Ros Hásáná - Ünnepi gyertyagyújtás időpontja: 2017.09.20 18:27 - Ünnep kimenete: 2017.09.23 19:25

“Olyanokat írnak, hogy Gáza pont olyan, mint a varsói gettó”

Exkluzív interjút adott a zsido.com-nak Tom Gross a jeles Közel-Kelet- és médiaszakértő. A Sunday Telegraph volt jeruzsálemi tudósítója azt mondja: “Ha Izraeltől már-már nagyságrendekkel különb magatartást várnak el, mint akár a saját országuktól, akkor joggal gyanakodhatunk, hogy csak démonizálni, delegitimálni akarják”

Tom Gross brit újságíró, kül- és biztonságpolitikai elemző, a londoni Sunday Telegraph volt jeruzsálemi tudósítója, akinek szakterülete a Közel-Kelet és Izrael, valamint a zsidó állammal kapcsolatos elfogult médiabeszámolók elemzése. Interjúnkat azután készítettük vele, hogy a budapesti Danube Institute vendégeként néhány napja előadást tartott “A Közel-Kelet jövője Trump és Putyin időszakában” címmel.

– A szíriai és az izraeli helyzetet ismertető előadásában is külön hangsúlyozta, mennyire megszállottan és aránytalanul fókuszál a nemzetközi közösség és a média Izraelre, illetve az izraeli-palesztin konfliktusra. Az viszont nem derült ki, miért is van ez így?

– Ha jóhiszeműen közelítenék, azért, mert érdekes. Az embereket egyszerűen érdeklik az Izraellel kapcsolatos történések. Másrészt a vezető politikusok erre figyelnek; a média pedig ezt követi, ha úgy látja, ezt övezi nagyobb figyelem. Legitim ok az is, hogy a helyszín könnyen megközelíthető, oda lehet repülni, vannak tévék, jó szállodák, az egész jóval veszélytelenebb, mintha Rakkából, az Iszlám Állam (IS) központjából tudósítanának. Az újságírók sokszor a legalapvetőbb tárgyi tudás nélkül, felületesen írnak Izraelről, nagy a gazdasági nyomás is rajtuk, és ez annak kedvez, hogy az előítéleteiknek engedjenek szabad teret. Nem is nagyon akarják megismerni a történelmet. Ahogy a híres zsidó filmproducer, Samuel Goldwyn mondta, “már van véleményem, ne zavarj össze a tényekkel.”

– Rakka jó példa. Előadásában is utalt rá, hogy több mint száz olyan veszélyes konfliktus van a világban, amely a megszállás, a népirtás, az emberi jogsértés Izrael ellen használt toposzait valósítja meg.

– Így van. És van egy nem legitim oka is a kitüntetett figyelemnek, ez pedig egyfajta antiszemitizmus. Ez az antiszemitizmusnak egy indirekt formája, nyilván nem akarják, hogy a zsidóknak bántódásuk essék, de mégiscsak az.

– De azért gondolom nem állítja, hogy minden Izrael-kritika antiszemita volna.

– Nem, persze, én most a tudósítások mennyiségéről beszélek főként, nem a minőségükről. Úgy írnak róla, mintha ez valami soha véget nem érő focimeccs vagy gladiátor-viadal lenne, és kíváncsiak lennének, mi lesz a zsidókkal. Saját államot akartak? Támasszunk egy rakás igényt feléjük, vegyünk elő minden lehetséges kritikát, túlozzunk el mindent, emeljünk ki mindent a kontextusából, és állítsuk őket a reflektorfénybe, úgy, ahogy egyik másik nemzetet sem. Amiért mindezt antiszemitának tartom: Európában van egyfajta bűntudat a holokauszt miatt, hiszen az emberek tudják, hogy azt nem csupán a németek meg az osztrákok hajtották végre. Szinte mindegyik nép kollaborált a népirtásban.

– A bűntudat azonban nem pont Izrael mellé kéne hogy állítsa az európai közvéleményt?

– Nem. Ahhoz, hogy csökkenjen a bűntudatuk, úgy kell beállítaniuk Izraelt, mintha hitleri módon működne, hiszen ha a zsidók sem jobbak erkölcsileg, mint a nácik, és úgy bánnak a palesztinokkal, mint a nácik velük, akkor miért bánjuk, hogy korábban áldozatok voltak? Néhány újságíró el is megy eddig a pontig, olyanokat írnak például, hogy a gázai övezet pont olyan, mint a varsói gettó, vagy hogy a biztonsági kerítés őket a koncentrációs táborokra emlékezteti. Nyilván nem tökéletes az emberi jogok helyzete Izraelben, de azt állítani, hogy valami fasiszta állam volna, vagy dél-afrikai típusú apartheid-rendszert működtetne, hatalmas hazugság. Izraelben az emberi jogok helyzete lényegesen jobb, mint a világ legtöbb országában.

– Arról lenne szó tehát, hogy valamilyen oknál fogva a nyugati világ nem tudja elfogadni, hogy a zsidók már nem magatehetetlen áldozatok, hanem erősek, magabiztosak, saját államuk van, és ki tudnak állni magukért?

– Ebben is van igazság, sokan a sikereikért utálják a zsidókat. Az antiszemitizmusnak nemcsak vallási háttere volt, hanem mindig is szerepet játszott a zsidók sikerei miatti féltékenység és irigység. Amikor például brit akadémikusok megpróbálják bojkottálni az izraeli egyetemeket, abban benne van az is, hogy irigyek ennek a kis országnak a páratlan tudományos eredményeire, még ha tudat alatt is. Nem minden antiszemita tudatos, sokan ezt határozottan tagadnák. De ez attól még konzisztens: rémülettel tölti el őket a holokauszt, zsidó barátokkal büszkélkednek – ugyanakkor antiszemiták.

– A nyugati értelmiség egy részének egyik viszonylag új Izrael-ellenes akciója a hírhedt BDS-mozgalom. Hogyan látja, sikeres lehet-e a gazdasági, politikai bojkott, árthat-e ez a zsidó államnak?

– Nem hiszem, hogy Izrael létét fenyegetné, mert az izraeli gazdaság nagyon erős, de a BDS-mozgalomnak kétségtelenül van hatása, negatívan hat az üzleti életre és az akadémiai világra, de a politikaira is: az egyik legbékeszeretőbb izraeli politikusnő, Cipi Livni például be sem léphetne Angliába egy békekonferenciára, mert őrizetbe vennék háborús bűnök miatt. Egyszerűen felháborító. Miközben Basár Aszad szíriai elnök unokatestvére, aki egy vagyont keresett háborús bűnökkel, egy gyönyörű villában lakik Mayfair-ben, London közepén. A másik veszély pedig az, hogy a BDS-mozgalom antiszemita indulatokat, támadásokat gerjeszt zsidó diákok ellen.

– Hol húzná meg a határvonalat Izrael antiszemita és nem antiszemita bírálata között? Sokan például csak Netanjahu település-politikáját bírálják, okkal vagy ok nélkül, de nem megkérdőjelezve az ország integritását.

– Valóban nehéz meghúzni egy pontos határvonalat. Sok izraeli is élesen bírálja a mindenkori kormányt, az izraeli társadalom rendkívül önkritikus, ettől is olyan erős. Az az ország, ahol nem szabad kérdéseket feltenni, valójában gyenge ország, Szaúd-Arábia ilyen például. Izraelt lehet és kell is bírálni, de ha a bírálat mennyisége és fajtája csak vele szemben megengedett, a világ összes többi országával szemben nem, akkor meg kell kérdeznünk, hogy ez korrekt bírálat-e, az-e a motiváció, hogy fair módon kezeljék Izraelt? Egy példa: Izrael mindig ügyel arra, hogy a rakétatámadásokra adott válaszcsapásainál amennyire csak lehet, kímélje a civilek életét. Mindeközben Rakkában, az IS elleni nyugati légicsapásokban civilek százai, ezrei haltak meg az elmúlt évben. Valami nem stimmel, ha a Le Monde, a The New York Times és más világlapok lényegesen jobban figyelnek egy ártatlanul megölt palesztin civilre, mint arra a sok szörnyűségre, ami a világ más tájain történik.

– Szükségszerű, hogy az Izraellel kapcsolatos megszállottság ezzel a kettős mércével párosuljon?

– Van egyfajta kettős mérce, ami demokráciák esetében legitim lehet: többet kell elvárni Izraeltől, Amerikától, Franciaországtól, mint Szíriától vagy mondjuk Oroszországtól. De ha Izraeltől már-már nagyságrendekkel különb magatartást várnak el, mint akár a saját országuktól, akkor joggal gyanakodhatunk, hogy csak démonizálni, delegitimálni akarják. Nem biztos, hogy az a bajuk, hogy Izrael zsidó állam, lehet, hogy csak azt nem szeretik Izraelben, hogy nyugati típusú demokrácia. A zsidó származású radikális baloldaliaknál pedig sokszor az öngyűlölet is szerepet játszik abban, hogy démonizálják Izraelt.

– Érdekes, hogy az elmúlt egy-két évtizedben az európai baloldal sokkal Izrael-ellenesebb és antiszemitább tónust enged meg magának, mint a radikális jobboldal. Mi történt a baloldallal, amelyik pedig előszeretettel hivatkozik mindig arra, hogy az emberi jogok és az előítéletek nélküli világ élharcosa? Most a radikális iszlámmal való együttműködésükről nem is szólva.

– Több nyugati szerző szóvá teszi ezt a jelenséget. A The Guardian és az Observer baloldali-liberális szerzője, Nick Cohen például írt egy könyvet What’s left? (Mi maradt vagy Mi a baloldal – szójáték. A szerk.) címmel, amiben épp ezt a kérdést teszi fel a baloldalnak. Az én válaszom az, hogy semmi újat nem látunk: a nyugati baloldal legalább 1917-ig visszamenően kettős mércét használ. Nézzük csak meg a nyugati értelmiség reakcióját a kommunisták tömeggyilkosságaira, az 1956-os magyarországi szovjet invázióra, sok baloldali a mai napig megértő a szovjet rendszerrel. A brit Labour mai vezetője, Jeremy Corbyn nem hajlandó elítélni a vegyi fegyverekkel elkövetett népirtást Szíriában, nem ítéli el Aleppo orosz bombázását. A baloldal tényleg azt hiszi, monopóliuma van az erkölcsre, holott sokszor lényegesen erkölcstelenebb a jobboldalnál.

Ma azonban a fő kérdés a radikális iszlám, ami egy ultrakonzervatív mozgalom. Ultrakonzervatív az, ahogyan a nőkkel bánik, ahogyan a melegekkel vagy bármely kisebbséggel bánik. A médiában, a politikában és az akadémiai szférában azonban azt látjuk, hogy a baloldal képtelen szembeszállni a radikális iszlám barbárságával. Néhány hete a svéd feminista kormány küldöttsége járt Szaúd-Arábiában, és mind felvették a fejkendőt, dacára annak hogy senki sem kényszerítette őket erre, és hogy – ezt számos találkozó után egészen biztosan tudom – a szaúdi nők nagy része nem akarja, hogy rájuk kényszerítsék a fejkendőt. A konzervatív Theresa May ezzel szemben nem volt hajlandó felvenni, amikor egy hétre rá Szaúd-Arábiában tárgyalt. Nagyon helyesen. A balközépnek nem ezeket a rezsimeket kéne kiszolgálni, hanem az ottani nőkkel kéne szolidárisnak lenni.

Munkatársunktól

Kép: Tom Gross. Fotó: zsido.com

 

 

 

  • Küldés emailben