Egy francia parasztember rejtegette őket, a maceszt égő újságpapír felett sütötték.
Időnként kiszabadul egy-egy emléktöredék abból a rekeszből, amely azoknak az éveknek a szörnyűségeit őrzi. Egyik évben, peszáchkor, a hároméves unokám rám nézett a széderasztal mellől. Nem is tudom, mit kérdezett, mert 1941 peszáchjának feltörő emlékei minden mást kizártak a gondolataimból. Kislány voltam még, aki Franciaország közepén, egy sötét pincében bujkált. A családom nélkül – egyedül négy másik gyerekkel, akikkel korábban nem ismertük egymást.
Ma, és az utóbbi években sokszor, amikor londoni lakásunk kényelmében és több mint egy tucat rokon és barát nyújtotta biztonságban ünneplem peszáchot, eszembe jut, hogy mindezen ragyogás ellenére sem hasonlíthatóak össze a szívemben ezek az ünneplések a 62 évvel ezelőtti, rendkívüli eseményekkel. Életem legkülönlegesebb peszáchját 1941-ben éltem át. Mielőtt azonban elmesélném, hadd magyarázzam el, hogyan kerültem abba a pincébe.
A második világháborút megelőző években születtem, és Nürnbergben éltem, jólétben, családom szeretetétől körülvéve. 1933-ra azonban egyre inkább elsötétült a világ körülöttem, míg végül egy napon náci rohamosztagosok masíroztak be a városba, és elrendelték, hogy estére minden nagyobb épületen lobognia kell a horogkeresztes zászlónak. Szüleim 1936-ban Párizsba vittek minket, mivel apámat a neves Rue Cadet zsinagóga rabbijává nevezték ki. Apámat néhány éven belül, a politikai helyzet romlásával, besorozták, és el kellett hagynia minket. Amikor a nácik 1940-ben elkezdték bombázni Párizst, anyám a fő támadás előtti utolsó vonattal menekült el velünk, négy gyerekével. Sávuot előestéje volt.
A vonaton levő tömeg – egy emberi tornádó – többször is elválasztott minket egymástól. Néhány hónappal később, reménytelen utunk egy másik szakaszán, teljesen elszakadtam a családomtól, és elkezdtem egyedül faluról falura vándorolni. Körülöttem mindenfelé ugyanezt tették más magányos gyerekek is.
Egy éjszakán, nem sokkal hajnalhasadás előtt, nem bírtam továbbmenni. Bekopogtam egy tanya ajtaján, és egy kedves, bátor, nem-zsidó parasztember nyitott ajtót. A pincéjébe vitt, ahol már egy másik kislány is volt. Később még két fiú, majd egy lány is csatlakozott hozzánk. Néhány napig egyikünk se vallotta be, hogy zsidók vagyunk.
Irtózatos tél volt. Reggelente néhány napsugár hatolt át a falakon magasan elhelyezkedő pinceablakokon – ez a két nyílás jelentette számunkra a világgal való kapcsolatot. A ház tulajdonosa ezeken át engedett le minket a pincébe, és ugyanitt eresztett le számunkra minden nap egy hálót öt kis ételmorzsával, meg egy vödröt a természetes szükségleteinkre. Akármilyen furcsán hangzik is, nagyon szerencsések voltunk. Azon a kemény télen öt hontalan gyermek a maiaktól teljesen eltérő értékrendet tett magáévá, és életen át tartó barátságra is szert tett.
Egy napon, ahogyan a pincéből az ablakon át kifelé leselkedtünk, egyikünk sugárnyalábot pillantott meg a kék égen. Néhány nappal később egy másik társam a fagyott földből előfurakodó fűszálakat látott. Nem volt naptárunk, nem érzékeltük az idő múlását, de arra jutottunk, hogy ha az idő valóban változik, és útban van felénk a tavasz, akkor valószínűleg peszách ünnepéhez is közeledünk. Mi, gyerekek, mindannyian másféle zsidó irányzathoz tartoztunk, azonban közös volt bennünk az erős vágy, hogy valamiképpen megünnepeljük az érzékelhetően közeledő ünnepet.
Amikor a következő reggelen a gazda megjelent az ételünkkel, megkérdeztük, hogy bele tud-e tenni a másnapi kosárba egy kis lisztet, egy üveg vizet, némi újságpapírt és egy gyufát is. Két nappal később kaptunk egy üveg vizet, de a lisztre további néhány napot kellett várnunk. Az egész környékről minden nyersanyagot észak felé, Németországba szállítottak. Szállásadónknak is alig volt mit ennie.
Egy nappal később megérkezett az újságpapír – majd a gyufa is. Vártunk még néhány napot. Elérkezett egy nap, amikor mindvégig sütött a nap és kék volt az ég, és elhatároztuk, hogy az ünnepi hangulat elérése érdekében ruhát cserélünk, és újként fogjuk viselni, amit kaptunk. Így aztán átöltöztünk, a két fiú alkudozott, a lányok cserélgettek. Az est beállta előtt megsütöttük a maceszunkat, bár halvány fogalmunk sem volt róla, hogy hogyan kell csinálni. Vizet öntöttünk a liszthez, és a tésztát puszta kézzel tartottuk a földön égő újságpapír fölé. Végül elkészült valami maceszra emlékeztető, és akármi is volt az, elég volt mind az ötünk számára.
Azon az éjjelen megünnepeltük peszáchot. Az egyikünk emlékezett fejből a kidusra – a peszách éjjelét megszentelő áldásra. Egy másik tudta a négy kérdést, a szédernek azt a részét, melyet kisgyermekek szoktak elmondani. Elmeséltünk néhány történetet, melyet szüleinktől az Egyiptomból való kivonulásról hallottunk. Végül sikerült rekonstruálnunk az estét lezáró dalt, a Chád gádját.
Olyan peszáchunk volt, amelyre érdemes emlékezni. Ünnepi ételek, ezüst gyertyatartók és bor hiányában, az Istenhez való kapcsolódás egyszerű vágyával, olyan mély és tökéletes ünnepünk volt, amilyenben egyikünknek sem volt azóta része. Hálás vagyok az Örökkévalónak, hogy lehetővé tette számomra, hogy elmesélhessem ezt a gyermekeimnek és az unokáimnak. És még ennél is inkább kötelességemnek érzem, hogy átadjam a fiatalabb generáció tagjainak – akik soha nem tapasztalták meg azt, amit átéltem -, a hálát, amelyet afölött érzek, hogy Isten állandóan jelen van az életemben, folyamatos áldásaival, csodáival és tanításaival… és a zsidó nép fennmaradása iránti elkötelezettségével.
Forrás: Aish