Mikor használunk apai nevet és mikor anyait?

Kedves Oberlander rabbi!

Egy korábban megjelent cikkében a betérők nevéről írt, erről jutott eszembe egy kérdés. Gyerekkoromban a környezetemben a lányokat és az asszonyokat, ha a zsidó nevükről volt szó, az édesanyjuk nevével említették, a fiúkat meg az apukájuk nevével. Mostanában azonban úgy hallom mindenhol, hogy a férfiakat és a nőket egyaránt az apjuk nevével mondják. Melyik szokás az autentikus, és mi lehet a különbség oka?

Üdvözlettel

Mirjám

 

Kedves Mirjám!

Az apa nevének említése az azo­nosítást szolgálja: minden hi­va­talos zsidó okmányban (pl. há­zasságlevél, válólevél, kölcsön vagy adásvételi szerződés stb.) az említett személyek így szerepelnek: a saját név és ben/bát (fia/lánya) apja neve (Sulchán áruch, EH 129:9., 130:11.). Ez, a zsidó körökben viszonylag rövid múltra visszatekintő vezetéknévvel ellentétben állandó, nem lehet megváltoztatni, így jobban biztosítja a beazonosíthatóságot. Annak, hogy miért az apai nevet használjuk, az az oka, hogy a közösségen belül a férfiak az aktívabbak, az ő nevük elhangzik minden alkalom­mal, amikor felhívják a Tórához őket stb., így az apa neve általá­ban közismertebb. (Ha va­la­kinek nem zsidó az apja, akkor el­fogadott vélemény szerint az anyja nevét használjuk [Dágul mérvává a SÁ-hoz 129:9.].)

Ugyanakkor, ha imádkozunk
valakiért, akkor az anya nevét említik. Így pl. a Zsoltárok köny­vében (86:16.) Dávid király imádkozás közben az anyját említi, nem az apját. A Zohár, a kabbala alapkönyve erre azt írja (1:84a.), hogy az Istennel való „kapcsolattartásban” nem akarjuk kockáztatni, hogy rossz helyre címezzük az imát, lévén, hogy az anya személye mindig biztos, ellentétben az apával. Ugyanezt látjuk a Talmudban is (Sábát 66b.).

Érdekes, hogy amikor a Tóraolvasásánál Mi sabéráchot mondunk a családtagokért (lásd Sámuel imája – Zsidó imakönyv 232. oldal), akkor a felsoroltakat apai névvel említjük. Talán ennek oka, hogy ez nemcsak egy Istenhez szóló ima, hanem az embereknek szóló tiszteletadás is egyben, és így fontos, hogy a jelenlévők be tudják azonosítani őket.

A zsidó név megjelenik a sírkövön is: haszidoknál az apa nevét írják rá, askenázoknál az anyáét (Divré Torá 2:4., 8:49.; Böcél háchochmá responsum 3:91., 5:151.; Nité Gávriél, Ávélut 2. kötet 66:6.). A magyar haszidok között szokás volt a sírkövön az anya nevét is feltüntetni, ezzel téve eleget mindkét szokásnak.

Ugyanez a két szokás él a ha­lottakért mondandó mázkir ima (lásd Sámuel imája 349. ol­dal) esetén is (Nité Gávriél uo. 79:14.; Hácháná dörábá 35.), de a Chábádban mégis az anyai név említése szokás (Torát menáchem 60. kötet 364. oldal). Érdekes, hogy Bonyhádon, a mázkir során az apai nevet említették, míg a halott emlékére ajánlott Misna tanuláson vagy imákban az anyai nevet (Dudáé hászáde responsum 95. fejezet). A szefárdiaknál az elhunyt apja neve után azt mondják: „aki, XY (anyja neve)-nak született” (lásd még Dudáé hászáde uo.).

Az ön által említett megkülönböztetésnek eredetét sehol nem találtam, azt feltételezem, hogy ez a szokás a háború után terjedhetett el Magyarországon. Még dr. Kálmán Ödön (1886–1951) Kőbánya neológ főrabbija A rabbi könyve című művében (Budapest 1940, 22. oldal) is az apa nevét írja a leány névadásánal. Az egyetlen hely, ahol ilyesmiről említést találtam, az Ovádjá Joszéf (1920–2013) Izrael volt főrabbijánál van (Jábiá omer responsum 2. kötet OC 11. fejezet): ő az elhunytak esetében szerette volna ezt a szokást bevezetni, ám az általa idézett forrást (Széfer Chászidim 237. paragrafus), amire ezt alapozza, tőle szokatlan módon, pontatlanul olvasta.

Üdvözlettel:

Oberlander Báruch

 

  • Küldés emailben