alatt született meg a felismerés: ebben a rendszerben sem jó zsidónak lenni. „Viszonylag gyorsan érett meg bennünk a gondolat, hogy itt az idő megfogadni apánk intelmét, amelyet az Auschwitz felé robogó vonaton osztott meg velünk. Azért imádkozott szorosra fogva mindannyiunkat, hogy ha túléljük a ránk váró megpróbáltatásokat, a következő állomásnak mindenképpen Palesztinának kell lennie. Végül is két évig vártunk a vízumra, de 1950-ben sikerült alijáznunk. Egy kibucban kezdtünk, fél napot ott dolgoztunk, fél napot iskolába jártunk: én tervező mérnöknek készültem, Mirjam ápolónak. Végre újra otthonra leltünk. Sosem távoztam volna önszántamból. Csak ugye az a fránya szerelem…” – Éva nem részletezi döntésének hátterét, így ragaszkodjunk a tényekhez: 1960-ban a litván holokauszt túlélő, Mickey Kor, aki amerikai állampolgárként turista útra érkezett Izraelbe, egy-kettőre megkérte a kezét. A pár azóta él Terre Haute-ban.

Az amerikai (rém)álmok útján

Éva rémálmokkal terhelt éjszakáira a nappali munka, a gyereknevelés és az intenzív közösségi élet volt a gyógyír. De a seb akkor is beforratlanul maradt évtizedekig. Az 1978-as interjút követő előadások hatására a jég végre kezdett töredezni. A traumatikus és elfedett holokauszt tudata új értelmet kapott. „Kezdetben túlélőként, tanúként, mesélőként, de mindenképpen áldozatként jártam előadásokat tartani. Jó volt kiadni magamból a történeteket, de azt is éreztem, hogy valami mélyebb értelmet keresek mindezzel. Azt, hogy pontosan mit is, még nem alakult ki az elején” – mondja Éva, aki 35 évvel ezelőtt egy nemzetközi kutatással próbált közelebb kerülni a saját kérdéseire adandó válaszokhoz. Mirjammal közösen keresték a hozzájuk hasonló túlélő Mengele-ikreket. Az évek során több mint 120 sorstársukkal vették fel a kapcsolatot. Konferenciákat szerveztek, próbálták kideríteni, hogy mivel is mérgezték testüket a kísérletek alatt. Még a német gyógyszeróriást, a Bayer céget is bíróság elé kényszerítették kollaboráció vádjával. A peren kívüli egyezségnek lehetett némi morális üzenete…

Éva közben egyre elszántabb lett, bár a mai napig nem tudja pontosan mit is adtak be nekik Mengeléék. Egy biztos, ő és Mirjam is folyamatos orvosi ellátásra szorult, gyakran voltak betegek. Mikor Miirjam egyik veséje felmondta a szolgálatot, Éva donorként segítette ikertestvérét. A segítség pár évvel meghosszabbította az Izraelben maradt Mirjam életét, azonban 1993-ban egy rákbetegség örökre elszakította a testvéreket. Éva már csak testvére emléke miatt is szeretett volna létrehozni egy olyan oktatási intézményt, amely történeteiket gondozza hiteles kertek között, a jövő generációinak okulásaként. A CANDLES (Children of Auschwitz Nazi Deadly Lab Experiment Survivors – a náci halálos laboratóriumok kísérleteinek gyermek túlélői) múzeum 1995-ben egy saját finanszírozású épületben kezdte el működését. Ebben az évben Éva egy egyetemi felkérésre találkozott egy náci orvossal, aki bár dolgozott Auschwitzban és tisztában volt a tényekkel, elég gyorsan maga kérte áthelyeztetését a halálgyárból. Hans Munch-öt később három alkalommal is felmentették a különféle hadbíróságok. Éva a találkozó hatására olyan furcsa állapotba került, hogy hónapokig fogalmazott egy levelet Munch-nek. Szerette volna megköszönni (!) a német nyugdíjasnak, hogy mennyire kedves és emberi (!) volt vele találkozójukon. Miután elküldte az első levelét, egyszer csak azon kapta magát, hogy egy következő levelében leírja a korábban felfoghatatlant: megbocsát Munch-nek. Miután mindezt papírra vetette, olyan lelki és fizikai állapotba került, amivel felkeresett egy pszichológust és egy általános orvos ismerősét is. Szerette volna megérteni, miért is ez az eufórikus  megkönnyebbülés?

„Mindenki maga rendelkezik a saját múltja felett. Csak én tudom lezárni és feloldani a problémákat. Miután megbocsátottam Munch-nek és a többi nácinak is, azt éreztem, hogy újjá születtem. Megszűntek a visszatérő rémálmaim, sokkal jobban kezdtem érezni magam a bőrömben. Innentől ered az én igazi fő munkásságom: a megbocsátás misztikus erejének, a test fiziológiai, kémiai és lelki megkönnyebbülésének, felszabadulásának hirdetése” – fogalmazza meg ars poeticaját főhősünk.

A holokauszt feketebáránya, aki Indianapolisnak adná hagyatékát

Munch nem csak Éva bocsánatkérésével szembesült, de a roppant akaratos asszony azt is elérte, hogy a náci nyugdíjast elhívja Auschwitzba a láger felszabadításának 50. évfordulójára. Természetesen a média érzékeny randevú nagy sajtóvisszhangot váltott ki, és a közös fotók mellett az is napvilágra került, hogy Éva univerzálisan megbocsát minden nácinak. Ez sokakban visszatetszést keltett. „Engem egy dolog érdekelt. Azt akartam ezzel az egésszel, hogy Munch a világ előtt írjon alá egy tanúsítványt, hogy ő, mint résztvevő kijelenti, és aláírásával hitelesíti, hogy Auschwitzban működtek gázkamrák. Az, hogy mások bolondnak tartottak és elítéltek, másodlagos volt. Mindig is az érdekelt, hogy az egykori elkövetők valljanak a mai embereknek, figyelmeztessék őket, hogy ilyen soha többé ne fordulhasson elő” – fogalmaz Éva, akit az évek során többször is emlékeztettek unortodox módszertanára.

A legutóbbi esetről így mesél: „Egy ügyvéd hívott fel és kért meg arra, hogy vegyek részt az auschwitzi könyvelő németországi perében. Azért utaztam oda, hogy ott is elmondjam a nézetemet, miszerint én megbocsátok, és nem tudok egyet érteni azzal, hogy ezt a 95 éves embert börtönbe akarja küldeni a többség. Sokkal inkább arra köteleztem volna őt, hogy tartson előadásokat, ahol a holokausztról adna hiteles beszámolót. Persze sokaknak minderről az a kép maradt meg elsősorban, ahogy a megtört, fizikailag korlátozott ember megpróbált engem átkarolni, én pedig akaratlanul is visszaöleltem. Nekem ez természetes gesztus volt. Én már nem egy áldozat, hanem egy büszke és aktív túlélő vagyok. Én ezzel a szemléletemmel próbálom más meghurcolt embertársaimat segíteni. Naponta kapok leveleket, telefonokat olyanoktól, akiket bántalom ért, akár fizikai vagy lelki. Próbálom ösztönözni őket arra, hogy ha kiírják magukból az áldozat szerepét, és helyette megbocsátóként próbálják folytatni életüket, sokkal nagyobb eséllyel fognak egészségesen élni.”

Évának 2003-ban újabb sokkoló traumát kellett feldolgoznia: vélhetően egy neonáci felgyújtotta és 90 százalékban megsemmisítette a múzeumot. „Emlékezzetek Timmy Veight-re” – állt a graffiti a kiégett ház falán, utalva a Terre Haute-ban kivégzett neonáci férfira, aki korábban Oklahomában egy épületet robbantott fel, ahol 168 ember lelte halálát. Két évvel később egy teljesen új épületben óriási civil összefogással és adományokkal nyitott ki ismét a múzeum. Mára évi egymillió dolláros költségvetéssel működnek, és folyamatosan gyarapodnak. Nemzetközi stábbal dolgoznak, a napokban épp egy izraeli történész-kutató adta be jelentkezését. Folyamatosan tartanak rendezvényeket, nemzetközi fórumokat. Évek óta túrákat is szerveznek, többek között Auschwitzba, Romániába, és időnként Magyarországra is.

Éva ebben az évben is a túra vezetőjeként tevékenykedett. Azonban kora miatt egyre nagyobb erőpróba számára a hosszú út. „Mostanában a legnagyobb kihívás számunkra az, hogy miként folytassuk működésünket. Szó van arról, hogy egy-két éven belül átköltöztetjük a múzeumot az állam központjába, Indianapolisba. Ha mindez megtörténik, akkor cserében itt a városunkban felépülhet egy Éva Kor Központ, ahol főleg az én megbocsátási tanaim kaphatnak majd főszerepet. Lenne egy tetőtéri kert, egy meditációs elvonulós rész. Reménykedem, hogy a Mindenható kegyes lesz hozzám, és mindezt megélhetem még. A kert tervrajzát már elkészítettem. Nagyon izgatott vagyok.” – mondja Éva, akinek munkásága és élete, szenvedélyessége és elkötelezettsége alighanem különleges inspirációs forrásként szolgálja majd a jövő generációinak sorát. „Ha a fiatalokra gondolok és egy üzenetet kellene kiemelnem számukra, akkor az a következő volna. Nagyon egyszerű, mégis sok időbe telik, míg rájönnek mennyire fontos: Legyél a legjobb Te! Vagyis találd meg önmagadban azt, amit a legjobban szeretsz, és kövesd a saját utad. Ha így lesz, nagy harmóniára lelhetünk önmagunkkal.”  

Wallenstein Róbert, Indiana

Megszakítás