Szociális kihívások Kelet-Európában – a jövőnk meghatározó kérdései

A régió sorsa múlhat azon, milyen mértékben lesznek képesek a hagyományos közösségek visszanyerni összetartó erejüket. Amennyiben sikerrel járnak, az önkéntes társadalmi szerepvállalásra irányuló hajlandóság is növekedhet.

 

Kelet-Európában a rendszerváltás időszakát követően óhatatlanul újra kellett gondolni az állam és a területi önigazgatás, illetve az önszerveződő polgári, vagy ha úgy tetszik, civil társadalom rendkívül sokrétű viszonyrendszerét, amelynek mindmáig megoldatlan kérdéseivel – ha némiképp változó formában is – valamennyi országnak szembesülnie kellett a térségben. Az egyes országokat érintő problémák, minden egyediségük ellenére általánosak az önrendelkezés szabadságára csak nemrég rátaláló régióban.

A szocializmus évtizedei a túlzott központosítás és tervgazdálkodás erőltetett gyakorlatával máig ható „eredményességgel” érték el, hogy Kelet-Európa egyébként is pusztán felemás polgárosodáson átesett nemzetei meglehetős távolságra kerüljenek a morális és pénzügyi függetlenség, az öngondoskodás eszméjétől. Ennek eredményeként e nemzetek polgárai a mai napig erőteljes hajlandóságot mutatnak arra, hogy gondjaik megoldását az államtól, azaz végső soron a társadalom többi tagjának a bürokrácia által kikényszerített pénzügyi áldozatvállalásától várják. A szocializmus időszaka csaknem mindenkit függővé tett az állam jóakaratától, ugyanakkor a tulajdonviszonyok elkenésével, a tulajdonjogok relativizálásával a fennálló rendszer nem csupán a személyes felelősségvállalás ethoszát rombolta le, hanem a mindenkori másik szempontjai iránt is érzéketlenné tett sokakat. A szocializmus ennek megfelelően az úton-útfélen hangoztatott kollektivizmusa mellett is felszaggatta a társadalom a társadalom szövetét, megannyi, az embertársai szempontjai iránt érzéketlen „individuumra” aprózva a közösségeket.

A rendszerváltást követő évtizedek során ezért csaknem mindenütt eljutottak annak a felismeréséig, hogy a továbblépéshez elengedhetetlen az állam szerepének újragondolása. A régió csak abban az esetben lehet képes kiaknázni a történelmi örökségéhez méltó potenciálját, ha sikerül rátalálnia az állami szerepvállalás, valamint az önkormányzati rendszer, illetve a civil önszerveződés egyensúlyára.

Természetesen a helyzet nem könnyű, hiszen a nyitás eredményeként kialakuló, sokszor meglehetősen torz piacgazdasági kereteknek, és az ezek nyomában járó elvárásoknak nagyon sokan a koruk, az előző rendszer követelményeihez igazodó habitusuk vagy elégtelen tudásuk miatt nem tudtak megfelelni. Belőlük lettek aztán a „rendszerváltás vesztesei”. További problémát jelent, hogy a nyugati intézményrendszerbe való betagozódás során a régió társadalmainak nem csupán a számukra megszokottól „idegen” játékszabályokhoz, normákhoz kellett adaptálódniuk, hanem az átvételre kínálkozó normák, meggyőződések is sokat torzultak mára a Nyugat felemelkedésének megágyazó zsidó-keresztény világnézet sokáig érvényes alapvetéseihez képest.

Kis túlzással, az intézmények többsége sokhelyütt a legutóbbi időkig a rendszerváltás során kialakult, átmenetinek szánt formájában működött tovább. Ezzel összefüggésben a nagy ellátórendszerek a jelenlegi állapotukban fenntarthatatlanná, és a további fejlődés kerékkötőivé váltak. Ugyanez a helyzet a közigazgatás sokhelyütt elavult struktúráival is. Számos országban továbbra is kiegyensúlyozatlan az állam és az autonóm kezdeményezések kapcsolata.

A kelet-európai társadalomfejlődés sajátosságait figyelembe véve nem lehet átsiklani afölött sem, hogy a gyarapodás lehetőségét megteremtő reformokat a térségben általában felülről kezdeményezik. Más, nagyobb polgári hagyományokkal rendelkező országokban ez nincs feltétlenül így, de Kelet-Európában a társadalmak szerkezetétől ez a gyakorlat egyáltalán nem idegen. A felülről induló kezdeményezések azonban nem lehetnek sikeresek kellő társadalmi elfogadottság hiányában, illetve a polgári erények meggyökeresedése nélkül. Márpedig a szociális gondoskodás, a segítségnyújtás nem lehet teljes mértékben az állam feladata, abból a polgároknak is ki kell venniük a részüket. Ugyan a jó esetben a munkaerőpiacra való visszaintegrálódásra ösztönző munkanélküli ellátás, valamint a hajléktalanszállók, az éjszakai melegedők, anya-gyermek átmeneti szállások, illetve a krízishelyzetben lévő kisgyermekes anyák részére kialakított, illetve a súlyosan beteg hajléktalanok számára felállított krízis-ápoló otthonok hálózatának a megteremtése és fenntartása legalábbis részben állami feladat lehet, az önkéntesség és a szociális szerepvállalás mindenki számára üdvös elterjedése már a polgárok kezdeményezőkészségén múlik.

Jóllehet ezen tevékenységekért nem jár anyagi díjazás, sokan mégis úgy döntenek, idejük egy részét a rászorulók segítésére áldozzák, mert azt érezhetik, hogy akár néhány apró gesztus, bátorító szó, vagy pár falat meleg étel felbecsülhetetlen változást hoz azoknak az életébe, akik jóformán mindenben szükséget szenvednek.

Fontos megemlíteni, és kitérni arra a helyzetre is, amit az EMIH a Transznacionális Együttműködések program keretében több közös külföldi és magyar partnernél is tapasztalt gondolok itt az Ökumenikus Segélyszervezettel, a székesfehérvári Egészségdokk Alapítvánnyal történt munkánk során, ahol szembesültünk azzal, hogy mennyire csekély  az önkéntesek száma, és ezzel milyen módon nehezíti meg a mindennapi munkájukat a segélyszervezeteknek.

Ugyan az önkéntesek száma a kellően soha meg nem erősödött hagyományok megszűnése és a végsőkig centralizált államszocializmus öröksége miatt elmarad a nyugati országokban jellemzőtől, a szerepvállalás érezhetően erősödik a régiónkban. Az egyik legfontosabb kérdés ehhez kapcsolódóan az, hogy a közösségek jelentősége mennyire fog növekedni a közeljövőben. Ugyanis a régió sorsa múlhat azon, milyen mértékben lesznek képesek a hagyományos közösségek visszanyerni összetartó erejüket. Amennyiben sikerrel járnak, az önkéntes társadalmi szerepvállalásra irányuló hajlandóság is növekedhet. A hagyományokhoz való visszatérésből, a társadalmi és a területi kezdeményezések súlyának erősítéséből, az öngondoskodásra és a másik segítésére irányuló szándékok táplálásából mindenesetre a zsidó közösségeknek is határozottan ki kell venniük a maguk részét.

 

 

  • Küldés emailben