Struma: a sorsára hagyott hajó tragédiája

790 zsidó menekült indult Palesztinába a Struma fedélzetén. A rozoga hajót sehol sem engedték kikötni, a török hatóságok visszaküldték a nyílt tengerre, ahol egy torpedótalálat süllyesztette el 1942-ben. David Stoliar, az egyetlen túlélő, csak évtizedekkel a tragédia után döntött úgy, hogy megosztja emlékeit a világgal.

Bár az eset a II. világháború egyik legsúlyosabb tengeri katasztrófája volt, a hajó története a történelemkönyvekben csupán lábjegyzetekben szerepel.

David Stoliar tizenéves volt, amikor a háború elérte Romániát. 1941-ben a zsidókat összegyűjtötték, kényszermunkára vitték és sokukat meggyilkolták. Őt is munkaszolgálatra kötelezték, de apja, a jómódú textilgyáros , minden vagyonát felhasználva kiszabadította a fogságból, és eljuttatta a Palesztina felé induló Struma fedélzetére.

A hajó rettenetes állapotban volt. Motorját egy, a Duna fenekén pihenő hajóroncsból emelték ki. A fedélzeten mindössze egy vízcsap jutott a 790 utasra. Mentőmellények egyáltalán nem voltak, csupán két apró mentőcsónak. Ezzel együtt a menekülő romániai és oroszországi zsidók számára, akik egy vagyont fizettek a hajóra jutásért, még ez a kockázatos utazás is nagyobb esélyt jelentett a túlélésre, mint ha a szülőföldjükön maradtak volna. „Mintha dobókockával játszottunk volna. A lényeg az volt, hogy kijussunk Romániából, aztán csak lesz valahogy. Minden lehetőség jobb volt, mint ott maradni.”- mondta el Stoliar egy 2001-es interjúban.

Stoliar sokáig nem mesélt a hajón történtekről, de az egyik áldozat Angliában élő unokája kutatásba kezdett annak érdekében, hogy felleljék a Fekete-tengerben nyugvó roncsokat. Amikor az egyetlen túlélő tudomást szerzett a próbálkozásról, megtörte a csendet, és beszélni kezdett emlékeiről. „Azt hiszem, nem lenne helyes továbbra is hallgatnom. Az embereknek meg kell tudniuk, hogy mi történt” – jelentette ki.

A Struma 1941. decemberében hagyta el a constanzai kikötőt és egy héttel később akartak kikötni az akkor brit uralom alatt álló Palesztinában. A problémák már az út elején elkezdődtek. A motor sokszor leállt, és amikor már nem tudták újraindítani, egy vontatóhajó érkezett a segítségükre. A szerelők azonban nagy összeget kértek a javításért. Az utasok az utolsó fillérüket is kifizették a hajójegyért, ezért az ékszereiket adták oda a munkáért.

Amikor nagy nehezen befutottak Isztambulba, újabb nehézségek adódtak. Az utat szervező alvilági figurák ugyan vízumot ígértek az utasoknak, azonban nem állták a szavukat. Törökország, mely addig távol tartotta magát a háborútól, nem engedélyezte a kikötést, és megtagadta, hogy élelmiszerrel és szerelőkkel segítsék a menekülteket. Mindössze néhány ember léphetett a szárazföldre, olyanok, akik nagyon rossz egészségi állapotban voltak, volt lejárt vízumuk vagy befolyásos barátaik voltak.

Hetven nap várakozás után a hatóságok végül úgy döntöttek, hogy visszafordítják a Strumát. Nem volt világos, hogy a menekültek hol szállhatnak majd partra, csak annyi volt bizonyos, hogy nem Palesztinában. Az angolok mindenáron meg akarták gátolni a zsidók bevándorlását, nehogy kiváltsák arab szövetségeseik rosszallását. Törökország sem akarta beengedni a menekülőket, nehogy az európai zsidók elárasszák határait.

1942. február 23-án egy török vontatóhajó kivontatta az akkor már működésképtelen Strumát a kikötőből, majd magára hagyta a nyílt tengeren. A 780 utast – köztük 100 gyermeket – és a tízfőnyi bolgár személyzetet, a sorsukra hagyták. Egy nappal később a hajó felrobbant, és elsüllyedt. Évekkel később derült ki, hogy egy szovjet tengeralattjáró lőtt ki rájuk torpedórakétát, miután azt a parancsot kapták, hogy minden semleges hajót meg kell semmisíteniük a Fekete-tengeren, nehogy bármilyen szállítmány eljusson a németekhez.

David Stoliar elmondta, hogy a robbanás hatására kirepült a kabinjából és a jeges vízben találta magát holttestek és a hajóroncs darabjai között. Nappal volt, látta a török partokat. A többi túlélővel együtt abban reménykedett, hogy hamarosan a segítségükre sietnek. „Csak maradj a víz felett, csak maradj életben” – ezt mondogatta magának. Társai egymás után adták fel a küzdelmet a jeges hullámokkal szemben. Éjszakára már csak egy túlélő maradt rajta kívül, Lazar Ivanof Dikof, a bolgár hajószemélyzet egyik tagja. Egy roncsdarabba kapaszkodtak, és kiabálással próbálták meg felhívni magukra a figyelmet.

„Eleinte reménykedtem. Amikor aztán láttam, hogy ő is meghalt, már nem bíztam semmiben. Azt hittem, eljött a vég” – mondta Stoliar. Ekkor egy zsebkéssel megpróbálta felvágni az ereit, de ujjai annyira elmerevedtek a hideg vízben, hogy nem bírta kinyitni a pengét.

Néhány órával később egy török csónak érkezett a helyszínre. A hajósok meglepettnek látszódtak, hogy még találtak egy túlélőt. Stoliar úgy vélte, hogy a török hatóságok szándékosan késleltették a mentőakciót, hogy már biztosan ne legyenek túlélők a roncsok között. A hajósok a csónakba tették a súlyos fagyási sérüléseket szerzett Stoliart, és a kikötőbe vitték. Ott hat hétig bezárva tartották, feltehetően azért, hogy ne beszélhessen a sajtó képviselőivel. „Szemtanúja voltam a törökök embertelenségének, a történet elejétől a végéig” – fűzte hozzá Stoliar.

A hajó tragédiája azonban ismertté vált. Nem sokkal később a brit parlamentben is napirendre került az eset. Az egyik lord a következőket mondta az ügy kapcsán: „Remélem, még megérem a napot, amikor az a személy, aki visszaküldte a hajó utasait a nácikhoz, egy olyan magas bitófán lóg majd, mint egykor Hámán, fej-fej mellett Hitlerrel.” Ez a kijelentés tovább erősítette azokat a zsidókat, akik egyre erősebben kritizálták az angolok politikáját Palesztinával kapcsolatban.

A háború után azonban a Struma pusztulása hamar feledésbe merült. A történet nem volt hízelgő egyik érintett országra nézve sem, különösen azért nem, mert olyan államokról volt szó, melyek egyébként sokat tettek a nácik megdöntése érdekében.

Stoliart mindössze egyszer hallgatták ki. A brit hatóságok kérdezgették 20 percen keresztül, amikor átszállították a török börtönből Palesztinába.

„58 éven keresztül senki sem kérdezett semmit a Strumáról” – mondta el Stoliar a 2001-es interjú során. „Azt hiszem senkit sem érdekelt. Én viszont úgy őrzöm az emlékeimben, minta csak tegnap történt volna” – tette hozzá.

Stoliar később az angol hadsereg kötelékében harcolt Észak-Afrikában, majd az izraeli Függetlenségi Háborúban, 1948-ban. Apja túlélte a háborút, anyja viszont nem. Őt Párizsból deportálták Auschwitzba.

A tragédia után Stoliar új életet kezdett. 1945-ben feleségül vett egy egyiptomi nőt, Adriát. Fiuk születése után Tokióba költöztek, ahol Stoliar megtanult japánul és kereskedelmi vállalkozásba kezdett. Felesége 1961-ben hunyt el. Férje soha sem beszélt neki a Strumán történtekről.

Második felesége, Marda elmondta, hogy férjének nagyon nehezére esett a történekről beszélni. Miután már hajlandó volt interjúkat adni, minden beszélgetés után hetekig rémálmok gyötörték. „A szörnyű kaland mindössze 72 napig tartott. Utána képes volt talpra állni, és egy nagyszerű életet épített fel magának” – tette hozzá Marda.

A házaspár először Párizsban találkozott. Már a harmadik randevú után eldöntötték, hogy összeházasodnak. Bár később Oregonban telepedtek le, továbbra is kozmopolita életet éltek. Rengeteget ingáztak Amerika és Taiwan között, pékségeket nyitottak Párizsban és Kambodzsában. Marda férjét egy „büszke és elegáns úriembernek” írta le. „Európából importált ingeket hordott és fantasztikus üzleti érzéke volt. Nem akarta, hogy túlélőként emlékezzenek rá.”

David Stoliar utolsó interjúját nem sokkal halála előtt, 2014. áprilisában adta. Nem akart ismét a Struma tragédiájáról beszélni. „Az emberek borzasztó dolgokat képesek elkövetni, de azért annyi szép és értékes dolog is van a világon. A legfontosabb, hogy élvezzük az életet” – ez volt a 91 éves túlélő utolsó tanácsa.

Forrás: Washington Post