Ráchel, az örök zsidó anya

Chesván hónap 11. (ebben az évben október 29.) Ráchel, a negyedik ősanya halálának emléknapja.

Amikor második fiának világra hozatala közben Ráchel életét vesztette, szeretett férje, Jáákov nem szállította holttestét Hevronba, családja hagyományos temetkezési helyére, sőt, nem is vitte be a közeli Betlehembe, hogy az ottani temetőben helyezzék végső nyugalomra, hanem az út mellett temette el, magányos sírba. Bölcseink azt mondják, hogy Jáákov profetikusan látta előre, hogy a babilóniai száműzetésbe vonuló zsidók mind ott, azon az úton vonulnak majd el, és a zsidó anyák példaképe, Ráchel megkönyörül majd rajtuk, és közbenjár értük, ők pedig reményt merítenek belőle. Ráchel sírja azóta is, két és félezer évvel a babilóniai száműzetés után is megnyugvást és erőt ad az ott imádkozóknak.

Ráchel először a saját helyét áldozta fel mint első feleség, nehogy a nővére, Lea megaláztatásnak legyen kitéve, majd a sírhelyét is átadta neki, és ő maga magányos sírban nyugszik, hogy ott lehessen a leszármazottai számára évszázadok sokaságával később is. Ráchel, az örök zsidó anya mások jóllétéért és biztonságáért bármit feláldozott gondolkodás nélkül. Ez a korlátlan szeretet és anyai odafigyelés az, ami napjainkig is a legifjabb ősanya sírjához vonzza a megnyugvást keresőket, elsősorban a gyermekre vágyó asszonyokat. Erről itt írtunk részletesen.

Amikor Ráchel meghalt, és eltemették az Efrátba vezető út mentén, Betlehem mellett, Jáákov és 11 fia köveket helyezett a sírra, így emelve emlékművet második feleségének. A fiúk letettek egy-egy követ, Jáákov pedig a tetejére helyezett egy kődarabot. Többek között innen ered az a zsidó szokás, hogy sírok meglátogatásakor kavicsot helyeznek a sírra. Magyarázóink azt is mondják, hogy Jáákov azért nem vitette el Hevronba, a családi sírbarlangba Ráchel holttestét, mert frigyük ellenkezett a háláchával, a zsidó joggal. Az ősapák és ősanyák a tóraadás előtt éltek, így, mondják bölcseink, csak Erec Jiszráelben, Izrael határain belül voltak rájuk érvényesek a parancsolatok. Jáákov mind Leát, mind Ráchelt Pádán Árámban vette el. Erre Erec Jiszráelben nem lett volna módja, mivel a Tóra szigorúan tiltja, hogy egy férfi testvéreket vegyen feleségül. Ezért, amikor Ráchel már Izrael Földjén meghalt, nem akarta atyái sírjába vinni a tórai törvények ellenére szerzett feleségét, hogy ne okozzon bánatot szent életű elődeinek, magyarázta a Rámbán.

Jáákov és Ráchel idősebbik közös gyermeke, Joszef ekkor csupán hét éves volt. Amikor tíz évvel később testvérei eladták rabszolgának, mondja a midrás, Joszef megszökött fogva tartóitól, anyja sírjához futott, és imádkozott, hogy anyja felkeljen, és meglássa a szenvedését. Ráchel azonban így biztatta: „Menj velük, fiam, Isten veled lesz.” Így hát József volt az első, aki Ráchel sírjánál imádkozott segítségért.

Bár nem teljesen bizonyos, hogy a jelenlegi zarándokhely valóban azonos az eredeti sírhellyel, tény, hogy a helyszínen a polgári időszámítás szerinti V. századtól kezdve egészen 1841-ig, Sir Moses Montefiore és felesége, Judith látogatásáig egy négy oszlop által tartott kis kupola állt jelzésként. Montefiore falakat építtetett, valamint egy hosszúkás helyiséget, ahol a látogatók megpihenhettek kissé. A kis, kupolás belső teret uralja a magas, takarókkal burkolt emlékmű, melynek két oldalán férfiak és nők imádkoznak külön-külön.

Egy anekdota a Montefiori-építkezés idejéből elmeséli, hogy a gazdag építtető olyan zárat csináltatott az ajtóra, melyet különleges kulcsok nyitottak. Azt mondták, ezek a kulcsok segítenek nehéz szülésnél, ennek reményében zsidó és arab asszonyok egyaránt a párnájuk alá dugtak egy-egy kulcsot a vajúdás során. Miután a hatnapos háborúban felszabadították a sírt, a helyszínre érkezett Slomó Goren főrabbi ellátogatott Betlehembe. Egyszer csak egy arab férfi lépett oda hozzá, és a kezébe adott egyet a különleges kulcsok közül. Ez az értékes tárgy azóta is Slomó Goren családjának tulajdonában van.

1948-ban jordán megszállás alá került a terület, és zsidókat nem engedtek oda imádkozni. Ebben az időszakban történt, hogy arab temetőt létesítettek a sír körül, és Betlehem növekedése miatt az addig magányosan álló sír hirtelen a város határain belülre került. A hatnapos háború (1967) győzelme után, három évtizeden át látogathatták Ráchel gyermekei a sírt, mely Jeruzsálemhez igen közel fekszik. Az első intifáda erőszakhulláma után az arabok lakta Betlehem a Palesztin Autonómia fennhatósága alá került, bár maga a sír továbbra is izraeli kézen maradt. Ezzel kapcsolatban azt mesélik, hogy a néhai miniszterelnök, Jicchák Rabin – akinek halálozási évfordulója csupán egy nappal követi Ráchel ősanyánk halálának évfordulóját – a sírt is palesztin fennhatóság alá akarta helyezni. A Kneszet egyik tagja, Chánán Porat rabbi számos biztonságpolitikai érvet hozott fel e lépés ellen, ám ez nem indította meg Rabint. Jelen volt a vitán Menáchem Porus rabbi is, és amikor komor érvelése közben Rabin ránézett, meglátta, hogy a rabbi sír, majd megfogta Rabin kezét, és könnyekkel a szemében mondta: „Jicchák, Ráchel anyánkról van szó”. Rabin hirtelen meghatódott, és a sír zsidó kézen maradt.

Az erősödő arab terror miatt a Vallásügyi Minisztérium 1996-ban beton védőfalat emelt a kis épület köré, őrtornyokkal és szögesdróttal kiegészítve, hogy a zsidó látogatókat háborítatlanul imádkozhassanak a sír mellett. A második intifáda alatt beszüntették az autóforgalmat, azóta csak golyóálló buszokkal lehet megközelíteni a sírt.

 

zsido.com

  • Küldés emailben