Miért népszerű ennyire a sólet?

Egy fesztivál margójára

Amikor vasárnap délelőtt három gyerekkel felszerelkezve elindultam az EMIH és a Carmel Étterem által rendezett Sóletfesztiválra, úgy éreztem, felkészültem minden tömegrendezvénnyel összefüggő kihívásra. Arra azonban, ami a Kazinczy utcában fogadott, nem számítottam: már fél 12-kor utca-hosszan álltak sorban az emberek a rekkenő hőségben, hogy hozzájuthassanak egy tányér „valódi kóser isteni ambróziához”, ahogy Heine nevezte a névadó ételt.

Én magam nem szeretem a sóletet, ami általában komoly megrökönyödést vált ki: milyen zsidó az, aki nem szereti minden zsidók „nemzeti” eledelét?! Nem, akkor sem szeretem, ha krumplis. Vagy csicseriborsós. Vagy csípős. Az igazság az, hogy amit mi itt, Magyarországon sóletnek nevezünk, az nem is az egyedüli és egyetlen létező szombati étel. Ezt a hiedelmet a fesztivál azzal cáfolta, hogy kapásból hat féle verziót kóstolhattak meg az érdeklődők (közül azok, akik korán keltek): jemeni, marokkói, izraeli, lengyel, amerikai és persze a magyar sóletet. A „sólet” valójában bármilyen húsos egytálétel lehet, amit pénteken megfőznek, és a szombat déli étkezésig melegen tartanak. Maga az elnevezés is a francia meleg szóból ered.

A fesztiválon előbb 3000 adag fogyott el a különféle sóletekből, majd újabb 1000, amit hamarjában utórendeltek. 4000 adag étel nem kevés. A szervezők a legmerészebb álmukban sem tudtak elképzelni akkora érdeklődést, amely mellett ez a hatalmas mennyiség is kevésnek bizonyul. Emiatt többen csalódottságuknak adtak hangot, őket a rendezők egy különleges ajánlattal próbálják kárpótolni, és bejelentették, hogy az idei tapasztalatokat hasznosítják a jövő évi szervezéskor.

Túl ezeken a technikai problémákon és feladatokon, ideje feltenni egy lényegi kérdést, ami vasárnap óta foglalkoztat: vajon mi lehet az oka ennek a lelkesedésnek, ami tömegeket vett rá arra, hogy a nyár utolsó vasárnapját sóletozással töltsék?

A magam részéről azt gondolom, hogy a sólet egyfajta identitásképző erő. Akinek semmi más kapcsolata nincs a zsidó gyökereivel, a sóletet akkor is szereti (rajtam kívül persze…). A sólet egy darabka az elveszett, boldog múltból. Üzenet a dédmama konyhájából, ahol még külön álltak a „tejes” és a „zsíros” edények, ahova szombaton a közeli pékségből érkezett a melegen tartott sólet. Abból a korból, amikor virágzott a magyar zsidóság. A sólet egyike annak a kevés, abszolút pozitív élménynek, ami a zsidósághoz köti azokat is, akik amúgy ambivalensen élik meg az identitásukat.

A tömegek által felkeresett vasárnapi fesztivál végeredményben azt mutatta meg ismét, hogy a zsidóság megint virágzik, és éppen olyan változatos – hogy stílszerű legyek – mint a sólet.

Steiner Zsófia

  • Küldés emailben