Málló pompa az iparbárók nyughelyén -A Salgótarjáni utcai zsidó temető margójára

A Salgótarjáni utcai zsidó temető egyre nagyobb figyelmet kap. Vasárnaponként vagy akár egy-egy hétköznap is egyre több sétáló cikázik – a biztonsági okokból – láncravert utakon, az érdeklődőbbek pedig szervezett sétákra fizetnek be. Időnként évfordulós megemlékezéseket rendeznek híres emberek sírjánál, mások könyveket írnak, albumokat szerkesztenek a sírkertről. A Salgótarjáni utcai temető valószínűleg Magyarország legérdekesebb és építészetileg legszebb zsidó temetője, de a köztemetők sorában is dobogós lehet. Cikkünk az unalmas enumeráció helyett megpróbál pár kultúrtörténeti érdekességet kiragadni és megvilágítani.

Temetõalapítás

Pest városképe a 19. század köze­pé­től rohamosan fejlődött és, a ter­jeszkedésnek köszönhetően, új­ra­formálódott. Ami addig külváros­nak számított, az hirtelenjében frek­ventált terület számba ment, ezért a legtöbb temető telke is felértékelődött, így azokat felszámolták és újabbakat nyitottak a városközponttól egyre távolabb. Így történt ez a zsidó temetőkkel is, Pest el­ső zsidó temetőjét például már 1839-ben felszámolták.

A Kerepesi úti temető alapításakor mégsem a korábbi, Váci úti temető felszámolásának képe lebegett a Hevra Kadisa vezetősége előtt, hanem az a tény, hogy a régi megtelt, és azt sürgősen pótolni kellett. Már 1868-ban javaslat született a Kerepesi temető zsidó részlegének kialakítására, de erre 1874-ig kellett várni, amikor a temető hátsó, keleti nyúlványának körbefalazásával megszületett Pest harmadik zsidó temetője, mai nevén a Salgótarjáni utcai.

 

Úton az exkluzivitás felé

Kezdetben a terület, a szomszédjával ellentétben, melyet 1868-at követően – miután ott temették újra a kilenc pesti vértanú feltételezett hamvait, majd Batthyány Lajost, később Deák Ferencet, majd sok hírességet – egyre többen kezdtek nemzeti panteonként emlegetni, a zsidó részleg nem keltett különösebb feltűnést.

A helyzet nagyjából a Kozma ut­cai, újabb zsidó temető 1891-es meg­nyitását követően változott meg. „Temetkezési alternatívája” adó­dott a pesti zsidóknak: az új te­mető – még a mai közlekedési lehetőségekkel mérve is – távol a központtól, vagy a Kerepesi temető, szinte a városcentrum határán. Érthető mó­don, a Kerepesi parcellák fel­érté­ke­lődtek, mely folyamatot csak fo­ko­zott, hogy a 20. századfordulós zsi­dó arisztokrácia ekkortájt és itt épít­tette fel pazar családi kriptáit. 1892-től dísztemetői rangra eme­lik.

 

Lajta és a Hevra kapcsolatának kibontakozása

A Pesti Hevra Kadisa 1903. június 23-án írt ki pályázatot egy árkádos sírboltrendszer felállítására a Kozma utcai temetőben és habár a megvalósítás végül elmaradt, a ter­vező tehetségét ez nem kisebbíti. Az első helyezett Lajta, vagyis ak­koriban még Leitersdorfer Béla (1873–1920) volt.

A Hevrát lenyűgözte Leitersdor­fer a legapróbb részletekre kiterje­dő precizitása, a szaktudásra pedig szükségük volt, így állandó műszaki tanácsadónak kérték fel, amit az építész „szerény tiszteletdíj” el­lenében vállalt. A kezdeti bimbó­dzó kapcsolat pedig hamarosan virágba borult és gyümölcsei szép díszei lettek a hitközségnek: kezdte a sort a Hevra Kadisa Szeretet­házának (Amerikai út 57., ma Or­szá­gos Klinikai Idegtudományi in­tézet) 1906-os terve, melynek teljes megvalósítása végül 1913-ban fejeződött be, amikor elkezdődött a Menedékház (Amerikai út 53-55., ma Szeretetkórház) építése. Mind­eközben Lajta, 1907 második fe­lében papírra vetette a Kerepesi zsidó temető kapu- és szertartásépületét, melyek 1908-ban készültek el.

Lajta egyébként ekkoriban kezdte használni új, magyarosított nevét, ám a terveket még „Lajta (Lei­tersdorfer) Bélaként” szignózta, a könnyebb beazonosítás miatt.

 

Lajta-kavalkádban egyesül a szentföldi és európai építészet

A kapuépület, egyben csőszlakás és a szertartási épület eklektikus, mégis harmonikus egészet alkot. A bejárati épületet, mintha egy középkori lovagjelent díszletéből hagyták volna hátra, míg a kovácsoltvas kapu már egyértelműen modern hatású. Egyébiránt hasonlóságot mutat a prágai Hevra épületével, de bizonyos vonásaiban holland és német házakkal is, melyeket Lajta a tanulmányútjain látott.

Anyagában hasonló, azaz munkálatlan kő borítja a ravatalozót is, mely a szentföldi építészethez nyúl vissza, egyrészt reflektál a jeruzsálemi Siratófalra, másrészről pedig utánozza Ráhel sírját, harmadrészt viszont magyar is: a hajdani gömbtetőt például Zsolnay-cserepek fedték (a hetvenes évek végén beomlott az épület kupolája).

A kupolás kialakítást az enteriőr is őrizte, méghozzá patetikus magasságokban: a belső falak feketére voltak festve, melyeket aranyfestékkel kontúrozott geometrikus formák díszítettek – mindezt a Lajta által tervezett menóra formájú gyertyás kandeláberek pislákoló tánca világított meg.

Lajta a szertartásépületen alkalmazott héber idézeteknél Bacher Vilmos (1850–1913) orientalista, rab­bi segítségét kérte. A belső térben – egy archív fotón olvasható két szó alapján – valószínűleg Jesájá könyvéből szerepelt a következő idézet:

„Éledjenek föl a te halottaid, hul­láim támadjanak föl; ébredjetek és ujjongjatok, ti porban lakozók, mert világosság harmata a te harmatod és a föld megszüli az árnyakat.” (Jes. 26:19.)

Az épületegyüttesen kívül Lajta több mint 40 síremléket tervezett (nem csak itt), közöttük Bacher rabbiét is. Lajta – és persze más építészek – különböző alakú és stílusú sírjain megjelenik az emancipációs- és recepciós törvények utáni felszabadult életérzés: „enyém a világ!”.

Lajtát tehát számos szál fűzte ide, ennek ellenére nem itt, hanem a Kozma utcai zsidó temetőben lett eltemetve, anyjához és más rokonai­hoz közel.

 

A nemesség attribútumai

A temetőben fekvő iparmágnásokat legtöbb esetben nemesítették az országnak tett szolgálataikért, viszont ez nem jelentett egyenes utat a klasszikus arisztokrácia köreibe. A családok előtt állt egy sor külsőség teljesítése is…

Sváb Sándor (1859–1912) bankár 1888-ban kötött házasságot a két évvel korábban „csetei” előnévvel nemesített Herzog család egyik leányával, Irénnel (1867–1959). Sváb 1902-től „gavosdiai” előnevével már saját jogán is nemes lett, felesége pedig 1904-től már bárónő. A rangok tehát adottak voltak, de az att­ri­bútumok terén vesztésre álltak a szü­letett, történelmi nemességgel szem­ben…

A Sváb-Herzog családnak 1906-ban sikerült felvenni a versenyt, miután fele-fele arányban megvásárolták a diósjenői erdőbirtokot. A birtok kiválasztásában fontos szerepet játszott, hogy itt terebélyesedett a „Király-fa”, melyet a szájhagyomány a honfoglalással vélt egyidős­nek – így Svábék, ha jelképesen is, de egyszeriben a legrégebbi múltat szerezték meg maguknak, nem volt oly magyar család, kinek kertjében ilyen fa állott volna…

De mit sem ér egy birtok vadászkastély nélkül – építtettek hát egyet, mégpedig a jónevű toronyi Fellner Sándorral, aki Sváb sógorának, Orosdy Fülöp bárónak a pilisszántói kastélyát vette alapul. A kastélyparkot Hein János, a kor legjelentősebb tájkertésze alakította ki. Így végre a selyemruhák, a cilinder, a monokli és a raccsolás megfelelő díszletbe került.

Kastélyépítőt pedig számosat találunk a temető nemesei között, csak hogy szebbet ne említsünk, mint az 1883-ban elkészült turait, mely a Schossberger család nyári rezidenciájaként szolgált – az ő rozsdaette mauzóleumuk a déli fal mentén, a villamossínekkel párhuzamosan húzódik.

 

A luxus jó, a jótékonykodás viszont erény

A biztosítók, gyárak, társaságok tu­lajdonosait viszont nem csak lipót­vá­ros és az Andrássy úti bérpaloták, a városligeti villák, a svábhegyi weekend-házak és vidéki kastélyok foglalták le. Közülük számos család a jótékonykodásban is megtalálta magát. Ha lehet ilyet mondani, akkor luxus szintre emelte a hagyományos cedáká fogalmát.

Bródy Zsigmond (1840–1906) lap­kiadó tragikusan korán elhunyt fe­lesége, Stern Adél (1847–1893) em­lékére 1897-ben, 600.000 koronás önköltségen gyermekkórházat ala­pí­tott a Szabolcs utcai zsidó kór­ház komplexumban. Az új pavi­lon előt­ti kertben Tilgner Viktor em­ber­nagy­ságú szobrot formált a név­adó matrónáról.

Lovag Wechselmann Ignácz (1828–1903) építész, kivitelező és felesége Neuschloss Zsófia (1838–1914) gyermektelenek voltak, hatalmas vagyonukat viszont szerették volna valódi nemes ügyre fordítani, így végül is 1.400.000 korona értékben alapítványt hoztak létre egy vakok tanintézetére (Mexikói út 60., ma: mozgásjavító iskola és központ működik itt; a főbejárat feletti homlokzaton még fakón olvasható Wechselmannék neve), hová fele részt izraelita, másik felében egyéb felekezetűek felvétele volt megszabva. Az 1908-ban megnyíló intézetet egyébként szintén Lajta tervezte, központi tereit pedig a Róth Miksa ólomüvegein szűrt napfény világította meg.

Bródy Zsigmond öccse, József (1844-1926) és felesége Weiszburg Fanny (1845-1933) sajnos szintén gyermektelenek voltak. A pár 1916-ban az őszi nagyünnepek után jelentette be, hogy félmillió koronás adományukból egy tüdőbeteg gyógyintézetet kívánnak felállítani a Szabolcs utcai zsidó kórházon belül. Nagyvonalú szándékukról egy tárgyilagos levélben értesítették a hitközség közgyűlését, melyet felhatalmaztak az alapítvány kezelésével, és csupán annyi kikötést tettek, hogy:

„az intézet, miként az zsidó hitközség kezelésében levő intézetnél természetes, zsidó jelleggel bírjon, azonban, mint a pesti izr. hitközség más kórházaiban más vallásúak is felveendők. […] kívánságunk, hogy az első három évben a felvételnél a most folyó háborúban résztvett katonáink feltétlen előnyben részesüljenek.”

1910-ben csepeli Weiss Manfréd (1857–1922) iparbáró is csatlakozott az előzők illusztris sorába, és elhunyt felesége, Wahl Alice (1865-1904) emlékére gyermekágyas otthont építtetett a Bródy kórháztól alig 100 méterre.

Az egészségügyi intézetek mel­lett persze sokan más formában támogatták az embereket, a Hat­va­ny-Deutsch család például Hatvan la­kosságát karolta fel: Hatvany-Deutsch Sándor (1852–1913) báró például mások mellett finanszírozta a rabbilakás építését, de a katolikus templom és plébánia felújítását is, Hatvany Ferenc (1881–1958) 1925-ben pedig 10 millió koronát adományozott a hatvani szegényeknek, más célzott irányú támogatásairól nem is beszélve. Ők pedig csak a legnagyobbak voltak; népkonyhák, intézetek, árvaházak alapítói folytatják a sort…

 

Amikor a Hevránál betelt a pohár

A grandiózus emlékművek alatt por­ladó emberek életéből kiviláglik, hogy „hitvallásuk” legalább két eleme közös volt: a rászorulók támogatása és a fényűző életmód. Míg az elsőt nem lehet túlzásba vin­ni, addig az utóbbit igen. Ilyen eset volt lovag domonyi Brüll Miksa (1836-1890), hollandiai főkonzul te­metése.

Brüll végrendeletében szép összeget (10.000 forintot) hagyott kü­lönböző jótékonysági egyletekre, vi­szont nemes akaratát elhomályosította, vagy helyesebben talán elvakította az a fényűző temetés, melyet tisztelői rendeztek neki. Brüll feleségének, megyeri Krausz Annának (1842–1907) annyit még sikerült megakadályoznia, hogy a hintókat az aranyozott családi címerekkel és relikviákkal díszítsék, de a pompa-lavinának ez már nem tudott gátat vetni: történt ugyanis, hogy az Andrássy út 43. alatti Brüll-palota elől indult gyászmenetet három díszhintó, roskadásig koszorúval fel­pakolva kisért.

A menet hatalmas feltűnést keltett. A Hevra jámbor tagjai, kik korábban a táhárá szertartást végezték, szégyent és megalázottságot éreztek látván, hogy miként fordítják ki a zsidó temetés egyszerűségét és tisztaságát.

Az eset után a Szent Egylet kilátásba helyezte, hogy akik folytatni fogják az ily fényes keretek között zajló „temetéseket”, azoktól megtagadják a zsidóknak kijáró végtisztességet. Továbbá a Hevra arra bíztatott mindenkit, hogy a koszorúkra szánt összeget jótékonykodásra fordítsák.

 

Út a feledés homályába…

A tízes évektől a Kerepesi temető addig megszokott zsidó kegyeleti gyakorlata kezdett átalakulni. Egyre gyakrabban törte meg a november elsejei őszi csendet a pazar autók ajtajának csapódása. Hatvany, Kornfeld, Madarassy-Beck, Ullmann és más bárói családok koszorús-virágos tömege keresve imbolygott a temető útjain, míg végül meglelték őseik sírját, hogy leróják „kegyeletüket”.

Ők már nem jártak Mázkírra és nem mondtak Kádist szüleik hatjánál, – nem tették, de legtöbben már nem is tehették ezt, hiszen sokan közülük már katolikusok voltak. Kegyelet volt ez? Az Egyenlőség névtelen cikkírója szerint nem:

„Csak a formákat tartja be, a formákat, amelyeket illik betartani. Nem a halott emlékét tiszteli, hanem a maga kicserélt lelkét akarja elkábítani. Eleget akar tenni a kegyeletnek is, meg az új vallásnak is és – megsérti mind a kettőt. Mert a halottakkal nem lehet kompromisszumot kötni.”

 

Hol sírjaink domborulnak, unokáink nem borulnak le

A temető kriptái árnyékában nyugszanak a hétköznapok dolgos emberei, kiknek félköríves macévái te­rebélyes parcellákon keresztül hul­lámoznak a horizonton. Az ő utó­daik gyakorolták a kever avot micváját és imáikkal felkeresték az ősök hantját a bűnbánó napokban. Fiak, lányok és unokák gondos keze ápolta a szülők és nagyszülők emlékét az ősi tradíciók szellemében.

„És ezek között a tisztelt és el nem feledett halottak között pihen­nek azok is, akik kétszer haltak meg. Először akkor, amikor szívük meg­szűnt dobogni, másodszor pedig azon a napon, amikor a gyermekek és unokák, akikért ezek a nemes szívek dobogtak, elhagyták őseik hi­tét, és ezzel örökre eltemették a szü­lőknek és nagyszülőknek az emlékét, akiket megtagadtak. Megtagadták a társadalmi emelkedés szédületében, a pénzszerzés lázában, a becsvágy paroxizmusában.”

Lassan tehát november elseje is visszacsitult a többi nap sorába, a legtöbb családi sírbolt végleg elnémult. Üresen kapaszkodtak a kovácsoltvas kampók a hideg márványfalakon, azokra már nem akasztott senki többet koszorút. Nagy családok váltak egy csapásra a múlt egy da­rabkájává: domonyi-Brüll, csetei-Herzog, vásárhelyi-Wodianer, bá­rók, lovagok…

 

Az asszimiláció igaz útja

A fenti sorok és a történelem lapjai arról tanúskodnak, hogy az asszimiláció útjáról könnyű volt letérni. Sokan félreértelmezték, mit is jelent a folyamat: hogy lehet valaki jó magyar és hithű zsidó, mert a kettő megfér egymás mellett!

A valódi asszimiláció egy dicsé­re­tes alakja volt Sváb Gyula (1857–1941) nagybirtokos. Sváb vég­ren­de­letében hárommilliós va­gyo­ná­nak felét a cibakházai szegé­nyek­re hagy­ta – az alapítvány vezetésére há­romtagú kuratórium nevezett ki: a mindenkori plébánost, a megyei fő­jegyzőt és dr. Basch Lóránt végren­de­leti bizalmast. Az alapítvány 1949-ig állt fent, addig segítette a köz­ség lakóit.

Hevesi Simon rabbi Sváb temetésén hangsúlyozta, hogy Cibakháza földesura egy igazi „zsidó vallású ma­gyar gazda” volt, az asszimiláció va­lódi kicsúcsosodása, kinek sze­mé­lye úgy forrt egybe a magyar föld­del és néppel, hogy egy percig is hűtlen lett volna ősei vallásához.

 

Élõ temetõ, lezárt temetõ, szabadtéri múzeum?

A sírkert a húszas évekre szinte teljesen megtelt, onnantól a temetések egyre ritkábbá váltak. Kivétel volt az a néhány hónap, mely egyben a temető történetének legmegrázóbb fejezete: amikor a pesti nagygettó fennállásától 1944 végéig, majd az 1945-ös januári felszabadulást követően a gettó mintegy kétezerhétszász áldozatát a temető keleti végében elhantolták.

1950-ben a temetőt államosították, ennek ellenére időnként még volt temetés, de a sírok nagy részét és az utakat senki sem ápolta. 2002-ben a temető teljes területét műemlékké nyilvánították, és ekkor állítottak emlékművet a gettó mártírjainak is. Temetések ez után is voltak: a héberbetűs sírkert utolsó temetései között volt Kiss József (1843–1921) költő leányáé, krupie­ci Bauer Sáráé (1917–2004) és Vázso­nyi Vilmos (1886–1926), az első izraelita vallású hazai miniszter azo­nos nevű, művészettörténész uno­ká­jáé (1935–2008). Mindketten a ko­rábbi családi sírba lettek örök nyu­galomra helyezve.

2016-tól a temető felügyeletét és gondozását a Nemzeti Örökség Intézet (NÖRI) vette át. Azóta megkezdődött a dzsungel felszámolása, a sétányok megtisztítása, az egykori parkjelleg visszaállítása, egyes sír­em­lékek felújítása. Felmerült, hogy a szomszédos sírkerthez hasonlóan itt is egy látogatóközpontot állítsa­nak fel és útbaigazító táblákkal jelöljék a híresebb sírokat.

Egy esetleges szabadtéri múzeum felállítása viszont óriási felelősség. Bár a történelemnek csak egy relatíve szűk szakaszát hivatott lát­tatni a temető, mégis rettentően komplex társadalmi, kulturális és gaz­dasági összefüggéseket rejt magában, melyeknek egy-egy oldalról történő megvilágítása vétek lenne.

Cseh Viktor írása

 

 

Bibliográfia: Cseh Viktor, „Botrány a Brüll-temetés körül” (2017), in: www.zsido.com (Internetcím: http://zsido.com/botrany-brull-temetes-korul/ [2018.02.09.]); Cseh Viktor, „Nyüzsgő élet a halál csendes kertje helyén – Mozaikok az egykori Váci úti zsidó temetőből”, in: Egység (2017), 28. évf. 100. szám, 27-29. o.; Gerle János, Csáki Tamás (szerk.): Lajta Béla – Az Építészet Mesterei (Budapest: Honlap Kiadó, 2013); Hamvay Péter, „Lehet-e múzeum a sírkert? – Temető, panteon, parcella”, in: Múzeumcafé 61 (2017), 11. évf. 5. szám, 57-75. o.; Klein Rudolf, „A Salgótarjáni utcai zsidó temető reneszánsza”, in: Múzeumcafé 57 (2017), 11. évf. 1. szám, 63-91. o.; Komoróczy Géza (szerk.), A zsidó Budapest, vol. II. (Budapest: Városháza, MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1995), 600-604. o.; Révész Emese, „Az emlékezés és felejtés kertje – Az epreskert és szobrai”, in: Múzeumcafé 61 (2017), 11. évf. 5. szám, 77-113. o.; „A halott földesúr”, in: A Magyar Zsidók Lapja (1941), 3. évf. 6. szám, 3. o.; „A pesti hitközség választmányi ülése”, in: Egyenlőség (1916), 35 évf. 43. szám, 9. o.; „Elárvult sirboltok”, in: A Magyar Zsidók Lapja (1941), 3. évf. 26. szám, 5. o.; „Mikor a kitértek ünnepelnek – Halottak napján a zsidó temetőben”, in: Egyenlőség (1926) 45. évf. 44. szám, 4. o.; „Sirboltok, melyek örökre bezárultak – Akik kétszer haltak meg”, in: Egyenlőség (1925), 44. évf. 34. szám, 8. o.; „Sváb Gyula hárommilliós vagyona felét a cibakházai szegényekre hagyta”, in: A Magyar Zsidók Lapja (1941), 3. évf. 6. szám, 6. o.

  • Küldés emailben