Rabbi az őserdőben

A világ talán legelszigeteltebb zsidó közössége Brazíliában, Manaus városában található, ahol a Solimões és Negro folyók a hatalmas Amazonasba ömlenek, a dzsungel mélyén.

A kétmilliós város 1500 km-re fekszik az Atlanti-óceántól, és közúton megközelíthetetlen. Arieh Raichman rabbi és felesége Devorah Leah lubavicsi küldöttek, akik már egy évtizede szolgálják a város zsidó közösségét. A Texasból az esőerdőbe települt rabbi az alábbi interjúban a manausi vallásos zsidó élet kihívásairól és az elért eredményekről beszél.

– Hogyan képzeljük el Manaust? Mennyiben tér el a tipikus brazil nagyvárosoktól?

– Manaus egyfelől éppen olyan, mint bármelyik brazil metropolisz. Rengeteg felhőkarcoló, széles utak és kiterjedt nyomornegyedek. Ezzel együtt a dzsungel közelsége folyamatosan jelen van az életünkben. Elképesztő hőség párosul a maximális páratartalommal, ezért az emberek csak akkor lépnek ki az utcára, ha feltétlenül szükséges. Rengeteget zuhog az eső, a Chábád-központot, mely egyben az otthonunk is, tavaly kétszer árasztotta el a víz. Az őserdei állatok gyakran bemerészkednek a városba. Előfordul, hogy az úton átvonuló majomhordák miatt áll a forgalom, a padlásunkon pedig őserdei denevérek vertek tanyát. Az Amazonas meglehetősen hangos is. Éjszakánként különböző hüllőfajok keltenek félelmetes zajokat, a házunk előtti fákon pedig papagájok csapnak zajt. A turistáknak ez mind nagyon különleges, de mi már teljesen hozzászoktunk.

– A város elszigetelt fekvése mennyire nehezíti meg a hétköznapokat?

– Általánosságban azt mondhatom, hogy nagy szükség van a türelemre. Ha például elromlik a légkondicionáló, a hiányzó alkatrészre sokat kell várni, mert időbe telik, mire hajóval elküldik Belémből, vagy repülővel Saõ Paulóból. Feltehetően az alkatrészbeszerzés nehézsége miatt van gyakran áramszünet. Ilyen esetben az éjszakát kénytelenek vagyunk szállodában tölteni, mert képtelenség aludni a hőségtől. Az elszigeteltségnek előnye is van. A közösség összetartó. Az itt élők hosszú távra tervezik az itteni életüket, és nagyon fontosak számukra az emberi kapcsolatok, a barátságok. Ez azt is jelenti, hogy mindig készen kell állnunk, hogy bárkinek a segítségére legyünk. Például nemrégiben valaki végigtúrázta az Amazonast, hogy felhívja a figyelmet egy rákos betegségre, és pénzt gyűjtsön.  Először maláriás lett, majd letartóztatták a kolumbiai határon. Óriási bajba került és a családja tőlünk kért segítséget, mert mi voltunk közel-távol az egyetlen zsidó szervezet. Akkor is minket riasztottak, amikor egy izraeli turista autóbalesetet szenvedett Alter de Chaõ-ban, ami egyórányi repülésre van Manaustól. Abban a térségben az egyetlen zsidó egy ortopéd sebész, akivel sikerült összekötnünk a sérültet.

– Mi a manausi zsidó közösség története?

– A közösség a XIX. században alakult, amikor a gumiipar miatt fellendült a város és az egész Amazonas vidéke. Az üzleti lehetőségek miatt sok zsidó befektető és felfedező érkezett, elsősorban Marokkóból. A városnak volt egy híres rabbija is, Shalom Muyal személyében, aki szintén Marokkóból érkezett a régióba, hogy az itt élő zsidók vallási életét erősítse, körülmetélje az újszülötteket és tanítson. 1910-ben hunyt el sárgalázban, és a városi temetőben helyezték végső nyugalomra. A nem-zsidó lakosság körében elterjedt, hogy egy csodatevő szent volt, és a mai napig elzarándokolnak a sírjához. A közelmúltban itt jár Franciaországból a rabbi dédunokája. Elmesélte, hogy Muyal rabbi eredetileg egy rövid utazást tervezett Brazíliában, és három gyermekét és terhes feleségét hagyta Marokkóban. A felesége csak 1918-ban, nyolc évvel később értesült férje sorsáról. Muyal rabbi halála és a mi ideköltözésünk között, vagyis 99 éven keresztül nem volt rabbi a városban. A feleségem pedig az első rebecen, aki valaha Manausban élt.

– Milyen zsidó élet van ma a városban?

– A közösség kis létszámú, kb. 500 tagja van. A legtöbben az eredeti, marokkói közösség leszármazottai, de vannak újonnan érkezett üzletemberek és környezetvédelmi szakemberek is. Zsidó turisták is érkeznek a városba. A feleségen Belémben nevelkedett, ahol a szülei vezetik a Chábád-központot. Ő jól ismeri a helyi mentalitást és szokásokat. Az itteni emberek nagyon barátságosak, így nekem sem volt nehéz a beilleszkedés. Amikor megérkeztünk, összesen három család vezetett kóser konyhát. Ma már 14 ilyen család van, ők az általunk működtetett boltban szerezhetik be a húst és az egyéb élelmiszereket. Minden héten tartunk közös tanulást felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt, és együtt készülünk az ünnepekre is. 15 férfi már tfilint vásárolt és minden reggel abban imádkozik, ami nagy eredmény. Korábban egy asszony sem járt mikvébe. Ma már öten is.

– Ezek szerint van mikve a városban? Vagy az Amazonas jelenti a megoldást?

– Egyelőre nincs mikvénk. Az Amazonas sem megoldás, mert sáros, szennyezett és elég veszélyes úszni benne. Tervezzük egy mikve megnyitását. Addig Saõ Paulóba vagy Belémbe kell elrepülni minden hónapban a nőknek.

– Hogyan döntöttek a manausi küldetés mellett?

– A feleségem Brazíliában nőtt fel és nekem is vannak itt rokonaim. Az első utunk eléggé kiábrándító volt. Az első gyerekünk még csak két hónapos volt és nehezen viselte a hőséget. A helyi zsidók sem mutattak túl sok érdeklődést a hagyományok iránt. Egy idős férfi viszont odajött hozzánk, és elmondta, hogy nagyon megbánta, hogy annyira eltávolodott a zsidóságtól. Megkért minket, hogy tegyünk azért, hogy a következő nemzedék visszataláljon a zsidó hagyományokhoz. Ez inspirált minket, de a végső lökést Gavriel és Rivky Holtzberg tragédiája Ők voltak az a házaspár, akit Mumbaiban lemészároltak a terroristák. Ha ők a világ másik végére költöztek, hogy a zsidó közösséget szolgálják, akkor mi is megtesszük. Ma már Manaus az otthonunk, és itt is maradunk a messiás eljöveteléig.

zsido.com

Forrás: crownheights.info