Nem szabad a mártírokra úgy emlékezni, hogy elfelejtjük az életüket

„Záchor!” – figyelmeztet a Tóra az emlékezés kötelességére. Ez a parancs kísérte minden pillanatát annak a megemlékezésnek, amelyet az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség szervezett a budapesti gettó felszabadításának 73. évfordulójára.

 „Csak egyszer sírtam” – mondja halkan egy lány, megilletődöttséggel a hangjában, amikor barátnőjével kilépnek a Bét Menáchem iskola díszterméből, ahol a gettó felszabadulásának évfordulója alkalmából Molnár Andorné Klári néni, holokauszt túlélő beszélt az életéről.

Molnár Andorné Klári néni Ózdon született. A diósgyőri téglagyárból deportálták Auschwitzba, majd Lichtenauba került, egy fegyvergyárba, ahol nehéz fizikai munkát végzett. – Ekkor 16 éves volt, közel annyi idős, mint most ti – szólt a teremben ülő gyerekekhez Szőnyi Andrea, a Zachor Alapítvány vezetője, aki abban segítette a diákokat, hogy a 92 éves Klári néni felfoghatatlan és megrázó történetét jobban megértsék.

Klári néni elmondta, hogy nagyon szereti a gyerekeket. – Néhányan már közületek is meglátogattak engem. Unokáim lehetnétek. Sajnos nekem nem lehetett gyerekem. Auschwitzban úgy elintéztek, hogy nem lehetett soha gyerekem – mondta el. A közönség soraiban, a gyerekek között ült testvére, a két évvel fiatalabb Ica, akinek – Klári néni így mondta – köszönhette, hogy egyáltalán életben maradt. – Amikor már feladtam, úgy éreztem, nem bírok továbbmenni, nem engedte, hogy megálljak, a vállára támaszkodtam, és így folytattuk az utat. Két év és öt nappal fiatalabb, mint én vagyok. Hálaisten, neki van családja, lassan már nem egy, hanem két dédunokája lesz – mondta.

A holokausztot megelőző életéről Klári néni felidézte, hogy Borsodban, Ózdon született. Széles rokonsága volt, mindenhol sok gyerek született, ők is öten voltak testvérek. Családjukban hamar önállósodtak a gyerekek, édesanyjuk mindent megtett azért, hogy megtanítsa nekik az otthon elvégzendő munkákat. – Főztünk, kenyeret dagasztottunk – emlékezett vissza. – Még kecskénk is volt. Én ugyan nem mertem soha megfejni, féltem az állatoktól. De a kecsketej egészséges volt a gyerekeknek – mondta. Azért is volt szükség a dolgos kezekre otthon, mert a szülők sokat voltak távol: édesapja a bádogosműhelyében, édesanyja pedig egy porcelán és vasedény kisboltban. A lakásuk nagyon szegényes volt, lényegében minden komfort nélküli. Mégsem voltak soha betegek, se ő, se a testvérei. – 23 évesen kerültem először Budapestre, akkor láttam fürdőszobát is először – mesélte.

Az elemit zsidó iskolában végezte Ózdon, polgáriba viszont Putnokra járt be. A család kóser konyhát vezetett és tartotta a zsidó ünnepeket. Ózdon volt egy kis lakás, ahol a sakter lakott, ez lényegült át időnként templommá. – Rabbink nem volt. De volt előimádkozó – tette hozzá.

– Milyen volt a kapcsolat zsidók és nem zsidók között? – kérdezték tőle. Nem emlékezett antiszemita atrocitásokra abból az időből. Egyedül Putnokon, a polgáriban éreztették vele, hogy ő más, mint a többiek. Amikor beköszöntöttek a negyvenes évek, már nem járt iskolába. A zsidótörvények miatt édesapját munkaszolgálatra hívták. Aztán felgyorsultak az események. 1944 májusában be kellett menniük az ózdi gettóba, majd onnan a diósgyőri téglagyárba szállították át őket. Ott rengeteg embert zsúfoltak össze, lényegében egész Borsodból, mindenhonnan ide hozták a zsidókat. – Itt vagonoztak be minket. Június 12-én vittek el minket Auschwitzba. Ahogy kiszálltunk a vagonokból, sorba állítottak minket. Nagyon hosszú sor volt. Aztán betereltek minket egy helyiségbe, ahol fertőtlenítettek, így mondták. Levágták a hajunkat, teljesen kopaszra. Később megtudtam, ebben a helyiségben gázt is használtak. Aztán újra sorba kellett állni, de a sorvége szétvált, két német tiszt döntötte el, ki merre menjen. Mengele volt az egyik. Ő egy szót sem szólt, csak kézzel irányított. Azt hittük, hogy az idősebbeket és a gyerekeket azért választják szét a többiektől, hogy könnyebb munkára vigyék. Ebben bíztunk. Aztán bementünk a barakkba. Zsúfoltság volt. Olyannyira, hogy csak oldalra fekve fértünk el egymás mellett, háton feküdni már nem volt hely. Amikor valaki át akart fordulni a másik felére, az egész sornak vele kellett fordulnia – osztotta meg emlékeit Klári néni. Az egymást követő napi sorban állásokat az egyre gyengülő fiatal lány nem jól bírta. A hőség miatt gyakran elájult, de a szomszédjai igyekeztek őt megtartani, hogy ne tűnjön fel a kápóknak. Egyszer azonban mégis összeesett, ekkor valami gyengélkedő szerűségbe vitték, ahol injekciókat kapott. Ezzel az injekcióval tették őt örökre meddővé.

Auschwitzból egy lőszergyárba szállították, ahol az volt a feladata, hogy robbanóanyaggal töltse meg az üres hüvelyeket. Itt dolgoztatták őket, amíg a harcok elérték ezt a gyárat. Akkor másik városba vitték őket, amit szintén utolértek a harcok. Ők azonban nem tudták, melyik hónapot írták akkor, minden nap egybefolyt. Április lehetett, amikor szántóföldeken kellett átgyalogolniuk, fedél nélkül voltak heteket a szabad ég alatt. – Ha láttunk valami kitüremkedést a földön, kiszedtük. Marharépa volt. Azt ettük nyersen. Aztán repcét. Amikor már repce sem volt, akkor valaki rájött, hogy a csalánt meg lehet főzni. Csalán sok volt – mondta. Ekkor jött el a pillanat, amikor azt kívánta, bárcsak agyon lőnék végre, mert azt érezte, nem bír már mozdulni sem. De a testvére nem engedte. – Nagyon jó testvér volt, és nem engedte – csuklott el a hangja. Aztán valahogy felszabadultak. 2 hónapot kellett orosz karanténban töltenie, mire felerősödött annyira, hogy hazajöjjön Magyarországra. Amikor megérkezett Ózdra, akkor hasított belé, hogy se az édesanyja, se három testvére nem jött haza.

Klári néni Magyarországon maradt, férjével 69 évig éltek házasságban. Bár gyereke nem lehetett, gyerekszeretetét nem tudta elfojtani magában: a munkahelye mellett – ahol gép és gyorsíróként dolgozott – volt egy árvaház. Mindig pártfogolt onnan gyerekeket, akik elveszítették a szüleiket.

Üzenet a jelennek

Mielőtt Klári néni történetét meghallgattuk, iskolás gyerekek és idős emberek gyűrűjében álltunk a Dohány utcában az egykori gettó emlékfalánál. Az idősek közül többen holokauszt túlélők, a gettó túlélői, a gyerekek pedig zömmel a VI.-VII. kerület környező általános iskoláiból, illetve a Bét Menáchem Iskolából érkeztek, de voltak köztük olyanok is, akik az EMIH középiskolájából, a Maimonidesz Gimnáziumból jöttek.

– Az emlékezés parancsa azt (is) tanítja számunkra, hogy az emberi történelem összes ellentmondását, feszültségét, mélységét és magaslatát le kell küzdeni, s a feloldás az emberi cselekvésben és emlékezetben nyerhető el – mondta Szalai Kálmán. A Tett és Védelem Alapítvány titkára. az emlékezés mellett az újjáépítés fontosságát hangsúlyozta: ha az emlékezésen keresztül levonjuk a következtetéseket, akkor esélyünk nyílik egy jobb jövő építésére.

–  Adok nekik házamban és falaim közt emléket és nevet, jobbat fiaknál és leányoknál, örökké tartó nevet adok neki, mely ki nem írtatik – idézte Oberlander Báruch rabbi, a Budapesti Ortodox Rabbinátus és a Chábád Lubavics irányzat magyarországi vezetője Jesájá Könyvét. – Ez a gettó 73 évvel ezelőtt szabadult fel. Voltak, akik túlélték, de hatszázezer magyar zsidó nem élte túl és mártírhalált halt – fogalmazott. – Meddig kell emlékezni? 73 év az már sok idő? – tette fel a kérdést, amelyre rögtön válaszolt is. A megemlékezés célja nem csak a múltra valló emlékezés, hanem a jövőre vonatkozó tanítás is. – Ha azt látjuk, hogy a társadalomban gyűlölet és kirekesztés van emberek között, addig a holokauszt során meggyilkolt mártíroknak van érvényes üzenetük a jelennek. Az természetes, ha vita van az emberek között. Ahogy az arcunk sem egyforma, úgy a véleményük sem azonos. De nem szabad engedni, hogy a véleménykülönbség személyeskedéssé, személyes gyűlöletté váljon, amelyben a másik emberi méltóságát semmibe veszem – jelentette ki Oberlander rabbi, aki kijelentette: a holokauszt áldozata lett hatmillió zsidó, de fontos, hogy amikor rájuk emlékezünk, ne csak számokat emlegessünk. – Ők élő emberek voltak. Azért haltak meg, mert zsidók voltak. Emlékezni kell arra is, hogy milyen életet éltek, hogyan ünnepelték a szombatot, hogyan nézett ki a családjukban a Jom Kipur-i böjt. Nem lehet a halálukra úgy emlékezni, hogy elfelejtjük az életüket – fogalmazott Oberlander Báruch rabbi.

– A hajdani gettó falánál állunk, ami nem csak a túlélésről, nem csak a holokausztról szól. Ez ma egy iskola, a Bét Menáchem iskola fala, kapuja, ahová több száz gyerek jár. Öröm látni benneteket – fordult a megemlékezésen jelen lévő fiatalokhoz Győrfi László, az EMIH alelnöke, aki szerint az emlékezés mécsesei azt a fényt is szimbolizálják, ami az elnyomás, a diktatúra sötétségét felváltja. Győrfi azt hangsúlyozta, hogy az EMIH a programjain keresztül a gyerekeinkre, unokáinkra, a jövőnkre figyel, és célja hiteles zsidó jövőt mutatni a fiataloknak.

– Megbélyegzett, megalázott, megölt honfitársainkra emlékezünk, akiknek egy bűnük volt, zsidónak, cigánynak születtek – mondta Schiffer János, a Nácizmus Üldözötteinek Országos Egyesülete elnöke. – Mit álmodott vajon az Isten akkor? Amikor az emberi hanggal teli füst eltakarta a földet? És mit álmodott az ember? Tudott egyáltalán aludni? Látta az őrületet vagy csak hunyorgott? – tette fel a kínzó kérdéseket Schiffer János, aki kiemelte azt is, nem szabad elfelejtenünk, hogy magyarok is aktív segítséget nyújtottak ahhoz, hogy hatszázezer zsidó honfitársunkat megölték. – Akkor csak hamuval takarjuk be a parazsat, ha elmarad az okok feltárása – utalt arra, mennyire fontos lenne az őszinte szembenézés, ami sajnos rendre elmarad.

A rendezvényen Sándor György holokauszt-túlélő is felszólalt. Megrázó beszédében emlékeztetett: a budapesti gettóban 162 házban 70 ezer embert helyeztek el, 14 ember élt egy lakásban átlagosan. Egy főre naponta 781 kalóriányi táplálék jutott, ami nagyon kevés, egy embernek átlagosan kétszer ennyire van szüksége. – Személyesen egy dologra emlékszem. Január közepe volt. Édesanyámmal siettünk át a Klauzál téren, ahol akkor egy légoltalmi víztározó medence volt. A medence dugig volt hullákkal, akárcsak a mellette lévő patika belső tere is. Idős asszonyok, gyerekek, öreg urak. Akik túléltek, levették róluk a cipőt, kabátot, ők is csak túl akartak élni – idézte fel a borzalmakat.

A megemlékező beszédek után Oberlander rabbi mondta el a 23. zsoltárt majd a kadist.

Az áldozatok emlékére a diákok, illetve Bagdy Gábor főpolgármester-helyettes, Hassay Zsófia, Terézváros polgármestere, Vattamány Zsolt, Erzsébetváros polgármestere, és a diplomácia testületek tagjai – köztük Ian Ferrier Lindsay, az Egyesült Királyság nagykövete, David Kostelancik, az Egyesült Államok nagykövetségének ügyvivője, Mr. Thibaut Lespagnol, a Francia Köztársaság nagykövet-helyettese, Fares Saeb, Izrael Állam nagykövet-helyettese és Rolf Moormann a Német Szövetségi Köztársaság nagykövetségének képviselője gyújtották meg az emlékezés mécseseit.

Munkatársunktól

 

  • Küldés emailben