A sófár hangja – két példázat

Mit szimbolizál a sófár?

Rabbi Jiszráel Báál Sem Tov példázata:

Volt egyszer egy király, akinek egyetlen fia volt. Ő volt a szeme fénye, mindent megadott neki, amit csak kívánt. A király azt akarta, hogy fia hatalmas tudást szerezzen és kultúrákat ismerjen meg, ezért távoli országokba küldte őt, megrakva arannyal-ezüsttel. A fiú azonban – otthonától távol – elherdálta a kincseket. Magányos lett és szomorú. Bánatában elhatározta, hogy visszamegy a palotába, és viszontagságos úton, de meg is valósította elhatározását. Amikor azonban a palota kapujába ért, kiderült, hogy teljesen elfelejtette az ország nyelvét, az őrök nem ismerték fel, és nem akarták beengedni. A fiú ekkor elkeseredettségében sírni kezdett, és a király, aki felismerte fia hangját, személyesen ment ki érte, átölelte, és úgy kísérte be a palotába.

Így van ezzel a zsidó nép is: a királyunk az Örökkévaló, a zsidó nép pedig – akikről azt írja a Tóra (M.V. 14:1), hogy „Gyermekei vagytok ti az Örökkévalónak, a ti Isteneteknek” – a király fia. A Király leküldi a lelkeket a földre, hogy beteljesítsék a Tórát, és megtartsák a parancsolatokat, magasabb szintre emelve ezzel a világot. A lélek azonban eltávolodik, és mindent elfelejt, amit korábban, ott fent még tudott, még a saját „nyelvét” is. Ekkor sírva fordul Égbeli Atyjához – ez a sófárfújás, a mélyről feltörő zokogás hangja, melyben benne van a múlt megbánása és a jövő reménysége. Ez a sírás felébreszti Isten kegyelmét, és Ő, gyermekei iránti szeretetétől vezérelve, megbocsát népének.

A berdicsevi Lévi Jicchák rabbi példázata

Egy király egyszer eltévedt az erdőben. Addig bolyongott, amíg nem találkozott egy férfival, aki felismerte és visszavezette őt a palotájába. A király alaposan megjutalmazta megmentőjét: nagyhatalmú miniszterré tette. Egy kis idő elteltével ez az ember olyasmit tett, ami a király elleni lázadásnak számított, ezért halálra ítélték. Egy utolsó kívánsága lehetett csupán. Így szólt az ember: „Szeretném, ha felvehetném azt a ruhámat, amelyben kivezettem őfelségét az erdőből, és szeretném, ha őfelsége is azt a ruhát viselné, amelyet akkor hordott.” A király beleegyezett a furcsa kérésbe, és amikor mindketten ugyanabban a ruhában voltak, amelyben első találkozásukkor, így szólt a király: „Megmentetted magadat!”

Mielőtt az Örökkévaló a Tórát Izrael népének adta, a világ összes népének felajánlotta azt. Ők azonban sorra visszautasították. Csak a zsidó nép fogadta el a Tórát, és vette magára az isteni igát, hogy beteljesítse Teremtője parancsolatait. Mi azonban vétkeztünk és fellázadtunk Isten ellen, ahogyan a példabeli ember a király ellen, és az ítélet napja (jom kipur) közeledtével félelem lesz úrrá rajtunk. Ezért aztán megfújjuk a sófárt, a hangszert, melynek hangja akkor is zengett, amikor a zsidó nép megkapta Istentől a Tórát, és királlyá koronázta az Örökkévalót. Ez a cselekedet az, melynek nyomán Isten megbocsátja bűneinket, és azonnal a jó év és az élet könyvébe ír be minket.

Ktivá vechátimá tová!

Forrás: chabad.org

 

  • Küldés emailben