A zsidó szokások közül az egyik legfurcsábbikat Szukot félünnepének utolsó napján, Hosáná rábákor, idén október 9-én, pénteken végezzük. A hávátát árávot, egy csokor (vagy csupán egy szál) fűzfaág (árává) földhöz csapását jelenti, melyet a zsinagógai hét körmenet (hákáfá) után szoktak végrehajtani.
Habár a fűzfaágat a Tóra csak egy helyen hozza, ugyanott, ahol az árbá minimet sorolja fel (3Mózes 23:40.), mégis a Misna és a Talmud Bölcsei az árává rituálét micva d’oraita, vagyis tórai micvának tekintik, lásd például Szukká 43b és Szukká 44a.
A Misnából ismerjük, hogy a Szentély idejében hogyan történt az árává rituálé:
„Jeruzsálem alatt volt egy hely, melyet Mocának hívtak. Oda ereszkedtek le és onnan gyűjtöttek fűzfaágakat [murbijot sel árává]. Majd jöttek és az oltár oldalához állították azokat, úgy hogy az ágak teteje az oltár fölé hajlottak. Ezután tekiá hangot hallattak, egy egyszerű, megszakítás nélküli fújást, majd teruát, egy megtört, szaggatott hangot, majd egy újabb tekiát. Minden nap egyszer körbejárták az oltárt és a következő zsoltáridézetet mondták: »Oh Örökkévaló, segíts csak, oh Örökkévaló, boldogíts csak!« (Zsoltárok Könyve 118:25.). Rabbi Jehudá azt mondta, akkoriban azt mondták: »Áni váho«, kérlek ments meg minket. Szukkot hetedik napján hétszer kerülték meg az oltárt.” (Szukká 45a)
Tehát annyit tudunk meg, hogy fűzfaágakat támasztottak az oltárnak, melyet minden nap egyszer, az utolsó nap pedig hétszer kerültek meg, miközben különböző sófárhangokat fújtak, illetve zsoltáridézetet mondtak, mely egyébként a Hállél ima része. A fűzfaágak aktív bevonásáról tehát szó sem volt.
A következő részből megtudjuk, hogy a rituáléban nem volt különbség abban, hogy a félünnep hétköznapra, vagy szombatra esett, illetve annyiban, hogy sábeszkor a fűzfaágakat a szombat bejövetele előtt vízzel teli aranyedénybe helyezték, hogy azok frissek maradjanak és ne száradjanak el másnapra.
A következő rész áll: „Rabbi Jochánán ben Beroká azt mondja, hogy a hetedik napon volt egy egyedi szokás: pálmaleveleket hoztak a Szentélybe és az oltár köré helyezték el őket, a hetedik napot a »pálmalevelek földhözcsapkodásának napjának« [jom chibut cháriot] nevezték.”
Azonban Rabbi Jochánán ben Beroká hiába adott még egy új nevet (Jom chibut cháriot) is Szukkot hetedik napjának, a hagyomány mégsem az ő nézőpontját vette át. Sőt, a Szukká 45b-ban olvashatjuk Ráv Huná kommentjét, ami szerint Rabbi Jochánán ben Beroká valójában nem ismerte a rituálét magát, vagyis nem tudta, hogy pontosan milyen ágakat használtak ehhez a Szentély idejében és a hiányzó részt, vagyis a növény fajtáját maga találta ki és állította, hogy az pálmaág lenne.
Ráv Huná arra a véleményre jutott, hogy Rabbi Jochánán valószínűleg a tórai mondatból következtetett a pálmaágakra, hiszen a Tórában az áll, hogy „kápot temárim”. „Kápot”, vagyis ágak, tehát legalább kettő: egy a luláv lengetésének micvájához és egy a földhöz csapáshoz. Ugyanakkor a Rabbik azt mondják, hogy ez is téves következtetés, mert bár a leírás többes számot implikál, valójában hiányzik belőle egy „váv”, ezért csupán egy pálmaág használatáról beszél a Tóra.
Rabbi Lévi azt mondja, hogy Rabbi Jochánán ben Beroká valójában nem is a Tórából vonta le következtetését, hanem abból a hasonlatból, melyben a zsidó népet állítják a datolyapálma mellé, melynek csak egy szíve van, hiszen az ágai nem a törzsön nőnek, hanem a törzs úgy emelkedik, hogy az ágak csupán a tetején jelennek meg – hasonlóan a zsidó népnek is egy szíve van a Mennyei Atya (Ávénu Sebásámajim) felé.
Így tehát Bölcseink azt állapították meg, hogy a földhöz veréskor használt ág(ak) nem lehet(nek) más(ok), mint a fűzfáé. Habár a Talmud egyértelműen nem utal az hávátát árávotra, mint micvára, helyette azt mondja, hogy a fűzfaágak földhöz csapásának elfogadása a Szóbeli Tan elfogadásának kinyilvánítása (Szukká 43b).
Tehát, a Misna alapján megtudhattuk, hogy a Szentély idejében milyen szerepe volt a fűzfaágaknak, hogy azzal dekorálták az oltárt, elképzelhető, hogy a körmenet(ek) közben körül is hordozták, továbbá a Talmud tesz utalást arra is, hogy fűzfaágakat vágtak a földhöz. Nagyjából tehát körvonalazódott a rituálé formájára, azonban ennek okát és jelentését nem tudtuk meg. A kívülről agresszívnak tűnő minhágnak számos magyarázata van, de többen voltak és vannak olyanok is, akik nem találtak racionális indokot.
Például Abraham Khalfon (1741–1819) szefárd tudós a Chájéj Ávrahám című Sulchán Áruch kommentárjában azt írta, hogy az árává ütlegelése azokat az ütéseket jelképezik, melyeket az ember maga érdemelne, minden egyes megszegett micváért.
Egyesek, mint Elie Munk (1900–1981) rabbi, másik misnai résszel próbálják magyarázni a rituálét, a Vájikrá rábá 30:12.-ben áll az árbá minim növényeinek az egyik hasonlatrendszere, miszerint a fűzfaágak azokat az embereket reprezentálja, akiknek se íze se illata, vagyis a haszontalanokat, akik sem Tóra-tudásukkal, sem tetteikkel nem járulnak hozzá a világ előremozdításához. Azonban az Örökkévaló mégsem akarja őket elpusztítani, hanem megtérésre (tsuvá) hívja fel őket, tehát itt az árává földhöz verése elrettentő példaként áll a vétkesek előtt.
Egy újabb magyarázat szerint ez a zsidó nép kitartását tükrözi, hogy akárhányszor is vették üldözőbe a zsidó népet a történelem során, mi mégis kitartottunk, mint ahogy az erős fizikai behatásnak kitett fűzfaágak is, melyek kissé megtépázva, de megmaradnak, sőt vízbe téve új gyökeret is hajtanak és új leveleket is hoznak…
A rituálé egyik fő okát talán abban kell keresnünk, hogy a fűzfa a víz egyik szimbóluma, és ezáltal az esőhozás egyik jelképe lehet ez. A leeső levelek itt a kívánt esőhöz hasonlítanak. Megint mások az ünnep végét jelző aktust látják benne, hiszen ez akkor történik, amikor már a luláv csokrot, és így az árávát sem használjuk többé, így a földhöz veréskor nem is mondunk áldást.
A rituálé mai formája: a hetedik körmenet után öt darab fűzfaágat vágunk a földhöz, vagy például a pad széléhez ötször. Egyes helyeken szokás a fűzfacsokor maradékát a Tóra-szekrény tetejére dobni, majd aztán tavasszal, a peszáchi cháméc-égetéskor eltüzelni, míg máshol ezt nem gyakorolják, mert tiszteletlenségnek tartják a frigyszekrénnyel szemben.
Bárhogy is értelmezzük a rituálét, kívánunk minden kedves Olvasónknak moádim löszimchá!
Cseh Viktor
Az íráshoz a vallási szövegeken kívül az alábbi munkák lettek felhasználva:
Artson, Bradley Shavit, „Beat It! The Ritual of Havatat Aravot”, in: CJ Journal, vol. 48. no. 4. summer, 1996. 26–34. o.
Bloch, Avraham P., The Biblical and historical background of Jewish customs and ceremonies. New York: Ktav Publishing House, 1980. 201–203. o.