Térj meg! De hogyan?

Interjú Oberlander Báruch rabbival a megtérés gyakorlati kérdéseiről

Elul hónap és az őszi ünnepek fő motívuma a megtérés, ám kevés szó esik arról, hogyan kell megtérni. Elég igazán megbánni vétkeinket, vagy fejünkre hamut szórva kell bűnbocsánatért könyörögnünk? Milyen utat jár be az, aki generációk tévelygése után tér vissza zsidó gyökereihez?

Oberlander Báruch rabbi, a Budapesti Ortodox Rabbinátus vezetője 27. éve él Magyarországon a lubavicsi mozgalom küldöttjeként. Számtalan magyar zsidót kísért végig a teljes vallástalanságtól a hithű életmódig vezető úton, és azt is jól tudja, hiába a vallásos neveltetés, mindenki vétkezik néha, amit aztán megbán. Ezúttal a megtérés gyakorlati technikájáról kérdeztük.

Tett a tettért, érzés az érzésért

– Mi a bűn és mi a megtérés a zsidóság szerint?

– A haszidizmus szerint a véteknek két része van. A bűnös cselekedet és annak tiltott élvezete. A bűn teste maga a bűnös cselekedet, annak élvezete pedig a bűn lelke. Amikor az ember megtér, akkor mind a kettőt helyre kell állítania, először szégyenérzettel és szívfájdalommal bűnhődik a tiltott élvezetért, majd szavakkal a bűnös cselekedetért – érzés az érzésért, tett a tettért. Ha az ember nem tér meg saját elhatározásából, akkor Isten ró ki rá büntetést, ami elveszi a bűn okozta élvezetet, és ezáltal tisztul meg az ember lelke. [Lásd Derech micvotechá, Micvát viduj tsuva 1.]

– Megtörtént a baj, valaki elkövetett egy bűnt. Mit kell tennie ekkor az eltévelyedett zsidónak?

– A megtérés lényege Maimonidész szerint (A megtérés szabályai 2:2.), hogy a bűnös mélyen bánja meg a múlt rossz cselekedeteit és egy erős elhatározás szülessen benne a jövőre nézve, „úgy hogy az Örökkévaló tanúskodjon róla, hogy soha többet nem fogja ezt elkövetni”.

Nézzünk egy példát: egy zsidó éhes volt és nem tudott ellenállni egy nagyon jó illatú, gusztusos, de nem kóser étel csábításának. Amikor rájön, hogy hibázott, akkor tsuvát tesz, megtér, és erős elhatározás születik meg benne, hogy soha többet nem fog megenni semmilyen nem kóser ételt.

Ezután következik a viduj (bűnvallomás) micvája, amikor az ember szavakba önti bűnbánatát és kimondja: „Vétkeztem, ezt és ezt követtem el, kérlek, Istenem, bocsáss meg nekem!” (Maimonidész uo. 1:1.) Amikor az ember ezt hangosan kimondja, akkor felerősödik a szégyenérzet benne, ami megszilárdítja az elhatározását, hogy máskor ne kövesse el azt a bűnt. A viduj megtalálható a Jom kipuri imában részletesen kifejtve, minden elképzelhető bűnt felsorolva (Sámuel imája 381–384. old., Az engesztelő nap imarendje 55–59. old.): az engesztelő nap folyamán estétől estéig összesen tízszer mondjuk el.

Fontos szempont, hogy különbséget kell tenni az ember és az Isten ellen elkövetett bűnök között. Az emberek között megesett bűnökért nem Istennél kell kezdeni a bocsánatkérést, hanem annál az embertársunknál, aki ellen vétkeztünk (Talmud, Jomá 85b.). Ha szóban ártottunk, fájdalmat okoztunk, akkor bocsánatot kell kérni, ha nyilvánosan megszégyenítettünk valakit, akkor nyilvánosan kell megkövetni az illetőt (Áruch hásulchán, Chosen mispát 422:2.), ha pedig fizikai vagy anyagi kárt okoztunk, akkor kártalanítani kell a sértett felet. Mindezek után fordulhatunk Istenhez az ő bocsánatáért.

Amikor nem csak rajtam és Istenen múlik a megtérés

– Mi a teendő, ha nem bocsájt meg az az ember, aki ellen vétettünk?

– A Sulchán áruch (Orách chájim 606:1. Römá) azt mondja, hogy az embernek nem szabad keményszívűnek lennie, és ha elnézést kérnek tőle, akkor meg kell bocsátania, ugyanúgy, ahogy mi is elvárjuk Istentől, hogy bocsásson meg a vétkeinkért. Ha elsőre nem járunk sikerrel, akkor összesen háromszor kell megismételnünk a bocsánatkérést három ember jelenlétében, ha pedig harmadik kérésre sem engesztelődik meg a másik fél, akkor több kötelezettségünk nincs az illetővel szemben ( uo.).

Az egyetlen eset, amikor joga van nem megbocsátani, ha a rossz hírét keltették, hiszen biztosan lesznek olyanak, akikhez a pletyka eljutott, de annak cáfolata és a bocsánatkérés híre nem ( uo.), kivéve ha a nagy nyilvánosság előtt terjesztik azt (Áruch hásulchán, Orách chájim uo. 2.). Ezzel együtt illik még ezt is megbocsátani (ÁH uo.)

 

Létezik-e helyrehozhatatlan kár?

– Mi történik, ha nem lehet helyrehozni a kárt?

– A Talmud (Bává kámá 94b., ÁH uo. 1. de lásd Szmá, Chosen mispát 231:33.) erre egy olyan tolvaj esetét hozza példának, aki nem tudja, hogy kitől mit lopott el. Erre az a megoldás, hogy valamit tegyen a közösségért, ami a károsultaknak is hasznára van – a Talmud javaslata szerint „építsen fürdőt”, amit a meglopottak is használni tudnak.

– Hogyan tudjuk jóvátenni az Örökkévaló elleni bűnöket a bocsánatkérésen túl? Istent is lehet kártalanítani?

– Vegyük például azt az esetet, hogy elmaradt a tfilinrakás vagy a szombati gyertyagyújtás. Hiába kezd el innentől tfilint rakni, vagy gyertyát gyújtani az illető, a kimaradtakat nem tudja pótolni, hiányzik az a szentség, ami a micva által érkezett volna a világba. Ha azonban másokat inspirál arra, hogy tartsák meg ezeket a micvákat, az olyan, mintha a maga elmaradt micváit pótolná be általuk, a javára lesznek írva azok az alkalmak, amikor valaki az ő hatására tesz tfilint vagy gyújt gyertyát. [Lásd a lubavicsi rebbe, Igrot kodes 23. kötet 454. oldal.]

 

A tempó egyéni, de az út töretlen

– Változtatott-e a tsuvá folyamatán a modern kor?

– Az elvek ugyanazok, a nyilvánosság előtti bocsánatkérést például ott kell megtenni, ahol a sértés megesett. Ebből a szempontból mindegy, hogy a zsinagóga közössége előtt zajlik, vagy a facebookon.

Azonban a modern kor egy újfajta tsuvát hozott elő azzal, hogy sajnos generációk nőnek fel a vallástól elszakadva. Ők a báál vagy báálát tsuvák, olyan zsidók széles tömege, akik nem kaptak hagyományos nevelést, nem látták otthon a vallásgyakorlást, soha nem tanulták, nem ismerik az előírásokat, de egyszer csak felébred bennük az érdeklődés őseik hagyományai iránt. Feltámad bennük egy erős vágy egy spirituálisabb élet iránt, amibe be tudják hozni Istent. Egy báál tsuvának sokkal hosszabb utat kell bejárnia a megtérés során, hiszen be kell lépnie egy ismeretlen világba.

– Szó szerint hosszabb ez az út? Nem kell azonnal mindent magára vennie a visszatérőnek?

– Természetesen a frissen megtérőre ugyanúgy vonatkozik az összes micva, senkinek sincs jogosultsága másokat felmenteni ezek alól. A gyakorlatban azonban lehetetlen egyik percről a másikra magára venni az összes parancsolatot, egyrészt gyakorlati, másrészt lelki okokból.

A praktikus ok az, hogy nem ismeri még a micvákat, idő kell, hogy megtanulja őket és így képes legyen gyakorolni is azokat. A másik ok a lelki folyamat: mivel ez egy teljesen új világ a megtérő számára, idő kell, hogy lelkileg fel tudja dolgozni az újdonságokat, hiszen eddig a maga által alkotott keretek között élte az életét, tetszése szerint, innentől kezdve pedig Isten útmutatásait kell követnie, és a vallás szabályrendszeréhez alkalmazkodnia.

A visszatérés egy folyamat, amiben állandóan fejlődni kell, mind többet és többet vállalva magára a micvákból, ha átugrik lépcsőfokokat, könnyen visszaeshet. Az, hogy ez milyen tempóban történik, egyénenként különbözhet, a lényeg, hogy nem szabad megállni, hanem haladni kell előre. Ha belegondolunk a Tóraadáskor Isten sem „borította rá” a zsidókra egyszerre a 613 parancsolatot: a Szináj hegyen tíz parancsolatot kaptak, és aztán folyamatosan ismertette meg velük, Mózesen keresztül a továbbiakat.

 

A folyamat kezdete az elhatározás

– Ez a folyamat egy lassú, természetes fejlődés, vagy van egy fordulópont, ami elindítja a visszatérést?

– A folyamat nem mehet végbe hirtelen, de el kell érkeznie egy drasztikus fordulópontnak. Erre is találunk a zsidó nép történetének kezdetéről példát. Az egyiptomi kivonulás után ott álltak a zsidók a tenger partján, a biztonságos túlpartot a viharos víz választotta el tőlük. Át kellett kelniük rajta, Isten szólt is Mózesnek: „Szólj Izrael fiaihoz és induljanak!”, amihez megígérte a segítségét, a Vörös tenger szétválasztását (2Mózes 14:15–16.). Addig azonban nem történt semmi, amíg a zsidók a parton tipródtak, a szétválasztás akkor kezdődött, amikor Náchson belevetette magát a tengerbe. Amikor a víz már az orráig ért, megérkezett az isteni segítség és kettényílt a tenger (Talmud, Szotá 37a.).

A megtérő is viharos változásokon megy át, amikor elkezdi átrendezni az életét egy addig ismeretlen rendszer szerint. Kell egy nagy elhatározás, amivel „belép a tengerbe”, ahol aztán folyamatosan fejlődhet, míg el nem éri a „túlpartot”, ahol újra szilárd talajt érez a talpa alatt.

 

Nem igaz a „mindent vagy semmit” elve

– Milyen sorrendben zajlik a megtérés, mit kell először betartani, és mi az, ami „ráér” a következő fázisig?

– Nincs kifejezett sorrend, minden ember és minden helyzet más. Leginkább azon múlik, melyik micva érinti meg jobban a lelkét, mi áll közelebb a személyiségéhez.

Megfigyeltem, hogy a megtérők két típusba sorolhatóak: a belülről kifelé haladók és a kívülről befelé haladók csoportjába. Van, aki titokban kezdi, először csak otthon, a családban, aztán a közösségben és csak legvégül a külvilágban, például iskolában vagy munkahelyen. Más kifejezetten jól érzi magát rögtön a közösségben, részt vesz a közös imákon, és csak később viszi haza a vallásosságot, pl. kóser háztartás formájában. Van, akinek könnyű hirtelen megjelenni kipában a nyilvánosság előtt, de valósággal szenved a szombattartástól, ezzel szemben mások a szombattartásért lelkesednek, de Isten óvja őket attól, hogy kipában-cicesszel jelenjenek meg az emberek között. Minden esetben az a helyes, ha a legkönnyebbel kezd, onnan fejlődik tovább, és halad az egyre nagyobb kihívást jelentő feladatok felé. A lényeg, hogy a fejlődés folyamatos legyen.

Van, akit az tart vissza, hogy úgy érzi, képtelen mindent betartani, például nyáron is a zsidó nőkhöz illő szemérmes, cniesz ruhába öltözve járni, vagy lemondani a kedvenc nem-kóser ételéről, de álszentnek tartaná, ha emellett más micvákat betartana.

Érthető, hogy az út elején vannak olyan dolgok, amikről úgy érzi az ember, hogy lehetetlen lesz számára betartani. A zsidóságtól azonban távol áll a maximalista gondolkozás, a mindent vagy semmit elve. A maximalista nézőpont szerint, ha valaki nem kósert reggelizik, akkor előtte nem volt értelme tfilint raknia, vagy nincs értelme péntek este gyertyát gyújtania és sábáti vacsorát tartania annak, aki másnap munkával fogja megszegni a szombatot. A zsidó gondolkodásmódtól távol áll ez a felfogás.

A micvákat nem egy egyesített „bankszámlán” tartják nyilván, ahol az épp aktuális „egyenlegünk” látszik, ellenkezőleg: a jócselekedetek és a hibák két külön számlán vannak. A Talmud (Szotá 21a. és Rási uo., lásd Likuté szichot 22. kötet 15. old.) erről azt mondja: „a vétek nem oltja ki a micvát vagy a Tóra tanulását”. Ezek szerint érdemes gyertyát gyújtani akkor is, ha nem fog teljesen szombatot tartani, érdemes felrakni a tfilint, akkor is, ha másnap nem teszi fel, érdemes Jom kipurkor böjtölni, akkor is, ha másnap megint nem kósert eszik. Minden micva egy szentséget hoz a világba, és ezt nem törli el az sem, ha máskor vétkezünk. Ezzel természetesen nem arra biztatom az embereket, hogy ne tartsák be, ami kihívás számukra, hanem arra, hogy mindent tartsanak be, amire képesek.

Ha hullámzik is a fejlődés folyamata, és a megtérő hibázik újból, nem szabad visszafordulnia és feladni az addig elért eredményeket. Ha megbotlik is, attól nem válik értelmetlenné az addig megtett útja, mert amit elért, az már az övé és sikerként könyvelheti el. Az Álter Rebbe a Tánjában (Chinuch kátán végén) erről azt a bibliai verset idézi, hogy „hétszer esik el a cádik (igaz ember), de fölkel” (Példabeszédek 24:16.). Ezek szerint érdemes elindulni az úton, még akkor is, ha újra meg újra elbotlik, mert a végén szilárdan fog állni a lábán.

– Mi van előbb, a tyúk, vagy a tojás: hitből ered a vallásossá válás, vagy a micvák gyakorlásától válik valaki hívővé?

– Hit nélkül nem igazán létezik a micvák gyakorlása, ahogy a Talmud (Bráchot 13a.) mondja, hogy előbb kell hogy legyen a Parancsoló aztán pedig a parancsolatai, de az a jó hírem, hogy a zsidóság szerint minden egyes emberben, a lelke mélyén ott van az erős hit Istenben, amit csak felszínre kell hozni. Az Álter Rebbe a Tánjában (19. fejezet) hosszasan értekezik a kérdésről, és erre – napjainkra lefordítva és mai példával élve – azt hozza bizonyítékul, hogy egy zuhanó repülőn nincsenek ateisták… Vagyis sokszor külső esemény váltja ki azt, hogy hirtelen felfedezi magában az ember az istenhitet. Annak a zsidónak, aki közeledik a valláshoz, nem kell a hitet újdonságként megszereznie, csupán tudatosítania kell azt, ami a tudatalattijában rejtőzik.

A Tóra szerint az ősatyák, akik elsőként ismerték fel és hirdették az egyistenhitet, kutakat ástak (1Mózes 21:25., 26:15–25., 29:10.): szükségük volt vízre az élethez, és ahelyett, hogy vizet szállítottak volna külső forrásból, eltávolították azt, ami a friss víz útjában állt. A Kabbala úgy tartja, hogy ez a bennük rejlő istenhit felszínrehozását szimbolizálja és ugyanígy kell „leásni” magunkban, a hit útjából eltávolítva a rárakódott rétegeket, hogy felszínre törhessen. [Lásd Likuté szichot 1. kötet 29. oldal.]

A micvák gyakorlása segíti ezt az „ásást”, rajtuk keresztül könnyebben tudatosítja a hitet magában az ember, ahogy a tettek más esetben is elősegítik, hogy egy-egy jellemvonás megerősödjön és a személyiség szerves részéve váljon. Például, ha valaki gyakran jótékonykodik és segít másokon, előbb-utóbb jószívű, gondoskodó emberré válik (Széfer háchinuch 16. micva). A hit tehát alapja a cselekedetnek, és a cselekedetek erősítik a hitet.

 

A tsuvá soha sem ér véget

– Hol ér véget a báál tsuvá fejlődése?

– Ahogy a magyar mondás tartja, jó pap holtig tanul, a folyamat nem ér véget, a zsidóságban mindig lehet tovább fejlődni. Ez a vallásos családba született zsidókra ugyanúgy vonatkozik, mint a báál tsuvákra. Ha véget nem is ér, persze megváltozik a „minősége”. Úgy fogalmaznám meg, hogy a fordulópontot az jelenti, ha a vallásos élet természetévé válik, például ha hiányérzete támad, mert nem imádkozott reggel tfilinben, ha véletlenül sem veszi fel a telefont sábeszkor, ha magától értetődő része az útipoggyászának a tfilin és nem felejt el kóser ételt rendelni a repülőútra. Idővel az ember ráhangolódik a zsinagóga szellemiségére is, és az ima a szöveg elmondásából egy folytatólagos beszélgetéssé válik, amellyel személyesen Istenhez szól.

A Tóratanulás például kezdetekben főleg az ismeretek, a hiányzó tudás megszerezéséért zajlik, ám ha már valóban vallásossá vált valaki, felismeri, hogy az valójában önmagában is micva, és fontos elmélyülni az isteni bölcsességben, átvenni azt a fajta gondolkodásmódot. A különbség az, hogy ha a tudás megszerzéséért tanul valaki, akkor a tanulás talán véget ér, ha már úgy érzi, mindent tud a témáról. A Tóra azonban nem egy véges tudás, tanulmányozása az isteni bölcsesség megismerésére irányuló, véget nem érő folyamat.

– Ezek szerint eltűnhet a különbség a született vallásosok és a visszatérők között? Hogy az angol szlenget idézzük, meg lehet valakiről mondani, hogy FFB (frum from birth, születésétől vallásos) vagy BT (báál tsuva, visszatérő)?

– Finom különbségek talán maradnak, mondjuk az íratlan szabályok ismeretében. Olyan apróságokra gondolok, amit otthonról hoz magával a gyerek. Például vallásos családokban kizárt dolog, hogy a szülőket vagy nagyszülőket névvel említsék, nincs Ági mama vagy Mózes papa, annyira, hogy sokszor a kisgyerekek nem is tudják mi a szüleik, nagyszüleik valódi neve… Ennek alapja a szülők iránti tisztelet (Sulchán áruch, Jore déá 240:2., 24.). A másik ilyen, hogy mocé sábeszkor (a szombat kimenetele után) hiába ér véget a szombat, nem öltözünk át hétköznapi ruhába, hanem megtartjuk a sábáti hangulatot azzal, hogy ünnepi ruhát viselünk (lásd Chikré minhágim 2. kötet 72. fejezet).

– Mit nem kell megtagadni a tsuvá miatt? Milyen az élet a megtérés után? Mivel foglalkozhat egy báál tsuva, aki teszem azt mérnök volt eddig?

–  Nem minden vallásos zsidó lesz rabbi vagy rebbecen, a többségnek valamilyen polgári foglalkozása van, lehet mérnök, fodrász vagy villamos vezető is. Ott, ahol nagy zsidó közösség él, nem ritka látvány a kipás orvos, vagy a befedett fejű ügyvédnő. Az embernek nem kell megtagadnia magát a megtérésével, a tehetségét, tudását fel kell használnia. A lubavicsi Rebbe mindig ellenezte, hogy egyetemisták félbehagyják tanulmányaikat a jesiva kedvéért, inkább azt szorgalmazta, hogy az egyetemmel párhuzamosan tanulják a zsidóságot is. Ha már úgy alakult, hogy elkezdte világi tanulmányait, fejezze be azt először és utána járjon jesivába.

Hasonlóképpen a nemzeti identitását sem kell megtagadnia valakinek azért, mert vallásos lett. A magyarság és a zsidóság nem zárják ki egymást. Az, hogy az ember megerősítette magában a zsidó identitását, foglalkozik a zsidó vallással és kultúrával, nem jelenti azt, hogy nem fér el mellette szülőhe-lyének kultúrája és szeretete.

 

Steiner Zsófia

A cikk az Egység 82. számában jelent meg. 

 

  • Küldés emailben