Ortodox utópia? – Eldorádó New Yorkban

Magyarok alkotják a legnagyobb kisebbséget abban az amerikai faluban, amely hamarosan az Egyesült Államok első hivatalos zsidó városa lesz. Magyar pékség, magyar rabbik, magyar lobbitevékenység – egy ultraortodox szatmári közösség élethelyzetébe pillantott bele a New York állambeli Kiryas Joel településén a zsido.com tudósitója.

 

„A történet itt az, hogy valójában nincs is igazi történet.” – mondja Meni Bruk, aki Kiryas Joel egyik legnagyobb vállalatának üzemmenedzsere. Amerika keleti partjának vezető kóser baromfifeldolgozója, a KJ Poultry öt éve szerződtette az izraeli Brukot, aki 15 éves amerikai kóser húsfeldolgozói tapasztalattal a háta mögött érkezett a településre. „Mióta itt vagyunk a családommal, nem lehet nem észrevenni a folyamatos építkezéseket és az ebből következő felemás indulatokat. Ezek az ortodox emberek nagyon elszántak, és mivel nagyon mások, mint az eredetileg befogadó Monroe város lakosai, természetes, hogy feszültséget vált ki ez a migráns folyamat” – mondja Bruk. Az ő 250 munkatársának nagy része külföldi – ottjártamkor főleg haiti és mexikói munkásokkal találkoztam. Ezek többsége – Bruk tájékoztatása szerint – 10-15 dolláros órabérért dolgozik. A telepen több mint félszáz haszid helyi erőt is foglalkoztatnak. A cég piacvezetőnek számít a napi 45 000 baromfi levágásával. Egyébként a vállalkozás tulajdonosa egy helyi haszid üzletember, így érthető, tevékenységük az erősen meghatározott kóser előírások közül is a legszigorúbb, amit Bruk tapasztalt a szakmában. „Ez is szemlélteti, hogy ez a közösség mennyivel kötöttebb normákat tart követendőnek. Ezzel együtt nekünk csak kellemes élményeink vannak velük. Nagyon kedves, békés és segítőkész közösség van itt. Főleg azokkal szemben, akik a sajátjaik.” – véli Bruk, aki leginkább gyermekei világi iskoláztatása miatt családjával egy másik közeli városban lakik. „A közösség folyamatos gyarapodását nem lehet megállítani. Jogi úton lehet bizonyos haladékot nyerni, de végül is az itteni szabad földek megszerzése után ez egy természetes folyamat lesz, és sikere minden ultraortodox embernek”.

Ennek az izraeli vendégmunkásnak a perspektivája elgondolkodtató. A Joel Teitelbaum szatmári rebbéről elnevezett Kiryas Joel (Joel faluja) elmúlt négy évtizedes fejlődéstörténete felettébb összetett, és sokszor hangos perlekedéssel és kölcsönös vádaskodással kísért folyamat.

Amikor az 1970-es évek közepén a szatmári főrebbe és tucatnyi követője úgy érezte, hogy kinőtték addigi New York-i bázisaikat, Williamsburgöt és Borough Parkot, talán nem sokan gondolták volna, hogy mára közel 25 000 ember fog itt lakni. És hogy ilyen rövid idő alatt túlnőnek az őket befogadó Monroe városán is. Ennek az úttörő csoportnak fő feladata az volt, hogy egy olyan települést alapítsanak, amelyben könnyebb megőrizni kapcsolatukat a Tórával, és annak számukra követett kétszáz éves magyarázataival, de legalábbis megtalálni azt az izolációt, amely jóval távolabb van New York modernitásától és kihívásaitól.

 

A Pálmafa sikere ami anti-haszidizmust szülhet

„Ami itt történik, az pont olyan, mintha egy új várost tennének be a közösségünk közepébe” – mondta lapunknak telefonon James Nelson, aki Monroe hivatalos várostörténésze, és mint a település szülötte, pontosan figyelemmel kísérte az elmúlt évtizedek történéseit. Nelson, aki maga is zsidó származású, elismeri: „Ez egy kétségtelen sikertörténete egy zárt közösségnek, azonban a feszültség összességében káros és alkalmas arra, hogy kivülről nézve anti-haszid érzéseket váltson ki. Itt Monroe-ban régóta elég nagy a harag és a neheztelés”. Nelson szerint agresszív ház- és birtokfelvásárlással ma ott tartanak a New York Citytől 80 kilométere eső, békés dombokkal és fennsíkokkal tarkított vidéken, hogy sok fiatal adja el és hagyja el családja korábbi ingatlanjait. „Ez a folyamat, mint egy nonstop vonat dübörgése, felemészti közösségünk alaptónusát” – igy Nelson, aki a szatmári település vezetőinek munkamódszereit egyenesen egy „törzsi joggyakorlást folytató” sajátságos metódushoz hasonlította.

Az biztos, hogy XX. századi nagy háborúk előtti királyi Magyarországról induló, szatmárnémeti eredetű ortodox közösséget sokan szektákhoz hasonlító csoportosulásnak tartják, és mint ilyen zárt közösséget, meglehetősen sajátságos, demokratikus normakontrollt nem mindig gyakorló szervezetnek titulálják. Ennek némiképp ugyan ellent mondhat, hogy ma gyakorlatilag két vezető rabbi szolgálja a 100-120 ezres, történelmileg szokásosan megosztott szatmári zsidókat. Joel Teitelbaum 1979-es halála után a közösséget annak unokaöccse, Mózes vezette, egészen 2006-os haláláig. Ő azonban sokak meglepetésére nem idősebb fiát, Áront, hanem a számára kedvesebb Zelmant jelölte ki utódjául. A testvérek és követőik közötti viszály ma is tart. Zelman Williamsburg vezető rabbija, mig Aron Kiryas Joelben tevékenykedik. Utóbbi erőskezű és karizmatikusabb rabbi hírében áll. Munkáját a település bölcsei segítik, akik hivatásos – állami dotációval járó – hivatalnokként dolgoznak a lakókért. Saját iskolahálózatot is alapítottak, ma 70 százaláka a falunak iskoláskorú. Nem meglepő ez egy olyan településen, ahol a szülők átlagosan 8-10 gyermekért felelnek. Ez az islolahálózat is sok vitát szült korábban, mint ahogy sok más zónásztatási, infrastrukturális fejlesztési kezdeményezés a lakók és egyéb hivatalok között. Monroe, egy korábbi bányászváros öregedő és elszegényedő polgárai alighanem komoly frusztráltsággal szemlélhették, ahogy egy mellettük fejlődő, szokásaiban és kultúrájában más közösség ilyen tempóban és eredményességgel gyarapodik. Egy 20 ezres kisváros külvárosából induló, mára mindenhol jelenlévő és mindent átszövő Kiryas Joel története mérföldkőhöz érkezett a közelmúltban. Monroe politikai képviselői és a haszidok elöljárói annyi vitával és vádakodással kísért, pereskedéseket is tartalmazó alkudozási folyamata ezúttal a városházán kompromisszummal végződött. November közepén a zsidók lemondtak legújabb földvásárlási igényükről, és megállapodtak abban, hogy a következő 10 évben nem fognak újabb területeket bekebelezni a várostól. Pontosabban egy 500 hektáros terv helyett egy mindössze 200-as földvásárlást fognak eszközölni. Cserében abban maradtak a felek, hogy hivatalosan elválnak útjaik, és a haszid faluból pár éven belül, legkésőbb 2020-ig, város lesz, mégpedig Palm Tree, azaz Pálmafa néven. Amerika első kóser zsidó városa. (Ez egy újabb tisztelgés a szatmári alapítónak tekintett Joel Teitelbaum előtt, akinek neve annyit jelent, mint mozgalmának szimbóluma: pálmafa.)

„Több millió adófizetői dollárral lesznek szegényebbek ezzel a döntéssel azok, akik régóta szerették volna elérni ezt az elkülönülést” – véleményezte a döntést Sandor Sabel rabbi, akit otthonában keresett fel a zsido.com munkatársa. Szerinte a haszid adófizetők ezzel sem nyertesei, sem vesztesei nem lesznek az egyezségnek, azonban „a rájuk irigyes Monroe lakosok, és különösen azok ellenséges csoportjai, annál inkább vesztesei”. A faluban 22 éve élő, 13 gyermekes, 1945-ben Szatmárnémetiben (!) született rabbi magyarul is szivélyesen beszélt a település sajátosságairól, nem rejtve el ellenérzéseit az őket vádolókkal szemben sem. „Nekünk, zsidóknak – bárhol is élünk – mindig meglesznek az irigyeseink és azok, akik nem szeretnek bennünket” – szögezte le alaptézisét már a beszélgetésünk elején Sabel, aki világ életében tanítással és oktatási adminisztrációval foglalkozott. Apja a munkaszolgálat elől szökött el, anyját tehetős családja tudta elbújtatni a vészkorszakban. Sabel nem volt még öt éves mikor a család Williamsburgbe költözött. Ma egy büszke lokálpatrióta, aki egy a sok száz Kiryas Joel-i rabbi közül.  Számukra a központi zsinagóga mellett mintegy 70-80 helyi imaház jut terjeszteni a tanításokat. Pár perce beszélgetünk, amikor kiderül, hogy Sabel Szegeden született felesége épp a konyhában instruálja Magyarországról pár éve elvándorolt bejárónőjét. Egy csapásra világos lett, miért is Kiryas Joel a legmagyarabb amerikai település. Legalábbis egy 2000-es felmérés szerint az itt élők 19 százaléka vallja magát magyar származásúnak. Ez a cenzus azt is kimutatta, hogy a falu a legszegényebb közösség az Egyesült Államokban… Ez utóbbi anomáliát boncolgatva Sabel rabbi a következőket emeli ki: egy családnak heti minimum 600-800 dollárra van szüksége a megélhetéshez. Ez nem mindenkinek sikerül, így valóban sokan fordulnak állami és kormányzati segélyekhez. „Restellem, de én magam is kénytelen voltam egy időben ételtámogatási jegyekhez folyamodni. Mit csináljunk? Koldulni nem megyünk, de a családot fenn kell tartani” – idézte fel Sabel rabbi azt, amely sok család számára aligha ismeretlen gyakorlat. (Amikor először kerestem telefonon Sabel rabbit, első kérdésemre, hogy nem rosszkor zavarom-e, azt mondta „Ha pénzt akarok adományozni, akkor nem…” – egy másik példa arra, hogy a pénz mennyire meghatározó eleme itt mindennapoknak.)

Adományok porszívóra és élelmiszer kiegészítésre

A településen komoly probléma azon sok ezrek foglalkoztatása, akik csak a helyi nyelvet, a jiddist beszélik, és mivel hosszú éveket főleg a Tóra tanulásával töltöttek, nem tudnak elhelyezkedni jól fizető állásokba. Ezek közül sokan adományokra számíthatnak, a közösség igyekszik mindenkire odafigyelni. „A minap két szegény embernek tartottunk titkos gyűjtést a zsinagógánkban. Az egyik pórszívót tudott venni, a másiknak 500 dollárt tudtunk eljuttatni az egyik kisboltba, ahol az utóbbi időben már csak hitelre tudott ételt venni” – mondja Sabel, aki szerint a statisztikai stigma, amely szerint a falu a legszegényebb amerikai település, nem annyira zavaró, hiszen itt az egy főre jutó jövedelmet értelmezik úgy, hogy közben egy családfenntartóra a felesége mellett tucatnyi csemete jut… A nők különben itt nem járnak munkába, nem vezethetnek autót sem, és szinte kizárólag a család menedzselése a feladatuk. Általában az utcán csoportos gyermeksereggel és babakocsikkal látni őket. Kérdezem Sabel rabbit a saját gyermekeiről is. Az egyik tanító a helyi iskolában, a másik bútorkereskedő kínai partnerekkel, sokat utazik. Van egy fia, aki társtulajdonos egy kóser tejfarmon, egy olyan, aki ügyvezető egy egészségügyi vállalatnál New Yorkban, de akad olyan is, aki kézművesként vallási kegytárgyak készítéséből él. „Aki dolgozik itt, az borzasztóan keményen fogja a munkát mindkét végéről. Akár taxisok, akár fuvarosok, akár a baromfifeldolgozóban vannak, tisztességesen megdolgoznak a pénzükért. Ismerek olyat is, aki az Amazonon kereskedik, és évi 20 milliós forgalma van…” – így vendéglátónk, aki szerint ez egy tökéletesen ideális közösség azoknak, akik hisznek benne. „Itt békesség és tisztelet mellett őrizzük a hagyományainkat.” – fogalmaz. Amikor a falu bölcseinek és más vallási elöljáróknak „politikai korrupcióra emlékeztető technikáit és erkölcstelen tetteit” hozom szóba (erről több alkalommal is cikkeztek különféle médiumok), Sabel higgadtan és öntudatosan hesegeti el a vádakat. Mint mondta, itt sem szentek élnek, így tehát előfordulhattak visszaélések, és bár a helyi lapban – internet, televízió és rádió hiányában az egyetlen lokális hírforrás!!! – nem számoltak be botrányokról, azt azért mindenki tudta, hogy azok a bizonyos illető vagy illetők előbb-utóbb el lettek távolítva pozíciójukból. („Molesztáló tanítók esetében a személyek eltűntek az intézményekből, azonban politikai tetteknek eddig még sosem volt jogi következménye” – ezt ismét Monroe várostörténészétől tudom meg.)

Abban, hogy ennyire eredményesnek mutatkozhasson Kiryas Joel közössége, alighanem instrumentális szerepe van egy másik magyar származású rabbinak, Jacob Freundnak. Amikor a falu leggyakrabban nyilatkozó hivatalnokát, Gedalye Szegedint próbáltam utolérni, annak irodájában Freundot – mint az egyik elöljárót – jelölték meg hivatalos nyilatkozóként. A módfelett magabiztosságot sugárzó férfi már első telefonos beszélgetésünkkor magyar ételekről beszélt. „Örömmel találkozom önnel, de aztán ne feledjen el utánanézni a Google-ön, milyen cikket írt a New York Times arról, hogyan is csinálom én itt az igazi magyaros lecsót…”

 

Pataki bácsi elintézi

Freund különben nem csak jóízűen mesélt nekem otthonában arról, hogy milyen is a fasírtjuk, a bundáskenyerük, a paprikáscsirkéjük, de később kedvesen körbe is furikázott a településen. Leginkább a falu nevezetességeit és büszkeségeit igyekezett bemutatni. (Szinte minden utca végén újabb markolókat és építőeszközöket lehetett látni.) Megálltunk annak az intézetnek a bejárata előtt is, amely személyesen érinti Freundot. Idő előtt elhunyt egyik lánya emléke előtt tiszteleg egy tábla abban a kórházban, amelyet minden falubeli anya igénybe vehet a szülését követő pár napban. A rehabilitációs központot abból a 10 millió dollárból épitették fel, amelyet Freund lobbizására George Pataki, New York állam volt kormányzója szerzett a falubeleieknek. „Pataki bácsi” – ahogy Freund nevezte a szintén magyar származású egykori politikust – 1984 óta barátja és kollégája a zsidó városatyának. Utóbbi elbeszélése szerint az 1995 és 2006 között kormányzó Pataki maga ajánlott barátságot és kért segítséget a munkájához. „Hosszú ideig voltam a jobb keze. Nagyon sok mindenben hasonlított a politikatudományi ismeretünk és világlátásunk. Én népszerű ember voltam itt, Pataki bácsi pedig a megye egyik feltörekvő ügyvédje és politikusjelöltje volt. A kezdetekben, az 1980-as évek közepén, sokat számított, hogy mi itt kinek az oldalára tudtuk állítani a közösségünket” – meséli Freund. Tény, Pataki abból az Orange megyéből lett hivatalos képviselő, amelyhez a feltörekvő és felettébb nagy befolyással és kapcsolatrendszerrel rendelkező szatmári közösség is tartozik.

Freund rabbi

Az a közösség, amely rabbink szenvedélyes előadásából következtetve ma ott tart, hogy kijelenthető: annak, aki a 200 évvel ezelőtt, Pozsonyban tanító Mózes Sofer nagytiszteletű rabbi által lefektetett elvek mentén képzeli el ultraortodox életét, nos, annak itt adatik meg az ideális jövő. (Ezt a tézist mások is osztják a faluban és környékén, azonban szögezzük le gyorsan több helyi lakos valós vágyát: amennyiben a Messiás megérkezne, az ideális jövő abban az államban lenne, amelyet, bár a legtöbben zsidó államként ismerünk, ezen haszid közösség messzemenőkig elítéli annak cionista eredetét. A szatmáriak és Izrael relációjának roppant konfliktusgócától ehelyütt megkímélnénk a tisztelt Olvasót…)

„Itt már nem csak Monroe-ról és Kiryas Joelről van szó. Remek, hogy város leszünk hamarosan, de ezzel együtt választ kell találni a földrajzi korlátokra és a természetes igényekre. Egyezségünk a tízéves földvásárlási stopra nem állíthatja meg közösségeink organikus fejlődését. Már most mondhatom, hogy szatmáriak százával tervezik betelepülésüket a környékbeli két másik kisváros – Woodbury és Blooming Grove – vidékeire is, és mi ehhez minden segítséget és jogi alapot igyekszünk biztositani a számukra. Mi napi 24 órában állunk bármilyen elkötelezett, szokásainkat és törvényeinket tisztelő magyar ortodox zsidó rendelkezésére is” – így az invitálás Freundtól, aki még egy hirtelenjében az asztal mellől előkeritett térképen is demonstrálja a helyi kisközösségek elhelyezkedését. A magabiztos tervező – aki ezekben a napokban elsősorban napenergia-forgalmazókkal tárgyal, mert számításai az új technikával évi mintegy egymillió dollárt spórolhatnak majd meg a falunak – különben úgy véli, ennek a vidéknek a magyarság-tudata egy generáció múlva már csak szórványemlék lesz. „A gasztronómiai formájában igen, de a nyelvben már nem nagyon lesznek azonosságaink. Most még könnyebb találni olyanokat, mint én, de 50 év múlva nem igen fog itt senki magyarul beszélni” – véli. Addig is maradnak az ízek. Habár Freund rabbi eredetileg telefonon a zsido.com munkatársának is felajánlott egy lecsós ebédmeghívást, ezt idő hiányában elengedtük. Ezzel együtt igyekvő hazafiként mindent megtettünk egy jó hazaiért. Igazi vonzerőnek ígérkezett ugyanis az előzetesen feltérképezett magyar pékség, amelynek előkelő központi elhelyezkedése, közvetlenül a fő zsinagóga tövében, sokat sejtetett. Már-már mindent vitt a vágy egy jó flódniért vagy egy somlói galuskáért, amikor egyszer csak beállított Freund rabbi egyik fia, és kedvesen kínálgatni kezdte portékáját – egy jóravaló méregtelenítőt a helyi kóser szeszkifőzdéből, ahol félállásban dolgozik. A huszonéves utód az egyetlen Freund gyermek, amelyik még nem lett öszeesketve. Kérdezem, jár-e moziba, nem bánja-e, hogy nem tud szelfiket posztolni a Facebookon. Nem tart-e az ellentmondásoktól apjával és az ősi szokásjoggal? Hevesen ellenkezik a slivovitz emelgetése közben, de nyugodtan vágja rá: „Szeretem az apámat, örömmel vagyok itt és hallgatom a történeteit. Tanulok belőle és el sem tudnám képzelni életem másképpen, mintsem követni a családom és őseim útmutatását. Nálunk se közösségi média, se mozi! Hogy is gondolja?!”

 

Sehol egy flódni, de legalább rossz hírek sincsenek

Szkeptikusságunkat oldalzsebbe vágva loholnánk tovább a pékség felé. Még van mit szemléznünk ezen az egynapos téli viziten, és bár a nap ragyogóan süt, azért mostanában rövidebbek a nappali órák, így ha ragaszkodni akarunk a menetrendhez, el kell válnunk a Freund családtól. Nem is baj, hogy nem az eredeti európai tervet, egy kávéházi csevejt kezdeményeztünk velük. Itt ugyanis a magyar pékség ebben komoly csalódást kelt. Ebben is. Mindössze kétféle aprósüteményt kínálnak a boltban, ahol nincsenek ülőhelyek sem. Friss és cukros a szomszédos konyhából áradó illat, de az apró helyiségben egy „látványkonyha” mellett csak egy lepukkadt helyiség tárul elénk. „Sok közünk nincs a magyar ízekhez, nem gyártunk magyar süteményeket sem, de gondoltam, megtartom az üzlet régi nevét. Elvégre a magyar az nagyon jól hangzik, ha ételről van szó, nem?” – teszteli tűrőképességemet a tulajdonos, aki talán az egyetlen olyan pékség vezetője Amerikában, ahol nem kapni kávét…

Sebaj, gondoltam, következő állomásomon, a helyi jiddis magazin szerkesztőségében kollégák biztosan kínálnak majd koffeinnel. Nos, amit ott Moishe Weiss-től kaptam, az a fekete lé nélkül is kellőképpen felébresztette az érzékeimet. A nemrégiben kinevezett vezető-szerkesztő munkahelye egy nagy lakóház pincéjében található – a szerkesztőség, a kiadóvállalat, egy ingatlanközvetitő cég és annak munkatársait, családtagjait is elszállásoló helyiség egy kommunára emlékeztet. Mivel egy nappal korábban jelent meg a hetilapjuk, a Der Blatt, most ráérősen diskurálhatunk. Ennek ténye engem csak azért lep meg, mert előtte telefonon napokig üldöztem Weiss kollégát, folyamatosan elfoglalt volt. „Nagyon sűrű volt ez a hét. Fontos események jönnek a hétvégén, aztán meg a hanuka is itt van a sarkon…” – szabadkozik a magyar szülők Williamsburgben született gyermeke, aki harmincas éveinek elején járhat, és szerénységből nem kívánt fényképpel szerepelni e cikkben. Alapos, eszes és lojális ember benyomását kelti, ahogy mesél a tíz munkatársat foglalkoztató Der Blatt működéséről. Akkurátusan és büszkén mutatja be a legfrissebb számot. Van benne minden – helyi és nemzetközi politika, megemlékezések, heti szakaszok és rengeteg hirdetés. „Mi heti 30 000 példányt jelentetünk meg. Vállalkozásunk nem csak ma, de a jövőben is folyamatos sikerre van itélve. Itt ugyanis sábátkor gyakorlatilag mi vagyunk az egyetlen – főrabbink által engedélyezett – hírforrás. Arról nem is beszélve, hogy rádió és televízió hiányában, és a szabályozott, csak üzleti tevékenységei miatt engedélyezett internetező közösségeink közül a nyitottságra szinte csak mi vagyunk a helyi forrás” – mondja Weiss, aki az irányított véleményformálást pedzegető felvetésemre azt mondja, hogy a New York Times is kiszolgál bizonyos érdekeket, és számukra a közösségük normáinak megőrzése mindig is elsődleges feladat marad. Nyilván ezért forulhat elő, hogy amikor konfliktusos történetről hallani – legyen az gazdasági, erkölcsi vagy jogi visszaélésekről szóló (Kiryas Joelen kivüli hírforrásból eredő) híresztelés –, arról a szerkesztőség általában egyhangúlag dönt: szóra sem érdemes a publikálásra. Weiss azért emlékeztet egy olyan permanens feszültségre, amelynek krónikálása fontos történelmileg is. Az egyik konkurens lapot, a Der Yidet Williamsburgben kiadó hittestvéreik annak a Zelman Teitelbaumnak a hívei, akik szemben állnak a Der Blatt ideológiai vezetőivel. „Közösségeink történelme állandó vitákkal, nézetkülönbségekkel tűzdelt folyamat. Mi sem bizonyitja jobban azt, hogy a minket antidemokratikusnak bélyegző embereknek nincsen igazuk…” – véli Weiss, aki – mint szabály szerint minden arra felhatalmazott szatmári – csak szűrőkön keresztül tud a világhálón keresgélni. Egy óvatlan pillanatban magam is a monitorjára pillantok: egy amerikai profi futballcsapat ablaka azért csak azt sejteti, hogy lehet itt sajátságosan értelemzni a korlátokat. Amikor bevallom Weissnek, hogy megláttam, amit talán nem lett volna illendő, csak egy gyors és őszinte mosollyal intézi el. Amikor tőle is azt kérdezem búcsúzóul, hogy vajon szerinte a szatmáriak közösségében milyen formában maradhat majd fenn a magyar örökség, Weiss ezt mondja: „ Az a tény, hogy a mi vallásos csoportjaink a XIX. század vége felé Magyarországon váltak három elkülönülő résszé, mindig is meghatározó lesz. A neológok, az ortodoxok és a status quo ante felekezetei gyökeresen átformálták az addigi ultrortodox életét. Ha más nem is, ez a szeparációs történet mindenképpen olyan magyar hagyomány, amire örökké emlékezni fognak az embrek”.

Utam végeztével ellátogatok a ma még falu, hamarosan város főterére. Alighanem ez a hely még sokáig lesz a mai ultraortodox zsidóság legfontosabb helyszíne: itt van a főzsinagóga, a központi jeshiva, no és a magyar pékség is… Pár lépcsőt felmászva besétálok a tanuló férfiakkal zsúfolt iskolába. Sehol egy portás, az előtérben tömött ruhafogasokon lógnak az egyen fekete kabátok. Szabad az út a hatalmas terembe, ahol párbeszédben, könyvek és jegyzetek között, több százan diskurálnak a Tóra tanairól. Amikor végigsétálok közöttük, szinte semmi nem változik, a moraj szintje folyamatos, csak azt veszem észre, hogy sokan néznek felém. A terem végén egy idősebb tanító kedvesen biztat arra, hogy húzzam oda melléjük az egyik üres széket. Amikor kiderül, mi járatban vagyok, mosolyog, és sok sikert kíván. Természetesen fotózáshoz nem adja hozzájárulását. Mindketten tudjuk, hogy sok mást most nem tudunk mondani egymásnak, így nem zavarom tovább elmélkedéseiket. Alig két-három perc után kifelé bandukolok a teremből. A nyugovóra térő késődélutáni napsugarak az ablakokon keresztül bevilágítják a hatalmas teret. Olybá tűnik nekem, hogy ez a természetes fényerő itt állandó erejű. A pajeszos, szakállas, szemüveges férfiak akár egy nagy család, mind unokatestvéreknek tűnnek. A napfényből jut még kicsit a parkolóba is. Ám ahogy próbálom megtalálni a New Yorkba vezető főutat és az autópályát, egyre sötétebb lesz az erdőkkel ölelt autóutak mentén. Tudom, hogy bő egy óra múlva ismét világosság fogad majd: a kölcsönzött autót a Times Square neonrengetegén keresztül viszem majd vissza gazdájához.

 

Wallenstein Róbert – Monroe, Kiryas Joel

 

Kormányzói áldás a jövőhöz

„Kölcsönös tiszteleten alapuló, békés együttélésben hiszek, és kívánom az én szatmári barátaimnak, hogy legyen sok szerencséjük a jövőben is. Azoktól pedig, akik a haszidokat befogadják szomszédaiknak, türelmet és békességet kérek ahhoz, hogy méltósággal tudják a különbségek elfogadását gyakorolni” – mondta lapunknak telefonon George Pataki volt New York-i kormányzó. Pataki hálával és köszönettel emlékezett vissza Jacob Freund rabbira, a zsido.com egyik vendéglátójára: „Őszinte, nagy tudású, szorgalmas, intergráló személyként tudnám jellemezni Jacob barátomat. Több alkalommal is vendég voltam a házában. Nagyon sokat segített a szenátusba kerülési versenyben nekem. Ezt én sosem fogom elfelejteni neki és híveinek” Pataki politikai pályafutása elején ugyanabból a megyéből – Orange county – indult képvselői választáson, amelyik megyében Kiryas Joel története is kezdődött. Pataki idővel nemcsak a megyével és az állammal, de különböző testületekkel is megmérkőzött a haszid közösség érdekében. Magyar származású törvényalkotóként nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a magyar felmenőkkel bíró ortdox közösségnek saját iskolarendszere épülhessen ki, mindehhez állami és kormánytámogatások igénybevételével. Továbbá a különböző földhivatali zónarendszerek meghatározásával Pataki abban is segédkezett, hogy a közösség saját erőből, felesleges bürokratikus akadályok nélkül juthasson lakhatást biztositó földterületekhez.  

Szerkesztőségünk azon felvetésére, hogy egykori meghatározó republikánus politikusként reálisnak tartja-e Donald Trump elnök és Orbán Viktor miniszterelnök 2018-as személyes találkozását, Pataki optimistán reagált: „Ha csak rajtam múlna, akkor ez a találkozó össze fog jönni. Amerikának van miben elismerni Magyarország partnersésgét. A NATO-elkötelezettséget, a közös bevándorlási irányvonalat érdemes lehet méltatni egy közös találkozó alkalmával” – vélekedett a volt kormányzó.

WR

  • Küldés emailben