Sábát Záchor: „Emlékezz… el ne felejtsd!”

A Purimot megelőző sábesz a Sábát záchor, Ámálékre való emlékezés szombatja. Kérdések és válaszok erről a különleges szombatról. 

Miért olvasunk Tórát?

A Tóraolvasás ősidők óta létező szokás: először Mózes rendelte el a szombati, a hétfői és a csütörtöki felolvasást, hogy ne múljon el három nap tórai felolvasás nélkül, mert ez a minimum, amire a zsidó léleknek szüksége van. Később Ezra ezt kiegészítette azzal, hogy még szombat délután az imánál is legyen felolvasás, azok miatt, akik hétköznapon mégse jutnak el zsinagógába (Maimonidész, Az ima szabályai 12:1.).

Azonban csak egy fejezet van, aminek a felolvasása Bibliai előírás (Sulchán áruch OC 685:7.): az, ami arról szól, hogy „Emlékezz, mit tedd veled Ámálék… el ne felejtsd!” (5Mózes 25:17–19.). Hogy lehet a felejtést, ami egy természetes dolog, parancsra megállítani? Úgy, hogy szóban újra meg újra elismételjük, amire emlékeznünk kell, ez biztosítja, hogy ne felejtsük el (Talmud, Mögilá 18a.). Erre bölcseink azt mondták, hogy ha 12 havonta egyszer meghallgatjuk Ámálék történetét, az elegendő ahhoz, hogy ne felejtsük el (Talmudic Encyclopedia 12. kötet 221. oldal).

Az emlékezés szombatja

A mostani szombat, vagyis a Purimot megelőző sábesz a második az év négy, sorban egymást követő különleges szombatja közül, a Sábát záchor, Ámálékre való emlékezés szombatja. Két Tórából olvasunk: az elsőből a hetiszakaszt, a másodikból a Máftirnak a fent említett Záchor szakaszt. Azért emlékezünk erre ilyenkor, mert Hámán, aki a perzsa zsidók életére tört, maga is Ámálék népéből származott.  Az elfogadott vélemény alapján az a szokás, hogy a nőknek is kötelességük meghallgatni e szakasz felolvasását, hisz ez egy állandó micva és nincs időhöz kötve (uo. 20:1.).  

 

Mi történik szökőévben?

Kérdés, mi a teendő a szökőévben, amilyen az idei is, hiszen ilyenkor 13 hónap telik el a két Sábát záchor között? Van, aki szerint a 12 hónap valójában csak a szinonimája annak, hogy „évente egyszer” így mindegy, hány hónap van az adott évben. Mások szerint viszont, mivel a hetenkénti Tóraolvasásnál a nyár folyamán így is úgy is felolvassuk az Ámálékra vonatkozó részt, amiből következik, hogy semmiképp nem marad ki több, mint 12 hónap két említés között (lásd MáHáRáM Sik ál hámivot 605. parancsolat, Nité Gávriél, Purim 19:13). 

 

A felolvasás szabályai

A Tóra-olvasó, amikor a zecher (emlék) szóhoz ér, akkor azt mind a két lehetséges magánhangzóval (zécher-zecher) megismétli (uo. 21:1–2.). Mi ennek az oka? Az, hogy nincs konszenzus afelől, hogy melyik magánhangzó a helyes (céré vagy szegol), ezért a biztonság kedvéért mindkettőt felolvassuk.

Akkor teszünk eleget a micvának, ha az Ámálékról szóló pár soros rész minden szavát halljuk (Mikráé kodes, Purim 7. fejezet).

Vannak olyanok – pl. Bnéi Brákban – akik több zsinagógába is ellátogatnak, hogy minden elérhető kiejtéssel meghallgassák a felolvasást. (Tudni kell, hogy az évszázadok során a különböző helyeken élő zsidó közösségekben más-más kiejtés alakult ki. Még Magyarországon belül is többféle „tájszólás” volt megkülönböztethető. Létezik unterlandi, oberlandi és neológ, illetve galíciai, litván-orosz és még számos kiejtés csak az askenáz kultúrkörben, amihez társulnak a szefárdi akcentusok, a marokkóitól a jemeniig.) Azonban a háláchá nem határoz meg egy érvényes kiejtést, minden létező akcentus, ami valamilyen logika mentén kialakult, legitim. Jobb, ha az ember a megszokott kiejtésben hallja, figyelve, hogy ne szalasszon el egyetlen szó sem, de más kiejtéssel is érvényes a micva (NG uo. 21:4., lásd még írásom: Párdész Chábád 10. szám 183–195. oldal).

Oberlander Báruch

  • Küldés emailben