Szakadástól az értékek házasságáig – A Magyar politika és zsidó stratégia 150 éve

Mindenkinek, aki egy rövid írásban próbálja tömören összefoglalni a magyarországi zsidó identitás változásait az 1868-as emancipációs törvény óta, hamar rá kell ébrednie, hogy nagy fába vágta a fejszéjét. Százötven évről ugyanis meglehetősen nehéz sarkítások nélkül beszélni. A vállalkozás azonban nem reménytelen: a gondolatkísérlet végén meglepően könnyen kiderülhet, hogy a széles perspektívájú áttekintés a közpolitika és a magyar zsidók összetett és érzékeny viszonyrendszerének felfejtésén keresztül nem csupán azt teheti világosabbá, hogy miként jutottunk idáig, hanem fontos tanulságul szolgálhat a jelenünk alakításához is. 

 

„Legyetek magyarok, és adunk nektek jogokat!”

Az első korszak mottója világossá teszi a többségi társadalom korabeli elvárásait a zsidókra vonatkozóan. A zsidókkal kapcsolatos lépéseket formába öntő megfontolások körét egy nagyon határozott, ugyanakkor meglehetősen öncélú nemzetiségi politikából és a magyar nemzeti identitáshoz kapcsolódó érdekből levezetett gondolat dominálta: az, hogy a történelmi Magyarország területén a magyar népesség aránya nem érte el az ötven százalékot. A 6-800 ezer zsidó származású ember maradéktalan kulturális és nyelvi asszimilációjától azt remélhették, hogy a magyar nemzetiség többségbe kerül a nemzet határain belül.

Eötvös József 1841-ben adta közre röpirat formájában A zsidók emancipációja című értekezését, ami megfogalmazta az optimista eman­ci­pációs nézetet: mely szerint a zsi­dóknak ugyanúgy járnak jogok, ahogyan a többi polgárnak, azokat nem szükséges feltételekhez kötni, a kedvezményezettek a számukra megnyíló lehetőségek birtokában vé­gül úgyis jó magyarok lesznek.

Eötvös József
– Madarász Viktor vázlata

Ennél bizalmatlanabb álláspontra helyezkedett Kossuth. Az általa is képviselt pesszimista emancipációs nézet, amelyet a Pesti Hírlapban 1844. május 5-én megjelent írásában is ismertetett, azt hangsúlyozta, hogy bár a magyarok adhatnak egyenlő jogokat a zsidóknak, amíg azok nem esznek egy asztalnál a többségi társadalom tagjaival, addig nem is lehetnek a nemzet részei.

A Széchenyi által vallott anti-eman­cipációs nézet csak a teljes elutasítást látta járható útnak, részint a nemzetet évszázadok óta érő, folyamatos támadások terhe, részint a magyarság relatíve csekély, és a zsidók ehhez képest viszonylag magas száma miatt. A főrendi tábla 1844. október 1-jei ülésén vészjóslóan így fogalmazott: „ha egy bárkában ülök, és abban van gyermekem és más gyermeke, és ha a bárkába bejő a víz, (…) biz én a magam gyermekét konzerválom, és a másikat kilököm…”.

A magyar politikai nemzettudat egyszerűen nem tudott kialakulni, hiszen ötszáz éven keresztül idegen hatalmak megfosztották a politikai önrendelkezéstől, így a nemzettudat csak kulturális alapokon szerveződhetett. Ebből következően a zsidóknak, amennyiben a nemzet részévé kívántak válni, elsősorban magyarrá kellett lenniük. Csakhogy ez az elvárás, és az ennek megfelelni vágyás egy megoldhatatlan problémát is teremtett rögtön. A zsidóság ugyanis nemzet és vallás is egyben.

A zsidók státuszával kapcsolatos vita végül elvezetett az 1849-es eman­cipációs törvényig. Ekkor, hogy a sza­badságharcon ne essék szégyenfolt, gyorsan megszavazták a zsidók azo­nos jogait, miközben pontosan tudták, hogy azok gyakorlatba ültetésé­ről – az önrendelkezési törekvések bu­kása miatt – már nem lehet szó.

 

A szakadás

1868november 10-én Eötvös József kultuszminiszter kevesebb mint egy évvel az immár tartósan érvényben maradt emancipációs törvény elfogadása után összehívta a magyar és erdélyi izraeliták kongresszusát, hogy a katolikusokhoz hasonlóan egyetlen egyházba szerveződjenek, és ezen keresztül lehessen intézni a velük kapcsolatos ügyeket. Ám Eötvösék nem vettek figyelembe, hogy ekkorra a zsidóságnak már többféle értelmezése elterjedt. Az események végül odáig vezettek, hogy a hagyományőrzőbb, később ortodoxnak nevezett képviselők kivonultak a kongresszusról, és ádáz harcot kezdeményeztek a nézeteik képviseletéért.

Ezzel bekövetkezett a szakadás, amelynek eredményeként a magyarországi zsidóság három csoportra vált szét: az asszimiláció és reformpárti kongresszusiakra (a későbbi neológokra), az ortodoxokra, illetve a Statusquo Ante irányzatra, amelynek célja a függetlenségük megőrzése lett.

1869-ben, alig két évvel a kiegye­zést követően, a lakosság csak nagy­jából 40 százaléka volt magyar nem­zetiségű. A zsidók tehát nél­külözhetetlennek bizonyultak ab­ban, hogy a magyar nemzetiség a tör­ténelmi Magyarország területén is­mét többségbe kerüljön. Minden túlzás nélkül, az egész nemzet ön­képét, identitását befolyásoló kérdésről volt tehát szó, ami képes megmagyarázni azt is, mitől ilyen ér­zékeny téma a zsidóság azóta is. A zsidósággal kapcsolatos kérdésfel­tevések Magyarországon ugyanis nem­­csak a zsidókat érintik, hanem a nemzet saját magával kapcsolatos vi­szonyulásait, önképét is.

 

„Nincs rátok szükség!”

Mindebből következően óriási volt a csalódás és a döbbenet, amikor 1944-ben kiderült, hogy a zsidók asszimilációs igyekezete kudarcba fulladt, noha ezt már az 1920-as, első zsidótörvény megszületése előrevetítette.

A ’20-as, ’30-as években felerősödött az antiszemitizmus okai közül egy gondolatmenetet emelek ki, amely kevés figyelmet kap a történelmi elemzésekben. Ha a zsidókra azért volt szükség, hogy a történelmi Magyarország területén többségbe kerüljenek a magyarok, akkor a trianoni tragédia után, amely a kis Magyarország területén a magyarok többségét eredményezte, a zsidók feleslegessé váltak. Egy olyan időszakban, amikor amúgy is a megmaradás volt a tét, az első áldozatok a zsidók lettek. Széchenyire visszautalva: a víz bejött a bárkába.

Az 1868-ban bekövetkezett sza­ka­dás nyomán létrejött három irány­zat közül – bármilyen fájdalmas is kimondani – a neológ irányzat mondott csődöt, amely a 19. szá­zad végétől azt hangsúlyozta, hogy a zsidóság „pusztán” Mózes-hit, nem jelent nemzeti hovatartozást, miközben próbálta a maga esz­közeivel bizonyítani azt, hogy a magyar zsidók a magyaroknál is ma­gyarabbak.

 

„Ne legyetek zsidók és mi megvédünk titeket!”

Míg korábban azt kívánta a magyar nemzet, hogy a magyar zsidók váljanak magyarokká, a kommunista rendszer azt tűzte ki célul, hogy a zsidó identitás szűküljön le a val­lás­gyakorlás egy nagyon személyes területére, és minden, ami az iden­ti­tásvállalás közösségi dimenzió­já­hoz tartozik, szűnjön meg. A de­por­tálások elsősorban a vidéki zsidó­ságot sújtották, a budapestiek ál­talában asszimiláns, gyakran ki­ke­resz­telkedett, sokszor kommunis­ta, sze­kuláris zsidók voltak. A valláselle­nes Rákosi-rendszer, majd a forra­da­lom, amelynek során szintén vi­szonylag nagy mennyiségű, sok eset­ben ortodox zsidó indult útnak Ma­gyarországról, megakadályozták vallásos élet újjászervezését. Ráadásul minden zsidóban a csalódás és elkeseredettség mellett munkált a félelem is, hogy a borzalmak újra megismétlődhetnek. Másrészt élt a megmentő Vörös Hadsereg iránti bizalom is. Mindez együtt járt annak a reményével, hogy a kommunizmus a jó százéves identitásdilemmákat is szép lassan meg fogja oldani.

A hatalom a zsidó vallási élet teljes leépítéséhez magukat a morálisan és egzisztenciálisan egyaránt kiszolgáltatott zsidókat használta fel: a kompromittált, hatalomtól függő vezetők végezték el a közösségek megsemmisítését. 1950-ben lét­rehozták a Magyar Izraeliták Or­szágos Képviseletét (MIOK), amely egészen 1990-ig képviselte a ha­talom felé a zsidóságot.

A zsidóság nyilvános megjelenése eközben a holokauszt borzalmaira való emlékeztetésben merült ki. A holokauszt a burzsoá fasizmus eredménye – hirdette az egyedül érvényes krédó, és egyedül a szocialista rendszer képes biztosítani, hogy ne legyen különbség többé ember és ember között. A holokauszt borzalmas tapasztalata nagyon sokaknak az egyetlen identitásélményévé vált.

 

Síp utca 12., a Magyarországi Zsidó Hitközségek
Szövetsége székházának díszterme. Beszél
dr. Seifert Géza a MIOK elnöke, tőle balra Schück
Jenő az Ortodox Rabbitanács elnöke, 1968

 

Új társadalmi szerzõdés

Az 1989-es újabb fordulat a jogok gyarapodásával járt együtt, ugyanakkor a nyílt antiszemitizmus a ’90-es évektől ismét a mindennapok ta­pasztalatává vált. Az elsőként fel­sejlő új identitás-modellek nem tud­tak sikeressé válni. A kulturális zsidóság programja, amelyet az egyik legelső bejegyzett civil szervezet, a MAZSIKE tűzött zászlajára 1988-ban, nem kapta meg azt a fajta legitimációt sem a hivatalos zsidó politikától, sem a nagypolitikától ahhoz, hogy sikeres legyen. Második lehetőségként a zsidóság nemzetiségi kérdésként való vizsgálata kínálkozott, először a 90-es évek elején, majd a 2000-es évek közepén, ám a MAZSIHISZ elle­nez­te a kezdeményezést. A harma­dik identitásképző lehetőség a cio­nizmus lett volna, ám ez sem gya­ko­rolt komoly vonzerőt a hazai zsidó­ságra.

Mindeközben a MIOK 1990-ben MAZSIHISZ névre váltott. A valódi ernyőszervezeti jelleg kialakulása azonban elmaradt, ráadásul az évek alatt a legitimációja, és az érdekérvényesítő képessége is jelentősen leszűkült. Ehhez hozzájön az a korábbi időszakokból származó kettős identitásprobléma, amely tovább
bénítja az önmagára találását. A neo­lógia 19. századi identitásmodell­je 1920-ban megbukott, és azóta sem tudták újrafogalmazni az értékeiket és a célkitűzéseiket.

Mindehhez hozzájárul az is, hogy a zsidó érdekképviselet a köztudatban továbbra is úgy jelenik meg, mint aminek az első számú feladata a holokauszt emlékének a megőrzése. Ez azt a téves képzetet kelti, hogy maga a zsidóság is egyet jelent ennek a feladatnak az elvégzésével. Ezzel párhuzamosan folyamatosan keveredik az emlékezés és a nyílt antiszemitizmus elleni harc fogalma.

 

Rátalálni a helyes útra

A továbblépés egyedüli lehetséges út­ja annak a felismerése, hogy új korszakba léptünk. Felnőtt egy új nemzedék, amelynek többé sem­mi­lyen személyes élménye, kap­cso­lata nincs a holokauszttal. Ez a több­ségi társadalomra is igaz: a 20. század zsákutcás történelme ke­veseket érint intenzíven. A vi­lág­ban ráadásul megváltozott az an­tiszemitizmus jellege. Korábban ez a náci reminiszcenciákat fel­idéző szél­sőjobboldal kiváltsága volt. Ma az antiszemitizmus a bal- és szélsőbaloldali mozgalmakhoz, politikai erőkhöz, az Izrael-ellenességhez, az arab-párti felfogásokhoz, a radikális isz­lám programokhoz kapcsolódik. A fizikai atrocitásokat a legtöbbször kilátástalan helyzetben levő, nem kel­lően integrálódott másod-harmadgene­rá­ciós nyugat-európai muszlim bevándorlók követik el.

De, ami bennünket, magyar zsidókat el­sősorban érint: a sze­mélyes tanítói, kö­zös­ségvezetői élményeimen keresztül is újra és újra igazolódik, hogy az egyedül megbízható identitásszervező erő a vallás, és az ezen alapuló értékek közösségben való meg­élése. A többi opciónak, számomra úgy tűnik, nincs elegendő ereje ahhoz, hogy hosszú távon is stimuláló, inspiráló maradjon. Mindemellett végre ki kell emelni az évszázadok óta folyó diskurzust abból a tévútból, amely úgy interpretálja az identitáskérdéseket, hogy valaki annál inkább zsidó, minél kevésbé magyar – és fordítva! Zsidónak lenni egy vallás követése mellett nemzeti azonosságtudatot is feltételez.

 

Köves Slomó írása

 

 

A cikk az Egység magazin 108. számában jelent meg. Az Egység magazin legújabb számát keresse a Keren Or Központban (1052 Károly krt. 20) vagy a Kóser Piacon (1074. Dohány utca 36.). Ha érdekesnek találta írásunkat, és szeretne még több zsidó témáról olvasni, csatlakozzon előfizetőink táborához! Előfizetésért kattintsonhttp://fizetes.zsido.com/ujsag.php oldalra.

Megjelent az Emancipáció 150. évfordulója alkalmából a MAZSÖK támogatásával.

 

  • Küldés emailben