Mit árul el a pinkász a zsidókról?

A pinkász szó a modern héberben jegyzetfüzetet jelen. A középkori zsidó közösségekben a hitközségi egyesületek, intézmények és magánemberek jegyezték fel működésüket a pinkásznak nevezett kötetekben. 

A mohélok pinkászba jegyezték fel az általuk körülmetélt gyermekek nevét, az üzletemberek pinkászban vezették kereskedelmi tevékenységüket, a diákok pinkászba másolták át a tanulnivalót, a kabalisták pedig pinkászban jegyezték fel bűneiket és álmaikat. A pinkászt az különböztette meg a szent szövegeket tartalmazó könyvtől, a széfertől, hogy üres lapjaira időről-időre újabb és újabb bejegyzést tett tulajdonosa.

A pinkászt előszeretettel használták a különböző intézmények. A korai modern korban (XVI-XVIII. sz.) a zsidó közösségekben intézmények egész hálózata működött, kezdve az apró céhektől egészen az olyan, hatalmas földrajzi területet átfogó intézményekig, mint a Litvániai Zsidó Bizottság, vagy a lengyelországi Négy Ország Bizottsága. Az egykori pinkászok közül viszonylag sok maradt épen, s így nagyszerű betekintést nyerhetünk általuk a régi közösségek összetett intézményrendszerének működésébe.

A pinkászok között külön csoportot alkotnak a hitközségi jegyzőkönyvek. Ezeket a gábájok, a hitközségek világi vezetői használták, s ide jegyezték fel a pénzügyi és jótékonysági tevékenységeket, illetve a közösséget érintő szabályozásokat. Pinkászt vezettek a vallási bíróságok, a bét dinek tagjai és a hitközségi adószedők is.

Ezzel együtt, az egykori közösségek életének a pinkászokból való rekonstruálása hozzáértést igénylő feladat. Jiszráel Bártál professzor, a jeruzsálemi Héber Egyetem kutatója elmondta, hogy gyakran hibásan értelmezik ezeket a dokumentumokat. Ennek oka, hogy egyes kutatók kritika nélkül átvették a XIX. századi zsidó felvilágosodás, a hászkálá egyéniségeinek értelmezését, akik az általuk lenézett és elutasított hagyományos hitközségi intézményrendszer történetének leírásaként fogták fel a pinkászokba foglaltakat. Az egyik mászkil, Perec  Szmolenszkin így írt az „Egy szamár temetése” című szatirikus művében:

„Minden egyes városban, ahol zsidók élnek, fellelhető a pinkász, melyben feljegyeztek minden történést, örök időkre. Felírták, ha egy lány elvesztette ártatlanságát – véletlenül vagy erőszak által, ha egy zsidónak pénzügyi veszteséget okozott egy nem zsidó. Feljegyezték azok nevét, akik fellázadtak a hitközség vezetése ellen, akik nem kóser húst ettek, akik ezüstöt loptak a zsinagógából, és akik zsebkendőt vittek magukkal szombaton. Írnak olyan házakról, melyeket szellemek és démonok támadtak meg, olyan bűnösökről, akik a halottakkal foglalkozó szent egyletet gúnyolták és ezért járvány tört ki, akik megszegték Izrael törvényeit és halálukkal bűnhődtek, mert szamár módjára temették el őket.”

A XX. században a zsidó nacionalisták és mások is inkább pozitív és romantikus színben látták a pinkászokat. Úgy vélték, hogy ezek a kötetek a zsidó autonómia és a leendő független zsidó nemzeti intézmények szimbólumai, és a zsidó néplélek tükrei. Avraham Rechtman néprajzkutató így írt a témáról:

„A pinkász az elmúlt nemzedékek népi életének leképeződése. A pinkász bemutatja az emberek érzéseit, örömét, bánatát, félelmeit és elvárásait. A pinkászon keresztül átfogó képet kaphatunk az egyén és a közösség életéről. Tanulhatunk az életkörülményeikről, társadalmi kapcsolataikról, a közösség működéséről, és a zsidók és a külvilág kapcsolatáról.”

Mindkét előző felfogás szerint a pinkászok által a zsidó közösség teljes történelme és karaktere megismerhető, ám a modern vélekedés szerint ez távol áll a valóságtól. A pinkászokban található szövegek túlnyomó része technikai feljegyzés: adózás, gazdasági adatok és ehhez hasonló bejegyzések. A közösséget érintő események csak annyiban kaptak helyet a lapokon, amennyiben valamilyen döntést, vagy szabályt kellett hozni azokkal kapcsolatban. A feljegyzett témákhoz tartozott továbbá a letelepedési jogok kiosztása, a hitközségi választások lebonyolítása, a hitközségi alkalmazottak munkaviszonya – különös tekintettel a rabbira – és a nem zsidó hatalommal fenntartott kapcsolat.

Ezen felül a pinkász nem volt elérhető a közösség tagjai számára, s csak a vezetésével megbízott személyek férhettek hozzá. Az 1595-ben írt krakkói közösségi szabályzat például előírta, hogy csak a két közösségi írnok láthatja a pinkászt, amit szigorúan elzárva kellett tartaniuk.

Mindezek alapján elmondható, hogy a pinkász nem ad betekintést a zsidó néplélek rejtelmeibe, azonban arról hasznos információval szolgál, hogy a zsidó közösségek miképpen szervezték meg az életüket évszázadokon keresztül.

zsido.com

Forrás: NLI

 

  • Küldés emailben