A lubavicsi Rebbe, akit elsősorban a holokauszt utáni zsidóság egyik újraépítőjeként ismerünk, szintén érintett volt a veszteségekben. Öccsét szülővárosuk, Dnyepropetrovszk 1941-es német megszállásakor lőtték agyon és temették tömegsírba, és más családtagjai között szeretett nagymamája is odaveszett. A Rebbe, amikor a holokausztról nyilatkozott, kategorikusan elutasította annak teológiai magyarázatát, mivel, mint mondta, nem lehet szívtelenebb és önteltebb dolgot elképzelni annál, mint hogy valaki megpróbálja több millió ártatlan ember megkínzását és meggyilkolását megmagyarázni. Elképzelhetetlen, írta a Rebbe, hogy egy magyarázat, mely elég kicsi ahhoz, hogy beleférjen az emberi értelem véges keretei közé, megmagyarázhatna egy ilyen méretű szörnyűséget. El kell fogadnunk tehát, hogy vannak olyan dolgok a világban, melyek túl vannak az emberi értelem korlátain.
Azoknak, akik azzal érveltek, hogy a holokauszt azt bizonyítja, hogy Isten nem létezik, így felelt: éppen ellenkezőleg: a holokauszt határozott mértékben cáfolta az emberi alapokon nyugvó erkölcsiség létét. A háború előtti Európában a németek képviselték a kultúrát, a tudományos haladást és a filozófiai moralitást. Ám ugyanezek az emberek voltak azok, akik elkövették az emberiség történelmének eddig legnagyobb és legkegyetlenebb bűntettét. Ha valamire, hát éppen arra tanít a holokauszt, hogy a morális és civilizált lét csakis az isteni felsőbbrendűségbe vetett hit elfogadása által lehetséges.
A Rebbe azt is hozzátette: kifakadásunk, állandó kérdéseink Isten felé azzal kapcsolatban, ami történt, éppen azt bizonyítja, hogy hiszünk Benne és az Ő jóságában. Ha ugyanis nem lenne meg bennünk a hit, mire lennénk dühösek? A düh oka nyilvánvalóan csak az lehet, hogy hiszünk abban, hogy a világban létezik a jó és a rossz, és hogy a jó végül is győzedelmeskedik. Ahogyan a Tórában is olvassuk (M.II. 5:22): „Uram miért bántál rosszul a néppel?”
A Rebbe számára a holokauszttal kapcsolatban azonban nem az volt a legfontosabb, hogy értelmezhető-e, vagy, hogy miként őrizhetjük meg az áldozatok emlékét. Sokkal fontosabbnak tartotta azt a kérdést, hogy mihez kezdünk ezzel az örökséggel. Ha ugyanis a zsidóságtól való elzárkózás és zsidóságunk megtagadása helyett az újjáépítésre, öntudatos és zsidósága iránt elkötelezett nemzedék felnevelésére fordítjuk az energiánkat, akkor győzedelmeskedünk Hitler és az ő „végső megoldása” felett.
Izrael Állam élő példája ennek az építkezésnek és haladásnak. Évente egy napot azonban a holokauszt, héberül a soá emlékének szentelünk, hogy soha ne felejtsük el az áldozatokat: állami megemlékezéseket tartanak, a szórakozóhelyek zárva vannak, és az oktatási intézményekben is a témának szentelik a napot. Délelőtt tíz órakor az egész ország megáll, amikor két percre megszólalnak a szirénák.
A jom hásoá alkalmából mutatjuk be olvasóinknak a Mártef HáSoá – a Holokauszt Kamrája elnevezésű múzeumot, mely Jeruzsálemben, a Siratófaltól néhány percnyi távolságra található. Míg a Jád Vásem Múzeum széles körben ismert, addig ezt a kis emlékhelyet, melyet eredetileg az újonnan alakult állam hivatalos holokauszt-múzeumának szántak – és az első ilyen jellegű intézmény volt a világon -, viszonylag kevesen ismerik. 1949-ben alapította Dr. Smuel Zanvil Kahana rabbi, tévét hónap 10-én, mely nap a zsidó hagyomány szerint általános böjt- és gyásznap. Ezt a napot „általános kádismondó nap”-pá nyilvánították, melyen kádist mondanak azokért a hozzátartozókért, akiket ismeretlen időpontban gyilkoltak meg.
Az intézmény részben történeti múzeumként, részben pedig emlékhelyként működik. Táblákkal borított kőfalak közt halad a látogató, a táblákon közösségek, falvak, városok neve, melyeknek zsidó közössége – részben a holokausztban, részben korábbi történelmi események kapcsán -, örökre eltűnt. Emlékhelyek, emléktárgyak, a soá áldozatainak neve hosszú tekercsekre írva – a hely betölti azt a szerepet, amit szántak neki: egyszerre mutatja be az eseményeket és állít emléket az áldozatoknak.
A Mártef Hásoá emellett a világ egyetlen szimbolikus temetője, mely a holokauszt hatmillió zsidó áldozatának állít emléket, azoknak, akiknek a nagy része soha nem részesülhetett a zsidó hagyományoknak megfelelő temetésben. A helyszín így lehetőséget kínál az elmélyedésre és az imádkozásra. A múzeum helyét egyébként gondosan választották ki, a Cion-hegyen, ahol egy régi hagyomány szerint Dávid király is nyugszik. Jelentőséggel teli választás volt ez a szimbolikus temető számára: Dávid király leszármazottja lesz majd a Messiás, aki elhozza számunkra a végső megváltást, minél hamarabb, még napjainkban.
zsido.com
Forrás: chabad.org, martefhashaoah.org