A szülő nő áldása

Tisztelt rabbi!

A múlt heti Gut sábeszben a gojmel bencsolásról volt szó. Ennek kapcsán volna pár kérdésem. Egyrészt melyik az a betegség, ami után már áldást kell mondani, egy egyszerű megfázás is ilyen? Másrészt úgy tudom, hogy frissen szült asszonyok is el szokták ezt mondani, noha ez nem tartozik egyik esetbe sem a 107. zsoltárban említett négyből. Ez hogyan zajlik?

Köszönöm, Ella

 

Kedves Ella!

A Sulchán áruch (OC 219:7.) rögzíti, hogy Németországban és Franciaországban az volt a szokás, hogy csak olyan sivatagi utazás után mondanak áldást, aminek során valóban veszélyes pusztaságon keltek át, pl. vadállatok vagy rablók találhatóak ott, de a pusztaság önmagában nem számított veszélyesnek. Hasonlóképpen a betegségek kapcsán a RöMÁ azt írja (uo. 8.), hogy csak életveszélyes betegség után kell elmondani az áldást.

Weltz Jiszráél rabbi (1887–1974), aki 1949-ig volt Budapesten az Ortodox Bét Din elnöke, feljegyezte (Divré Jiszráél responsum 1. kötet 44. fejezet), hogy Pest és Bécs közötti hajóút után nem volt szokás Birkát hágomel áldást mondani. Valószínűleg azért, mert nem olyan nagyon mély vízben megy a hajó és nem is nagyon távol a vízparttól, ezért nem annyira veszélyes.

A szülés valóban nincs megemlítve a zsoltárban, de ez a betegség-kategóriába tartozik, annak ellenére, hogy ez egy „öröm-betegség”, amiből fel kell, hogy épüljön. Ezenkívül – ahogy arról szó volt a korábbi cikkben – általában minden életveszélyes helyzetre ki kell terjeszteni az áldásmondást, így erre is.

Többféle szokás van arra, hogy a frissen szült nő miként tudja elmondani a hágomél áldást (Ét láledet 8:19.). Van, ahol összegyűj­te­nek egy minjent ott, ahol az édesanya tartózkodik, és ő a min­jen füle hallatára mond áldást. Máshol nem az áldást mondja el, helyette a minjen máárivot mond és annak az elején, amikor az előimádkozó felszólítja a közösséget a Borchura („Áldjá­tok az Örökkévalót, aki áldott!” – Sámuel imája – Zsidó imakönyv 139. oldal), és az anyuka minden jelenlévővel együtt válaszol erre („Áldott az Örökkévaló, a meg­ál­dott, örökkön-örökké!”), az szol­gál gojmel bencsolásként. Több magyar közösségben ezt a szokást követték. Megint máshol az anyuka első útja a zsinagógába vezet a felépülése után, ahol szintén a Borchura válaszol (Zsidó imaköny 49. vagy 84. oldalon). A Chábádban inkább ezt a szokást követik (lásd Sulchán Menáchem 1. kö­tet 346–347. oldal). Mindenképp szo­kás felhívni a Tórához az újdonsült apukát, aki a feleségére gondolva mondja a Borchu áldást (Mágén Ávrahám 282. fejezet végén).

Oberlander Báruch

  • Küldés emailben