Ó, Istenem! – Isten a zsidó szemszögből

Blech 1Ó, Istenem!

Isten, a zsidó szemszögbõl

Irta: Rabbi Benjamin Blech

 

 

 

 

 

– Az első zsidó, és Isten fölfedezése

– A teremtés a vallás és a tudomány szerint

– Hogyan vélekedik a judaizmus Istenről, és mi az, amit elutasít

– Az etikai monoteizmus jelentése

– Bizonyítható-e Isten léte?

A nagy felismerésA judaizmus egy emberrel és egy forradalmi ötlettel kezdődik. Az ember egy Ábrahám nevű, négyezer éve élt mezopotámiai pásztor volt, az ötlet pedig annyira merész, annyira eredeti és annyira alapvető, hogy szinte az egész világ az emberiség történetének fordulópontjaként tartja számon.

Ábrahám nem kevesebbet fedezett föl, mint Magát az Atyaistent, vagy – és ez talán megdöbbent bennünket – Magát az Anyaistent. (Erről később, még többet szólunk)

Természetesen nem kell ahhoz zsidónak lenni, hogy valaki higgyen Istenben, a Zsidók Istene azonban – ahogy Ábrahám meghatározta és a judaizmus tartja – sok értelemben egyedülálló. Ez az oka annak, hogy amikor a zsidó imádkozik, először mindig „Ábrahám Istenéhez” fordul. Amit pedig a judaizmus Istenről mond, az jóval több annál, mint egyszerűen hinni Isten létében.

I. Kezdetben
A történet, furcsa módon, még a Bibliában sem szerepel. Az ősi rabbinikus legendákat és történeteket magába foglaló Midrás (Brésit rábá 39:1.) mondja el, hogyan jutott el Ábrahám eddig a mély spirituális revelációig. Ahhoz hasonlítja ezt, mintha valaki a sűrűn lakott várostól nem messze járva egyszer egy ragyogó palotához érne, és egy röpke pillanatra átfut az agyán: „Itt nincs senki. Ez a palota minden bizonnyal magától jött létre”, de a következő pillanatban már felkacag a saját ostobaságán: olyan nincs, hogy „csak úgy” létrejön egy palota. Egy ilyen nagyszerű építmény megalkotásához építész és építő kell. És e pillanatban, villámcsapásszerű intuíció hatására rádöbben az összefüggésre, ami ma már, visszatekintve, nyilvánvaló: ahhoz, hogy a világ a maga bonyolultságában, nagyszerűségében és tündökletességében létrejöjjön, szintén szüksége volt alkotóra.A Biblia annyira fontosnak tartja Ábrahám következtetését, hogy rögtön a legelső versében szól róla (1Mózes 1:1.): „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.”

A világ nem létezett mindig. Volt kezdete. Létrejött. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, kellett egy Teremtő. Amikor az Isten szót használjuk, mindenekelőtt erre gondolunk: egy mindenható lényre, aki már a világmindenség előtt létezett, és egy adott pillanatban megteremtette azt.

A creatio ex nihilo-t, a semmiből történő teremtés gondolatát, amely a judaizmus isteni Teremtőbe vetett hitének lényege, lehetetlennek tartották a világi gondolkodók. A tudomány és a vallás vég nélküli vitába bonyolódott, és reménytelennek látszott, hogy bármelyik is egyértelmű győztesként kerüljön ki belőle. Végtére is hogyan bizonyosodhatunk meg valamiről, ami ilyen rettentő régen történt?

George Gamow 1946-ban merőben új elmélettel képesztette el a tudományos világot. Kijelentette: nem fogadja el a világmindenség állandóságának hipotézisét, tehát nem osztja azt a mai feltételezést, miszerint a világ lényegében a mai formájában mindig is létezett és létezni fog, és közölte meggyőződését, mely szerint a világmindenség egy adott pillanatban, tizenötmillió évvel ezelőtt a semmiből keletkezett.

Gamow nem próbálta megmagyarázni az őseredeti gigantikus energia- és fényrobbanás, közkeletű nevén az „ősrobbanás” forrását, ezzel szemben meggyőzően kimutatta, hogy a világmindenség jelenleg létező anyagának az alapja az az elképzelhetetlen mennyiségű energia, amely akkor jött létre, amikor valami – vagy Valaki – kimondta: „Legyen világosság!”

S habár ezzel nem jutott el teljesen a hatnapos teremtés történet elvére, mégis óriási lépéssel közelebb került a bibliai állásponthoz.

1978-ban Gamow két munkatársa, Arno Penzias és Robert Wilson fizikai Nobel-díjat kapott ezért az alapvető felfedezésért. George Gamow sajnos nem osztozhatott ebben a dicsőségben, mert 1968-ban meghalt, és a Nobel-díj posztumusz nem adományozható.

Valószínűleg ez az oka annak is, hogy Ábrahámot még csak társdíjazottként sem vették számításba, noha ő tanította elsőként, hogy a világ egy adott pillanatban a semmiből jött létre, márpedig ezt az elgondolást Steven Weinberg, a Harvard Egyetem Nobel-díjas tanára „a XX. század egyik legfontosabb tudományos felfedezésének” nevezte.

Valakinek meg kellett csinálnia

A tudomány ma csak a Biblia első mondatának első felével ért egyet. P. A. M. Dirac, a Cambridge Egyetem Nobel-díjas tanára írja: „Bizonyos­nak látszik, hogy a teremtésnek volt egy konkrét pillanata.” Ennél többet azonban nem feltételeznek a fizikusok.

Stephen Hawking, a Cambridge Egyetem tanára, szakterületének talán legkimagaslóbb alakja egyszerűen azt mondja: „A teremtés tényleges pontja a fizika jelenleg ismert törvényeinek határain kívül esik.” És ahova a fizikusok nem merészkednek, ott a hit hallatja szavát: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.” Ábrahám nem tudott elképzelni egy Teremtő nélküli Teremtést. Ha ezt bizonyíthatatlan hitnek nevezzük, a judaizmus azt feleli rá, hogy az ellenkező álláspontra, amely szerint nincs Teremtő, és minden „csak úgy magától” teremtődött, ugyanígy nincs bizonyíték – az előbbi azonban sokkal valószínűtlenebb és logikátlan.

Van egy történet Maimonidészről (1135–1204), a nagy zsidó filozófus-orvos-rabbiról, aki egyszer megpróbált meggyőzni egy ateistát, hogy igenis létezik Isten, aki megteremtette a világot. Órákig érvelt, de nem tudta belátásra bírni. Végül az ateista kimentette magát pár percre, mondván: „bizonyos személyes dolgokat kell elintéznie”. Mire visszatért, Maimonidész elővett egy pergament, amelyre egy ragyogó eszmékkel teli gyönyörű vers volt írva tökéletes rímekkel és ritmussal. – Roppant különös dolog történt, mialatt nem voltál a szobában – mondta a visszatérő ateistának. – Véletlenül kiborult a tinta, és ahogy felitattam, ezek a szavak keletkeztek. – Az illető erre elnevette magát, és megkérdezte Mai­mo­ni­dészt, miért akar bemesélni neki egy ilyen lehetetlen ostobaságot.

– Miért nem hiszed el, amit mondok? – kérdezte Maimonidész. – Azért nem – felelt az ateista –, mert ezeket a komoly jelentéseket hordozó, művészi igénnyel megválasztott szavakat nyilvánvalóan egy nagy elme állította össze. Ilyesmi nem jelenik meg csak úgy. Ezt valakinek meg kellett csinálnia.

– Halld hát saját füleddel, mit mond a szád – válaszolta Maimonidész. – Ha nem tudod elhinni, hogy egyetlen vers létrejöhet a sors szeszélye folytán, akkor hogyan jöhet létre egy egész világmindenség, amely sokkalta több bölcsességet hordoz, mint ez a néhány szó, és amelynek mélysége meghalad minden emberi felfogóképességet?

Lényegében véve ezért nem ellentétes egymással a tudomány és a vallás. Minél többet tár fel számunkra a tudomány a világmindenség bonyolultságából, annál nyilvánvalóbbá válik, hogy az atomok és a molekulák, a DNS és a kromoszómák, az élet és a természet szövevényes rendszere semmiképp nem lehet egy irányítatlan „ősrobbanás” vagy egy véletlenszerű, irányítatlan evolúciós fejlődés eredménye. Erre gondolhatott Louis Pasteur, amikor azt mondta: „Egy kis tudomány eltávolítja az embert Istentől – sok tudomány visszavezeti Hozzá.”

A judaizmus Ribono Sel Olám-nak, a Világ Teremtőjének nevezi Istent. Ez a kifejezés nem csupán azt írja le, hogy mit hisznek a zsidók Istennel kapcsolatban, hanem azt is, hogy miért hisznek Benne. Ateistának lenni nem más, mint az, hogy valaki egyszerűen nem hajlandó szembenézni a valósággal. Sokkal nagyobb hit kell ahhoz, hogy valaki elfogadja a „magától, véletlenszerűen” íródott verset, mint ahhoz, hogy elfogadja azt, hogy a ragyogóan megtervezett és felépített világmindenségnek kell valamilyen logikus „eredendő okának” lennie.

II. Csak jó

Nem elég elhinni, hogy Isten teremtette a világot. A judaizmus azt mondja: ahhoz, hogy ennek értelme legyen, azt is el kell fogadni, hogy egyedül teremtette. Több istenben hinni csaknem olyan értelmetlen, mint egyben sem hinni. A hitét gyakorló zsidó napjában kétszer elmondott imája, a Sömá Jiszráél, a „Halljad, Izráel!” legfontosabb sora így hangzik: „Az Örökkévaló a mi Istenünk, az Örökkévaló egyetlen.” A több isten létezését elutasító, s ezzel szemben egyetlen Isten létezésében hívő monoteizmus logikus folyománya volt annak, hogy Ábrahám felismerte: Isten az „eredendő ok” és egyszersmind a Világ Teremtője.

Hamis istenek

Ezúttal is a Midrás egyik története teszi lehetővé, hogy alaposabban megértsük ezt az igazságot. A hagyomány szerint Terách, Ábrahám apja bálványokkal kereskedett. Az üzlet virágzott, és Terách remélte, hogy egy nap majd továbbadhatja Ábrahámnak. Egyszer, hogy fia gyakorolhassa magát az üzletvezetésben, egész napra átengedte neki a bolt irányítását.

Elképzelhetjük, mennyire megdöbbent, amikor másnap arra jött be, hogy az összes bálvány ripityára törve hever a padlón. – Ezeket meg ki törte össze? – kiáltotta dühösen. Ábrahám, aki apja távollétét arra használta fel, hogy kimutassa a hamis istenek iránti megvetését, a nagy bálványrombolás közben volt annyira előrelátó, hogy egy nagy idolt, amely egy faragott szekercét tartott a kezében, épségben hagyott. – Rettenetes dolog történt, mialatt nem voltál itt – felelte apjának. – Ez a nagy bálvány megdühödött a többiekre, és szétverte őket!”

Terách dühöngött, nem hitte. – Hogy mersz ilyen ostobaságot állítani? Ez csak egy bálvány, semmire sem képes! – Ábrahámnak több se kellett, így válaszolt: – Ha a bálványok semmire sem képesek, akkor miért kell imádnunk őket?

A Midrás nem csupán egyszerű történetek gyűjteménye, hanem sokkal több annál. Ez egy metafora, és olyan emberként mutatja be Ábrahámot, akinek nemcsak ahhoz van bátorsága, hogy a saját kora pogányságával szakítson, hanem az eleiével is. Bátorsága abból a meggyőződésből fakadt, hogy a bálványoknak nincs hatalmuk, és nem csupán amiatt nincs, mert fából vagy fémből készült szobrok, hanem amiatt sem, mert sokaságuk nyilvánvalóan mutatja, hogy ők nem a világmindenség egyetlen teremtője.

Ábrahám úgy gondolkodott, hogy ha sok isten lenne, azok természetesen vetélkednének egymással, mindegyik a maga szája íze szerint szeretné alakítani a dolgokat. A nagyobb istenek basáskodnának a kisebbek felett. A pogányság csak konfliktusokat szülhet. A pogány istenek természetüknél fogva nem lehetnek mindenhatók, mivel mellettük vagy velük szemben más istenek is vannak. A világ egy harmonikus egész, egyes részei nem állnak háborúságban egymással: egyetlen valamiként működnek. Tehát: „Halljad, Izráel! Az Örökkévaló a mi Istenünk, az Örökkévaló egyetlen!”

Nem kettõ

A politeizmus magyarul azt jelenti: többistenhit, sokistenhit. A dualizmus azt jelenti, hogy csupán két isten van. Ez már igencsak közel áll az egyistenhithez, mondhatnánk, végtére is csak egy a különbség. Ennek ellenére a judaizmus a legveszedelmesebb eretnekségnek tekinti.

Miért választ a dualizmus mindössze kettőt a számos isten közül? A dualizmus a mintegy három és fél ezer éve élt Zoroaszter által alapított ősi perzsa vallás, a zoroasztrizmus kísérlete, amelynek egy alapvető vallási probléma megoldása a célja: Hogyan lehet egyetlen Istentől eredeztethető a földön egymás mellett létező hihetetlen jóság és rettentő gonoszság? Ahogy naponta van világos és sötét, nappal és éjszaka, úgy váltakoznak életünkben az áldások és az átkok.

A dualizmus úgy próbálja feloldani ezt a dilemmát, hogy azt mondja: a világmindenségben valójában két „főnök” létezik. Az egyik a fény, a szeretet és a jóság istene, a másik – gonosz ikertestvére – a sötétség istene, aki abban leli örömét, hogy gonosz tréfákat űz az emberekkel, és boldogan szemléli gazságai tragikus következményeit.

A dualizmus mindazonáltal sosem tudott választ adni arra, hogy miképpen tudott egymással olyan jól együttműködni ez a két merőben ellentétes erő, hogy megteremtse a világmindenséget; hogyan tudtak megegyezni, hogy a világ melyik részét ki tartsa a kezében; hogyan lehetnek annyira egyforma erősek, hogy egyik sem tudja legyűrni a másikat? Egyszerűen képtelenség, hogy van egy jó ember meg egy rossz ember, akik mióta világ a világ, egyfolytában civakodnak, de egyik sem tud egyértelműen a másik fölé kerekedni.

A zsidó Isten egyetlen, és ez arra készteti a judaizmust, hogy keresse meg a jó és rossz problematikájának megoldását: az egyetlen és jó Isten sokszor számunkra érthetetlen okok miatt rossz dolgokat is enged történni. Egy híres zsidó filozófus egyszer azt mondta: „Ha megérteném Istent, én lennék az.” Lehet, hogy a gonoszság egyszerűen csak egy eddig fel nem ismert formában jelentkező áldás. Mindazonáltal a monoteizmust nem szabad csak azért elutasítani, mert néha úgy érezzük: jobb forgatókönyvet is írhattunk volna Istennek.

Nem három

A politeizmus és a dualizmus a nyugati világban ma már igencsak túlhaladott hitrendszer, az Isten egyszemélyi hármasságát magába foglaló szentháromságot azonban ma minden keresztény elfogadja. A judaizmus erősen vitatja. A judaizmus határozott álláspontja, hogy egyetlen Isten létezik – egy társak nélküli, önálló és láthatatlan Isten. Bármennyire fontos is a nagyobb vallások közötti találkozási pontok keresése, botorság és tiszteletlenség lenne a nagyobb különbségek figyelmen kívül hagyása.

Lehet, hogy a vallások jogosan vitatkoznak egymással. Bármennyit beszélünk is a közös zsidó-keresztény örökségről, annyira azért kötnünk kell magunkat a realitásokhoz, hogy tudomásul vegyük: az „egy” nem „három”, és a „három” nem „egy”. Zsidók és keresztények véleménye annyira eltér egymástól ezen a ponton, hogy a középkorban sok zsidó inkább a mártírsorsot választotta, mintsem hogy monoteista hitét az Atya-Fiú-Szentlélek hitére változtatta volna.

A zsidók értik, hogy a Szentháromság nem ugyanaz, mint a triteizmus, a három Istenben való hit, ami természetesen keresztény szemszögből nézve is eretnekség lenne. De nem erről van szó: a keresztények a Szentháromságot úgy értelmezik, hogy a három eleme, noha különálló, ténylegesen mégis egy. A judaizmusnak azonban a Szentháromság számos alaptézisével komoly problémái vannak. A judaizmus szerint:

* Isten nem ember. Az ember nem Isten. A „megtestesülés” keresztény dogmája, miszerint Isten emberalakot öltött, ellenkezik azzal az alapvető zsidó hittel, hogy Isten testetlen, azaz nincs teste, és a test semmiféle gyöngesége nem érvényes Vele kapcsolatban, ezért tehát az az állítás, hogy Isten meghalt a kereszten, értelmezhetetlen. Isten ugyanúgy nem halhat meg, ahogyan nem „él” emberi alakban.

* Jézus istenként imádása ellentmond annak a parancsolatnak, amely úgy szól: „Ne legyenek más isteneid előttem.” A zsidók nem tudják elfogadni, hogy Jézus égi magasságokba emelkedett, sem azt, hogy az égből szállt a földre, s nem volt földön járó isten. Mózest, a zsidó nép legnagyobb vezetőjét Isten jelöletlen sírba temette. A Bibliában az áll: „És mind a mai napig senki sem tudja, hol a sírja.” Bármilyen nagy ember volt is Mózes, Isten nem akarta, hogy bármiféle módon is úgy tiszteljék, hogy az emberek istenségnek véljék. „És a férfiú Mózes…” (4Mózes 12:3) – a nevet megelőző szó az illető halandói korlátait jelzi. Isten egyértelműen meghúzta a határt Önmaga és az emberek között. A zsidók nem fogadják el, hogy férfi vagy nő Isten lehessen.

* A monoteista zsidókat leginkább az zavarja a Szentháromságban, hogy a judaizmus nem ismer közvetítőt Isten és ember között. A Tízparancsolat első parancsolata így szól (2Mózes 20:2.): „Én vagyok az Örökkévaló, a te Istened.” Isten mindenkihez közvetlenül szól, és azt mondja: Szószóló nélkül fordulhatsz hozzám. A zsidó számára – mai, kissé profán hasonlattal élve – ez azt jelenti, hogy közvetlen vonala van Istenhez. A Fiúhoz imádkozni, hogy elérjük az Atyát, ellenkezik a judaizmus egyik alapvető tételével, amit később Maimonidész így kodifikált a tizenhárom hitágazatban (lásd Sámuel imája – Zsidó imakönyv 103. old. 5.): „Közvetlenül Hozzá, és csak Hozzá imádkozz!” A zsidó meggyőződése, hogy senkinek sem kell beszélnie helyette, senkinek sem kell élnie helyette, és természetesen senkinek sem kell meghalnia helyette.

III. A király és én

Lehet, hogy mindenben hiszel, amit a judaizmus Istenről tanít – hogy mindenható Lény, hogy ő teremtette a világmindenséget, hogy Egyetlen és nem több, nem három és nem kettő –, de ha deista vagy, ettől még egyáltalán nem gyakorlod a vallásodat. A deisták elismerik Isten létezését, csak azt nem hiszik, hogy egy mindenható Isten számára érdekesek lennénk.

A deizmus valahogy úgy látja Isten és a világ viszonyát, ahogyan egy órásmester és az általa készített óra kapcsolatát: a mesterember remek időmérő szerkezetet tud készíteni, de az elkészítése után nem kell, hogy folyamatos kapcsolatban maradjon vele. A deista azt kérdezi: „Létezik az, hogy az egész világmindenséget alkotó Teremtőt érdekli az én szerény személyem?” Nem hajlandó hinni egy személyes Istenben, aki a létrehozásuk után is foglalkozik és törődik a teremtményeivel, és a legnagyobb lelki nyugalommal mellőzi a Teremtőt, mivel nyilvánvalóan az sem törődik ővele.

Érdekes, hogy a legelső Parancsolat, amelyben Isten bemutatkozik, nemcsak az ateistához, de egyértelműen a deistához is szól: „Én vagyok az Örökkévaló, a te Istened, aki kivezettelek Egyiptom országából, a szolgaság házából.” Isten nemcsak az „én” névmást használja léte és egyénisége kifejezésére (illetve annak tanítására, hogy Isten nemcsak elvont erő és fogalom), hanem egyértelműen kinyilvánítja, hogy olyan Isten, aki állandó kapcsolatot tart fenn az emberekkel.

Ami azt illeti, Isten nemcsak az egész zsidó nép megváltójaként beszél Önmagáról, aki kivitte a zsidókat „Egyiptom országából”, hanem ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a „szolgaság háza” esetén beavatkozik. Isten azt mondja nekünk, hogy törődik azzal, ami az otthonokban történik. Hiába Ő a Mindenség Királya, kapcsolatunkat mégis „a Király és én” kifejezés írja le legpontosabban.

A zsidók nemcsak azért emlegetik Ábrahám Isteneként az Örökkévalót, mert Ábrahám fedezte fel Őt. Mélyebb értelemben ez arra utal, hogy az Isten, aki a világot megteremtette, minden „teendője” ellenére sem távolodott el annyira a teremtményeitől, hogy ne foglalkozzon Ábrahám életével. És nem csak Ábraháméval. „Én vagyok az Örökkévaló, a te Istened” – ez azt jelenti, hogy mindannyiunké. Isten mindenről tud, ami történik velünk, érdekli életünk minden aprósága, és szerepet játszik benne. Hogyan képes valaki ennyi mindenre? Hát elfelejtettük? Ő nem valaki. Éppen ettől Isten!

IV. Isten jó

Ha Isten ember volna, egyvalamit nem várnánk tőle. Látjuk, hogy Lord Acton velős mondása a történelem minden percében helytálló: „A hatalom megront, az abszolút hatalom abszolút megront.” Egy uralkodó esetén, aki azt tesz, amit csak akar, nem számíthatunk arra, hogy az erény eszményképe legyen. Éppen ezért olyan fontos annak felismerése, hogy Ábrahám nemcsak az egyistenhit ajándékát adta nekünk, hanem az etikai monoteizmus fogalmát is.

Maga az Istent jelentő angol szó, a God nem más, mint egy hosszabb szó, a „good” (jó) rövidülése. Isten, aki bármit megtehet, úgy döntött, hogy jó lesz. A judaizmus erősen ragaszkodik ehhez a tételhez. A Biblia följegyezte az egyik legérdekesebb vitát, amelyet ember Istennel folytatott. Amikor Isten tudatja Ábrahámmal, hogy el fogja pusztítani Szodoma és Gomorra városát, mert gonoszak, Ábrahámnak van mersze megkérdezni Tőle: „Vajon az egész világ bírája ne cselekednék igazságosan?” Mi lesz ezeknek a városoknak az ártatlan lakóival? – tudakolja. Hétköznapi nyelvre lefordítva ez valami olyasmi, mintha azt mondaná: „Isten ments, hogy ilyesmit tégy!” Nekünk, akik az igazságos Isten több évszázados hagyományában nőttünk fel, talán nem olyan különös ez, de képzeljük csak el, milyen merész lehetett Ábrahám részéről ez a felvetés akkoriban, amikor teljesen megszokott jelenség volt, hogy a királyok kényük-kedvük szerint, mindenfajta erkölcsi és etikai megfontolás nélkül, zsarnoki módon uralkodnak! Ábrahám elfogadta Istent az egész világ Teremtőjeként, azt azonban nem volt hajlandó elhinni, hogy ez az Isten igazságtalanul cselekedne!

Még ennél is meglepőbb, hogy Isten hallgatott Ábrahámra. Nem értetted meg, magyarázta. Ha tényleg akadna néhány rendes ember ezekben az elvetemült városokban, mondotta, azokat nem pusztítanám el. Amit Ábrahám csak sejtett, azt a Biblia később Isten természete és jelleme lényegeként mutatta be: „A szikla Ő, műve tökéletes, mert minden útja igazság; a hűség Istene Ő, nincs benne jogszegés, igaz és egyenes Ő” (5Mózes 32:4).

Amikor Mózes arra kéri Istent, hogy fedjen föl előtte egy kicsit többet a Személyiségéből, Isten ismertette vele attribútumait: „Örökkévaló, Örökkévaló irgalmas és kegyelmes Isten, türelmesen elnéző, nagy a kegyelemben és az igazságban. Megőrzi a kegyelmet ezredíziglen, megbocsátja a bűnt, az elpártolást és a vétket” (2Mózes 34:6-7).

Ha ilyen az Isten, mondják a rabbik, akkor ezeknek a tulajdonságoknak szentnek kell lenniük. Ha Isten jó, akkor az emberiségnek utánoznia kell Őt. Az „etikai” jelző hozzátétele a monoteista hithez minden valószínűség szerint ezért olyan döntő fontosságú a zsidóság istenhitében.

Két név – szigorú szeretet

Ha Isten egyetlen, akkor miért van két neve? Nemcsak az angolban – Lord és God –, a magyarban – Úr és Isten –, de még a héberben, magában a Bibliában is. Vannak esetek, amikor Adonáj néven nevezzük, amit általában Úr vagy Örökkévaló-ként fordítunk. Másszor Elohim a neve, amit a fordítók Isten szóval adnak vissza.

Még furcsább, hogy az a bibliai idézet, amelynek napi kétszeri elmondását a monoteizmus megerősítéseként a judaizmus előírja, egy és ugyanazon mondatban mindkét nevet említi! Mivel ezt a bizonyos mondatot még többször is idézzük majd ebben az anyagban, íme a betű szerinti átírása: Smá Jiszráél Ádonáj Elohénu Ádonáj Echád, azaz magyarul: Halljad, Izráel! Az Örökkévaló a mi Istenünk, az Örökkévaló egyetlen. Hát, ha tényleg egyetlen, akkor miért kavarnak össze minket több névvel?

Más tulajdonság – más név

Erre a kérdésre a zsidó filozófusoktól kapjuk meg a választ. Egy embernek számos neve lehet, amelyek különböző viszonyait írják le. Lehetek például „apu” a gyermekeimnek, „szívem” a feleségemnek, „rabbi” a tanítványaimnak, József a barátaimnak. Mivel Isten két fő módon viszonyul a világhoz, ezért vagy Ádonáj, vagy Elohim: Úr vagy Isten. Magyarul például, mikor kegyesnek és együttérzőnek érzékeljük, akkor azt mondjuk: „Hála a jó Istennek” Ha megütjük a lottó főnyereményt, akkor Isten volt velünk. Ha viszont valamilyen balszerencse ér minket – lekéssük a repülőgépet, beütjük valamibe a lábujjunkat, megfázunk –, akkor így kiáltunk fel: „Jaj Istenem!”. A héberben pedig az Elohim, Isten név szószerint „bírá”-t jelent, amit akkor használunk, ha Isten szigorúan, ridegen, büntetően, sőt talán kegyetlenül bánik velünk.

Mi az oka, hogy Isten, a szeretet Istene időnként kemény, szigorú és látszólag érzéketlen? Ugyanaz, ami miatt a gyerekek időtlen idők óta nemcsak szerető apaként és anyaként látják szüleiket, hanem „túlságosan szigorúaknak, mereveknek” is, akik „megkövetelik egy csomó ostoba szabály betartását”. A világ leggyakoribb mondata gyermekes házakban valószínűleg ez: „Egyszer, ha majd idősebb leszel és neked is lesznek gyerekeid, megérted.” És ez a mondat természetesen nemzedékről nemzedékre öröklődik.

Azt hiszem, még Isten is ezt reméli, amikor Istennek – szigorú, figyelmet tartó szülőnek – kell lennie: bízik benne, hogy gyermekei egy nap megértik majd, hogy éppen azért kell időnként határozottnak és szigorúnak lennie, mert szeret minket. A „szigorú szeretet” nemcsak egy lázadó tizenévesek esetében sikeresnek bizonyult nemzetközi mozgalom elnevezése, hanem egyszersmind annak a kettős megközelítésnek a meghatározása is, amelyet Isten választott annak érdekében, hogy a lehető legjobban foglalkozzon gyermekeivel.

Apa és anya

És ami még meglepőbb: a Cváot név, Isten egyik héber megnevezésének nőnemű végződése van! Az Elohim elnevezés hímnevű végződésű, ami arra utal, hogy Isten atya is.

A könyörületes Isten inkább olyan, mint egy anya. A zsidó istenfogalom a férfi és női tulajdonságok ötvözete. Isten egyszerre férfi és nő, mindkét nem legjobb tulajdonságait egyesíti, hogy az embereknek ne csak mennyei Atyjuk, hanem Anyjuk is legyen.

Honnan tudjuk, hogy igaz?

Úgy mondjuk: „Hiszem, ha látom!” Ez azonban nem egészen pontos: ha látom, akkor tudom. Hinni annyi, mint választani: választunk valamilyen véleményt, amelyik hihetőbb, mint egy másik.

A vallás hitre épül. A hit nem ugyanaz, mint a tény. Ha Isten azt akarja, hogy a világ higgyen Benne, akkor miért nem mutatkozik meg egyértelműen, miért nem tárulkozik fel teljes dicsőségében, hogy senki se vitathassa létezését? Egyszerű a válasz: ha ezt tenné, senki sem hinne benne, hanem egyszerűen mindenki kénytelen lenne tudomásul venni valós mivoltát.

Ezért nem lehet bebizonyítani Isten létezését, sőt, ez nem is kívánatos. Ha bizonyíték alatt a tudomány által megkívánt bizonyítási eljárást értjük, akkor lehet, hogy Isten létezése örökre bizonyítatlan marad. Ha azonban bizonyíték alatt azt értjük, hogy bebizonyítjuk: két lehetőség közül, amelyek egyike sem bizonyítható tényszerűen, kimutatjuk, hogy melyik a logikusabb, akkor Isten „bebizonyítható”. Isten világának értelme és célja van, meg tudja magyarázni a világ létezésének okát. Az az elképzelés, miszerint a világmindenség matematikai precizitása merő véletlen, olyan erős vakhitet kíván, amilyet egyetlen vallási irányzat sem követel híveitől.

Egy régi jiddis mondás szerint az ateista ugyanazért nem találja Istent, amiért a tolvaj nem talál rendőrt. Platón még erőteljesebben fejezi ezt ki: „Az ateizmus a lélek betegsége, amely idővel a megértés tévedésévé válik.” A zsidó ateista természetesen olyan, mint az egyszeri zsidó, aki büszke lázadó szellemére, és mindenki füle hallatára kijelenti: „Hál’istennek, én ateista vagyok.”

Nem is olyan könnyű teljesen hitetlennek lenni…

V. Összefoglalás

Legalább ennyit illik tudni:

* A judaizmus Ábrahámmal kezdődik, aki felismerte, hogy egyetlen Isten van: a világ Teremtője.

* A legtöbb mai tudós által elfogadott „ősrobbanás”-elmélet megegyezik a judaizmusnak azzal a tanításával, miszerint a világ egyik pillanatról a másikra, „a semmiből” jött létre. Ugyanakkor azonban a ősrobbanás elmélete a dolog hogyanjára semmiféle magyarázatot nem kínál.

* A judaizmus határozottan állítja, hogy Isten, a Teremtő egyetlen, s egyszersmind elutasítja a pogányság sokistenhitét, a dualizmus kétistenhitét és a Szentháromság hármasságát.

* A judaizmus hiszi, hogy Isten, a Teremtő egyszersmind Gondoskodó Isten, aki folyamatos kapcsolatot tart fenn minden egyes teremtményével.

* A judaizmus hiszi, hogy Isten a természetéből adódóan jó. Az etikai monoteizmus olyan lényként szemléli a Mindenható Teremtőt, aki önként úgy döntött, hogy kizárólag az igazság, a szeretet és az igazságosság vezérli.

* Isten két héber neve két harmonikus egységbe ötvöződött tulajdonságot jelöl: a szeretet nőiesebb attribútumát, és a szigorú igazságosság férfiasabb attribútumát.

* A judaizmus az összes elképzelhető lehetőség leglogikusabbjaként fogadja el Isten létezésének bizonyosságát.

  • Küldés emailben