Mordeháj Leventer idegenvezető Izraelben. Politikusoktól gyerekekig mindenféle csoportot kalauzol. Többek között az Alef Kids táborát is vezeti. Hogyan lehet a gyerekek érdeklődését felkelteni? Röviden kell beszélni és izgalmasan. Figyelni kell a gyerekek szemét – válaszolja az egykori mérnök, aki Erdélyt az otthonának, Izraelt a hazájának tekinti.
Nagyon rég nem járt Magyarországon. Negyven év után most néhány napot Budapesten és Mádon töltött. Hogy tetszett?
Részt vettem a mádi sabaton, az egész program nagyon sikeres volt, szívesen visszamennék tanítani Magyarországra. Érzelmileg is megérintett ez az utazás: a harmadik fiammal érkeztem, akit a mádi kiránduláson elneveztek Józsinak, azóta is így hívja magát. 72 óra alatt megtanult egy kicsit magyarul, amire büszke, és most próbál az apja anyanyelvén beszélni.
Mesélne egy kicsit a magyar gyökereiről és arról, hogyan került Izraelbe?
Negyven év után nem semmi visszajönni Budapestre, valóban. 1967-ben, Erdélyben, Gyergyószentmiklóson születtem. Ez azt jelenti, hogy 51 éves vagyok, de 20 évesnek érzem magam. Egy nagyon asszimilálódott családból származom, de nagyon zsidós a nevem, apukám ismert zsidó volt a városban, tudták ki vagyok, mi vagyok. Magamról azt szoktam mondani, székely-zsidó ötvözet vagyok. 1978-ban édesanyámmal, édesapámmal, egy kofferrel és egy Trabanttal Magyarországra jöttünk. Majd az egykori Csehszlovákián és Lengyelországon keresztül Kelet-Németországba mentünk. Eljutottunk Auschwitzba is. Édesapám csak annyit mondott: Fiam, nézz és emlékezz! Nem akartak beengedni. Apám rárivallt az őrre németül: Nem látod, ez itt a fiam, ez az ő Bár Micva-kirándulása! Most is könnybe lábad a szemem. Végül beengedtek. Aztán van egy harmadik dolog is. 1980-ban elutaztunk Izraelbe. Akkor azt mondtam: ide visszajövök. 1988-ban az egyik unokatestvérem, aki az izraeli hadsereg goláni hadtestében szolgált, meghalt. Nagyon közel voltam ehhez a fiúhoz. Úgy éreztem, hogy ott kell lennem. 1990-ben megint kiutaztam, hogy feltérképezzem, miként jöhetnék vissza. Azt a tanácsot kaptam, hogy legyek nős, legyen szakmám. Héberül már tudtam, mert Bukarestben és Marosvásárhelyen tanultam héberül. A bukaresti tanárom egy rabbi fia volt, megtanult bencholni, áldásokat mondani. A második tanárom, Zoli bácsi nem követte a vallásos életmódot, de azért héberül jól beszélt, ő tanított meg a modern héberre. 1991. július 4-én költöztem haza Izraelbe. Ahogy a magyar zsidó mondja: itthonról haza. Székelyföld, Erdély számomra otthon, ugyanakkor Izrael az őshazám, a mindenem. Voltam egy kibucban a Jordán völgyében, aztán egy másikban a sivatagban, majd Tel-Avivba mentem. Az a másfél év Tel-Avivban, azért volt különleges, mert el kellett döntenem, hogy vallásos maradok vagy sem.
Ez bizonytalan volt?
Erdélyben nem voltam vallásos. Jom Kippurkor, pészáchkor az asztalon volt pászka, de nem tartottunk kóserkonyhát. Tel-Avivban úgy éreztem, tovább kell tanulnom. Gépész üzemmérnökként végeztem Csíkszeredán. Aztán üzemmérnöki vezetést tanultam, és még három évet jesivában. Dolgoztam az izraeli pénzügyminisztériumban, mint mérnök. Nem volt könnyű, mert a részlegünket kiszervezték. Így kerültem a Yad Vashembe mint adatfeldolgozó. Itt váltam idegenvezetővé. Az alapokat egy amerikai egyetem jeruzsálemi kirendeltségén tanultam meg. Aztán régészeti tanfolyamokat végeztem, a harmadik szakom pedig a komparatív vallások Izraelben. Velem lehet beszélni mindenféle vallásokról. Sok kedves barátom van, akik a Hit Gyülekezetéhez tartoznak. A Biblia azt mondja, az én házam imaház mindenkinek. Így lehet megismerni magunkat, és másokat is. A feleségem és én is holokauszt túlélők gyerekei vagyunk, ami nehéz örökség. Most, hogy itt vagyok Budapesten, elmentünk a zsidónegyedbe, elképzeltem, hogy ott vagyok 70 évvel ezelőtt. Ma egy csodás város, Európa híres városa, ahol lehet bulizni. De nekem az jut eszembe, hogy kik élhettek itt, kik beszélgethettek éppen ott, ahol most ülünk.
Talán éppen ezért tanítja a holokausztot is.
Bizonyos dolgok az egész életünket meghatározzák. A holokauszt ilyen. Van egy csodás feleségem, Mirjam, aki Hollandiából származik. A gyerekeim kétnyelvűek, sajnos magyarul nem tudnak. Öt fiam van: 16, 15, 13, 11 és 3 évesek. A zsidóknál van egy olyan szokás, hogy két nevet adnak a gyerekeknek. Mind az öt fiam olyan családtag után lett elnevezve, akit vagy megöltek, vagy túlélte a holokausztot. A holokauszt befolyásolja a dolgokat. Az egyik nehéz kérdés, hogy hol volt Isten a holokauszt alatt. Ez egy olyan kérdés, amire mindenkinek megvan a maga válasza. Volt olyan családtagom, aki szerint, nincs Isten, mert nem volt ott az auschwitzi rámpán, amikor a Smá Jisráél-t mondták. Másik családtagom azt gondolja: ott volt Isten, engem megmentett, amikor jobbra állítottak.
És mi az ön válasza?
Nem tudom, hol volt az Isten a holokausztban, de tudom, hol van most, velem van. Velünk van. Izraelben mentem, van feleségem, öt fiam, életet adtam. Zsidó életet adni, tovább folytatni azt a több ezer éves láncot, ez az én válaszom.
Miért fordul egy műszaki érdeklődésű mérnökember az idegenvezetés felé?
A gépészmérnöki végzettséget apám kedvéért szereztem meg. A régi Romániában, ha nem jutottál be egyetemre, két és fél évig katonának kellett menni, és azután szinte lehetetlen volt egyetemre kerülni. Csíkszereda közel volt, így a gépészmérnöki kar adta magát. Apukám ismert zsidó embernek számított Romániában, politikai fogoly is volt. Kétszer képviseltem Hargita megyét az országos diákolimpián, ahol azt mondta nekem egy műszaki egyetemi tanár: „Leventer, találkozunk két év múlva?”. Azt válaszoltam, lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Ekkor valaki figyelmeztetett: „Figyelj csak rám. Zsidó vagy. Apád politikai fogoly. Nem jutsz be a történelem szakra. És ha be is jutsz, valahová az isten háta mögé küldenek.” Ezért akkor lemondtam a történelemről. De úgy veszem észre, hogy az ember visszatér a gyökerekhez, illetve ahhoz, amit igazán szeret. Ráadásul nagyon szeretek emberekkel dolgozni, ezért van az, hogy az Alef Kids Alapítvány izraeli bár micva táborát vezetem már öt éve, amiért szeretnék is köszönetet mondani a magyarországi Chabadnak. Valaki azt mondta, hogy nehéz zsidónak lenni, én viszont hozzáteszem, hogy de érdekes. És amikor ezekkel a kedves, magyar gyerekekkel lehetek, akkor látom, hogyan kötődnek a zsidósághoz. A Lauder és a Schreiber Iskola diákjait már öt éve vezetem. Ha valaki nem is zsidó, de zsidó iskolába jár, ezt tisztelni kell. De hozzám küldik a bolgár, német, francia gyerekeket is, mert tíz nyelven beszélek, köztük oroszul is. Most először voltak spanyol gyerekek is velünk. Amikor nagy árvíz volt Magyarországon, a magyar rendőrségnek rengeteg munka jutott, az állam pedig a rendőrök gyerekeinek biztosított egy kis izraeli nyaralást, őket is én vezettem.
Sokan érkeznek Magyarországról?
Igen, büszkén mondhatom, hogy Áder Jánost, Mátrai Mártát, Andy Vajnát, Szegedi Csanádot is kalauzoltam. Ahogy rendszeresen vezetek Hit Gyülekezetéhez tartozó csoportot is.
Amikor ennyire különböző csoportok érkeznek, eltérő igényekkel, érdeklődéssel és feltehetően nem egyforma állóképességgel, akkor hogyan készül az egyes utakra?
A lényeg, hogy az ország egy és ugyanaz, de a hangsúlyok valóban mások a különböző csoportoknál. Amikor például zsidó gyerekeket vezetek akkor rövid kell, hogy legyek, de tartalmas. Valamennyi zsidóságot is bele teszek a vezetésbe, de nem nagy kalapáccsal, hanem ezüstkanállal. Szépen, kedvesen. Figyelni kell a gyerekek szemét.
Le lehet őket kötni történelmi nevezetességekkel?
Természetesen.
Csak azért kérdezem, mert a pedagógusok annyit panaszkodnak, hogy a gyerekek érdeklődését komoly dolgok iránt nem lehet felkelteni, a digitális kütyükkel nem lehet versenyezni.
Sok minden változott, ez igaz. Mi, idegenvezetők azt szoktuk mondani: az idegenvezetés olyan, mint egy tölcsér. Hatalmas a tudásod, rengeteget akarsz elmondani, és egy picike jön ki a végén. Ezért annak nagyon fontosnak kell lennie. Általában úgy van, hogy öt percig mindenki figyel, hét percnél elkezd a gyerek nyűgösködni, néz az apjára, tizenöt perc után pedig azt mondják a szülők, Mordeháj, haladjunk. Ennek az öt-hét percnek ezért izgalmasnak kell lennie! Ugyanakkor, amikor politikusokat vezetek, akkor nem csak saját magamat, hanem Izrael államot is képviselem. Vezettem egy politikust, aki egy olyan afrikai országból jött, ahol rabszolgaság van, nyolc éves gyerekek harcolnak kalasnyikovval. Azon tűnődtem, hogy kezet fog-e vagy nem az ember egy ilyen politikussal. Ő meg a tábornok, akivel érkezett, nagyon kedvesek voltak hozzám, de tudtam honnan jöttek. És láttam a szemeiket. Végül úgy döntöttem, kezet nyújtok neki, mert nem saját magamat képviselem, hanem Izrael államot és a zsidóságot. És mint büszke zsidó, mint izraeli, a saját hazámban szabadon, felemelt fővel a szemébe tudok nézni. Ez valóban dilemma volt. Megint más, amikor a Hit Gyülekezetétől érkezőket vezetem, mert akkor a Bibliával a kezemben megyünk. Vannak olyan csoportok, amelyek már tízszer voltak velem.
Rajongó tábora van?
Ezt így nem mondanám, de sokan jönnek vissza hozzám. Az egyik csodás dolog Izraelben, hogy a régészeknek köszönhetően mindig új és izgalmas leletek kerülnek elő. Ma már mindenkinek okos telefonja van, tudni kell, mit mond az ember, mert ott a Wikipédia, és azonnal leellenőrizhető, amiről beszélek. Mindig próbálok kitalálni valami újat. Általában egy turistacsoportban mindenféle származású ember megtalálható. Zsidó, katolikus, muzulmán is. Ilyenkor megtartom az alapismertetőt és jöhetnek a kérdések.
Sok időt hagy kérdésekre?
– Igen. Abból indulok ki, hogy ha hét perc alatt nem fejezem be a mondandóm, akkor vissza kell adnom a jogsimat. De ha érdekes a vezetés, és érdekes a téma, akkor lesznek kérdések. Van amikor segítséget is kapok. Sok keresztény embernek az az álma, hogy egyszer eljusson Jeruzsálembe és végigjárja a Via Dolorosat. Több vélemény van arról, hogy milyen útvonalon ment végig Jézus, hiszen a 2000 évvel ezelőtti Jeruzsálem utcaszintje lejjebb helyezkedett el, mint a mai. Erre több helyen van bizonyíték. Nagy dilemma, hogy ezt milyen módon mondjam el annak a hívőnek, aki egyszer életében elmegy Jeruzsálembe. Általában szokott velem lenni egy lelkész, így ezt a dilemmát fel lehet oldani. Én elmondom a történelmi részt, ő pedig a spirituálist. Amúgy az idegenvezető mindig igazat mond, csak nem ront el egy jó sztorit a tényekkel. (Nevet).
Ez borravalós szakma?
Nem kötelező, de elfogadott borravalót adni. Izrael nagyon drága ország minden szempontból.
Említette, hogy a gyerekeknél hét perc a figyelem határa, felnőtteknél több?
Általában nem bírják sokkal hosszabban a felnőttek sem. Persze ez függ a csoportok összetételétől is. Ha zsidó asszonycsoport jön, akkor lehet többet beszélni. A Hit Gyülekezetétől érkezők is tovább tudnak figyelni. Az a fontos, hogy úgy kell megválasztani a témákat, hogy ne sértsünk meg senkit. Sosem tudhatom, ki van a csoportban.
Volt már kellemetlensége ilyesmiből?
Egy idegenvezető nem politizálhat, ahogy azt sem mondhatja, milyen boltba, üzletbe menjen el a turista feltétlenül. Egyszer egy magyar házaspárt vezettem, nevet nem mondok, de egyikük ismert személy. Az Olajfák hegyéről jöttünk le, és ez pont akkor történt, amikor az oroszok lelőttek egy utasszállító repülőgépet Ukrajna felett. Ennek kapcsán elmondtam, mit gondolok az orosz hadseregről, az orosz vezetésről. A férfi mosolygott, az asszony elpirult. Az Olajfák hegyének alján található egy orosz templom, Mária Magdolna a neve. Amikor a templom bejáratához értünk, a férfi, akivel akkorra már tegeződtünk, azt mondja, „Mordeháj, ide be akarok menni”. „Te? Ide? Magyar katolikus? Az oroszokhoz?”. „Az én anyukám orosz, és nekem nagyon fontosak az orosz-magyar kapcsolatok”. Hű, ha én akkor el tudtam volna bújni valahova, de jó lett volna! Ezért kell nagyon figyelni arra, mit mondasz. Ha emberekkel dolgozol, építeni akarsz, azt szeretnéd, ha jól érezzék magukat.
És lehet ilyen diszkrétnek maradni olyan témák esetében is, mint a holokauszt?
Az én mottóm a következő: ne feledjük el a múltat, de nézzünk a jövőbe! Egyszer a Yad Vashem Múzeumhoz érkeztünk a csoporttal, amit vezettem. Egy magyarországi nagymama fizette a jegyeket mindenki számára. A két lánya, öt unokája és a veje volt vele. Azt javasoltam, hogy a kisgyerekek ne jöjjenek be. De a nagymama ragaszkodott hozzájuk. Amikor kijöttünk, sírtunk, én is, ami gyakran előfordul. A nagymama azt mondta, „Mordeháj, mi nem cselekedtünk, de nem is öltünk”. A nagymama, ez a jómódú, büszke és becsületes asszony kiállt a családja elé, hogy ezt elmondja, amihez nagy bátorság és erő kellett. Nekem ez reményt adott.
Ónody-Molnár Dóra
zsido.com