Az Egyesült Államok és Izrael szövetségesek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a két ország között nincs vita. A múltban is többször volt példa arra, hogy Izrael önállóan cselekedett, ha nem volt más választása. Cikkünkben ennek a különleges kapcsolatnak a történetét tekintjük át.
Az izraeli miniszterelnök, Benjamin Netanjahu, március 3-i beszéde az amerikai kongresszus két házának együttes ülésén előtérbe helyezte Izrael és az Egyesült Államok különleges viszonyának a kérdését. Az Egyesült Államok természetesen nem csak az elnököt jelenti, hanem a különböző minisztériumokat, a törvényhozás két házát, és ezeknek nem mindig egyezik a véleményük, vagy éppen az érdekeik egy-egy kérdés kapcsán. Manapság Izrael és az Egyesült Államok nagyon szoros, különleges kapcsolatban van egymással, de még így sem értenek mindig mindenben egyet.
Az izraeli-amerikai kapcsolatok nagyon régi múltra tekintenek vissza. Netanjahu a beszédében a Tórából idézte Mózes szavait, és az amerikai Kongresszus épületében levő Mózes domborműre mutatott. A XVIII. század végén, az amerikai szabadságharcosok az egyiptomi kivonulás történetével azonosultak: III. György korabeli angol király volt a fáraó, az Atlanti-óceán a Vörös-tenger és George Washington lett Mózes, a szabadító és a törvényadó. Az Egyesült Államok nagy pecsétjének első változatán, melyet végül nem fogadtak el, azt a jelenetet ábrázolták, melyen a zsidók átkelnek a Vörös-tengeren, Mózes felemeli a kezét és vele szemben a fáraó a seregével együtt a tengerbe vész.
A második amerikai elnök, John Adams 1819-ben Mordechai Manuel Noah-nak (portugál eredetű amerikai zsidó drámaíró és politikus) írt levelében így fogalmazott: „Őszintén kívánom, hogy a zsidók térjenek vissza és foglalják el Júdeát, és újra önálló nemzetté váljanak”. Ennek a nagyon korai cionistapárti nyilatkozatnak a hátterében az az elképzelés állt, hogy amennyiben a zsidók önálló, szabad nemzet lesznek, akkor felismerik majd a keresztény hit „igazságát”.
1922 júniusában az amerikai kongresszus mindkét háza jóváhagyta az ún. Lodge-Fish határozatot, melyben támogatásukról biztosították a zsidó nemzeti otthon eszméjét a Balfour-nyilatkozat szellemében. Pár hónappal később az akkori elnök, Warren Harding aláírta ezt a határozatot. Mindez persze nem vezetett semmilyen gyakorlati lépéshez. 1924-ben az Egyesült Államok elismerte a palesztinai brit mandátumot. Ez a lépés egyrészt a cionizmus támogatását jelentette, másrészt viszont megakadályozta, hogy az Egyesült Államok beavatkozzon a Brit Birodalom Palesztina politikájába. Ez különösen az 1930-as években lett kritikus, amikor ez a politika a zsidó bevándorlás és földvásárlás drasztikus korlátozását jelentette, éppen a náci fenyegetés idején.
A második világháború alatt az Egyesült Államok is érdeklődni kezdett az arab olaj iránt, ami természetesen magával hozta a cionista eszme támogatásának csökkenését. Az amerikai elnök, Franklin Delano Roosevelt eleinte a cionizmust támogató nyilatkozatokat tett, például: „Erec Izraelt szögesdróttal körül kell venni aztán eltávolítani onnan az arabokat (…) van elég hely, ahová el lehet őket vinni (…) adunk nekik Szíriában Aleppo mellett területeket”. Később viszont a cionizmust irreális eszmének nyilvánította. A cionizmust üdvözlő nyilvános nyilatkozatokkal együtt az arab politikusoknak küldött titkos leveleiben megnyugtatta őket, hogy a gyakorlatban semmit se fog majd tenni a cionizmus ügyéért.
Tettek helyett szavak
Amikor a Balfour-nyilatkozat 25. évfordulóján, 1942 novemberében, 66 szenátor és 182 képviselő arra szólította fel Rooseveltet, hogy fejezze ki támogatását a Balfour-nyilatkozat iránt, a külügyminisztérium ezt ellenezte. Az elnök végül egyszerűen nem reagált a felhívásra. 1944-ben az amerikai kongresszusban két próbálkozás is volt a palesztinai zsidó állam támogatása ügyében, de ezek rendre megbuktak a had- és külügyminisztérium ellenállásán. 1945-ben a jaltai konferencia után Roosevelt találkozott Ibn Szaud királlyal az amerikai Quincy hadihajó fedélzetén. Roosevelt biztosította Ibn Szaudot, hogy az 1924-es brit-amerikai megegyezés szellemében fog eljárni, azaz nem avatkozik a palesztinai ügyekbe.
1945 áprilisában, Roosevelt halála után az alelnök, Harry Truman került az elnöki székbe. Az ő elnöksége idején szűnt meg a palesztinai brit mandátum és az amerikai kormányzat belső vitái ebben az ügyben sorsdöntőek voltak.
Bár az Egyesült Államok 1947 novemberében Palesztina felosztása, azaz egy zsidó állam megalapítása mellett szavazott, ahogy a következő hónapokban a palesztinai harcok fokozódtak, a korábbi arabbarát politika követői egyre inkább hallatták a hangjukat. Fő szószólójuk a világháborús hős, az akkori külügyminiszter, George Marshall volt. A külügyminisztérium szinte teljes stábja ellenezte a zsidó állam elismerését, mivel az arab országokkal való kapcsolatokat sokkal fontosabbnak tartották, mint a palesztinai és az európai zsidók sorsát. Truman viszont a cionizmus mellett állt ki, egyes vélemények szerint azért is, mert 1948 elnökválasztási év volt, és a zsidó szavazatokra számított.
- március 19-én az Egyesült Államok ENSZ követe, Warren Austin bejelentette, hogy az Egyesült Államok szerint a négy hónappal azelőtt született palesztinai felosztási terv „nem életképes”. Másnap a külügyminiszter George Marshall úgy nyilatkozott: „csak Palesztina ENSZ felügyelet alá helyezésével lehet a súlyos palesztinai helyzetet kezelni”, ez viszont gyakorlatilag a Palesztinát felosztó ENSZ határozat érvénytelenítését jelentette volna. Mint az iratokból később kiderült, mindez Truman elnök tudta nélkül történt, egyfajta belső összeesküvés volt. Truman végül néhány nap múlva egy olyan kompromisszumos nyilatkozatot tett, melyben egyrészt támogatja az ENSZ felügyeletet, másrészt a felosztási tervet is érvényben tartja.
Érdemes megjegyezni, hogy az Egyesült Államok politikájában bekövetkezett fordulatának nagy szerepe volt abban, hogy a palesztinai zsidó vezetés feladta a főként védekezésre épülő harcmodorát és 1948. április elején ellentámadásba ment át.
Új állam, régi barát
- május 14-én Izrael kikiáltása után 11 perccel, Truman elnök elismerte az új államot. Annyira siettek, hogy a gépelt fogalmazványon az állt „zsidó állam” és ezt kézírással javították ki „Izrael Államára”. Ezzel együtt, az Egyesült Államok a függetlenségi háború végéig nem oldotta fel az 1947 decemberétől érvényben levő fegyverembargóját.
Az 1950-es években Izraelnek nem volt lényeges szerepe az amerikai politikában. Amikor 1956-ban Anglia, Franciaország és Izrael megtámadta Egyiptomot a Szuezi-csatorna államosítása után, akkor az Egyesült Államok (a Szovjetunióval közösen) ultimátumban követelte a csapatok visszavonását. Dávid Ben Gurionnak nem volt más választása, mint ezt végrehajtani, cserébe Izrael szabad hajózást nyert az Eilati-öbölben és a Sínai-félszigeten ENSZ csapatokat helyeztek el.
Míg az Izrael megalakulása utáni első mintegy 15 évben az Egyesült Államok megpróbálta megőrizni semleges szerepét a Közel-Keleten, Johnson elnöksége alatt Izrael-barát fordulat történt az amerikai külpolitikában. Ezzel együtt az izraeli vezetés többször az amerikai vélemény figyelembevétele nélkül vagy éppen annak ellenére döntött. Ezekből néhány példa:
- 1967 májusában Egyiptom elrendelte az ENSZ csapatok kivonását a Sínai-félszigetről, majd lezárta az Eilati-öböl déli bejáratát a Sarm El Sejk erődnél. Abban az időben Izrael Iránból importálta a kőolajat, mely ezen az útvonalon érkezett. Az amerikai kormányzat szerette volna megakadályozni a háború kitörését, mely destabilizálhatná a térséget. Ugyanakkor semmilyen gyakorlati lépést nem ajánlott a tengeri blokád felszámolására. Az izraeli kormány végül a megelőző háború mellett döntött, melynek során hat nap alatt legyőzte az arab hadseregeket és elfoglalta a Sínai-félszigetet, Júdeát, Somront és a Golán-fennsíkot.
- A jom kipuri háború előtti napokban Golda Meir izraeli miniszterelnök asszony nehéz döntés előtt állt. Mint azt titkos dokumentumok is igazolják, az akkori amerikai külügyminiszter, Henry Kissinger kategorikusan megtiltotta Izraelnek, hogy megelőző csapást mérjen a háborúra készülő arab erőkre. Kissinger abban bízott, hogy nyomásgyakorlással meg tudja előzni a háborút. Ez a véleménye végzetes tévedésnek bizonyult. Golda Meir nem rendelte el a megelőző csapást, és a mozgósítást is csak az utolsó pillanatban kezdték meg. Bár a jom kipuri háborúban Izrael végül győzedelmeskedett az eredmény katasztrofális volt, majdnem háromezer izraeli áldozat, gazdasági és politikai válság.
- június 7-én izraeli repülők megtámadták és megsemmisítették a Bagdad melletti Osirak atomreaktort. Miként az izraeli miniszterelnök, Menachem Begin kijelentette: „Az én időmben nem lesz második holokauszt”. A támadást hatalmas nemzetközi felháborodás követte. Az Egyesült Államok is elítélte Izraelt, és büntetésképpen egy időre felfüggesztették az esedékes F16-os harci repülőgépek szállítását. 1991-ben, amikor az első öbölháború idején az irakiak több tucat ballisztikus rakétát lőttek ki Izraelre, a tíz évvel korábbi akció megelőző önvédelmi jellege világosabbá vált.
- A mostani iráni nukleáris fenyegetéssel kapcsolatban érdekes visszaemlékezni arra is, hogy nem az izraeli légierő volt az első, mely egy atomreaktort bombázott. Az izraeli támadás előtt 1980 szeptemberében, az irak-iráni háború első napjaiban, iráni repülőgépek támadták meg az Osirak reaktort, de csak jelentéktelen károkat okoztak benne.
Dan Diamant