A manna pedig olyan volt, mint a koriander magva, és színe, mint a bedólách [egyfajta ásvány] színe. Elszéledt a nép, szedte és megőrölte a malomban, vagy megtörte a mozsárban, megfőzte a fazékban, vagy készített belőle pogácsákat; íze pedig olyan volt, mint az olajlepény íze. Midőn hullott a harmat a táborra éjjel, lehullott a manna rá. (4Mózes 11:7-9)

Az idézet a Beháálotchá szakaszból származik. A héberül mán-nak nevezett manna csodálatos táplálék volt, mely az égből hullott alá, és negyven éven át táplálta őseinket a sivatagban. Egy hónappal az Egyiptomból való kivonulás után, ijár hó 15-én a nép kifogyott az élelmiszerből, és vezetőikhez, Áronhoz és Mózeshez fordultak élelemért. Azon az estén madarak érkeztek a táborba, másnap pedig elkezdett hullani a manna. Mások szerint csak három nappal később, ijár 18-án érkezett az első adag manna, ez a nap lett jóval később lág báomer.

A manna fehér volt, méretre pedig akkora, mint a koriander magja. Bölcseink úgy magyarázzák, hogy annak érdekében, hogy tiszta maradjon, északi szél söpörte le a földet, majd eső hullott rá, végül pedig harmatréteg borította a földfelszínt. Erre hullott rá a manna, amit aztán egy következő réteg harmat takart le, mintha be lett volna csomagolva.

Amellett, hogy a manna testi táplálékot adott, a vándorló zsidók hitét is alaposan próbára tette. Nap nap után éppen annyi hullott belőle, amennyi egy embernek egy napra elegendő volt. Ez egy ómernyi mennyiséget jelentett, mondják a magyarázók, ami nagyjából 1200 grammnak felel meg. Nem volt szabad másnapra meghagyni belőle, ami megmaradt, azt ki kellett dobni a sátoron kívülre, másként megkukacosodott és ehetetlenné vált. Az embereknek így nem voltak tartalékaik, teljes és tökéletes hittel kellett hinniük az Örökkévalóban, hogy másnap ugyanígy küld majd nekik táplálékot.

Pénteken kétszeres adag hullott, ezen a napon a felét el kellett tenni szombatra, mivel azon a napon nem hullott a manna. Ennek emlékére kerül ma két kalács minden étkezésnél a szombati asztalra. A Talmud (Joma 75a) azt is elmondja, hogy a cádikoknak közvetlenül a sátra elé esett, az átlagos embereknek kicsit kijjebb kellett menniük a táborból, hogy megtalálják a részüket, a gonoszoknak pedig még messzebb kellett menniük, hogy rátaláljanak a saját adagjukra. Azt is mondják, hogy a cádikok számára kenyérszerű formában érkezett, az átlagembernek meg nem sütött pogácsák formájában, vagyis némi előkészületet még igényelt, mire fogyaszthatóvá vált, a gonoszoknak viszont dolgozniuk kellett, mert teljesen feldolgozatlanul kapták, és még meg is kellett őrölniük, mielőtt elkészíthették. A Talmud egy másik helyen (Bráchot 27a) azt is elmondja, hogy a nap negyedik órájáig össze kellett szedni a mannát, utána ugyanis egyszerűen elolvadt a napon. A midrás hozzáteszi, hogy az így elolvadó mannából kis patakok lettek, amik ivóvizet szolgáltattak a sivatagi állatok számára. Ha aztán egy közelben lakó nem-zsidó elfogott és megevett egy-egy ilyen állatot, amelyik a mannából lett vízből ivott, maga is megérezhette a manna ízét.

Az ízzel kapcsolatban azt mondják bölcseink, hogy minden ízt és állagot lehetett benne érezni, kivéve azokat, amik után hetiszakaszunkban vágyakoznak a zsidók:

És a gyülevész nép, mely közepette volt, vágyakozott; és újra sírtak Izrael fiai is és mondták: Ki ad nekünk húst enni? Emlékezzünk a halra, melyet Egyiptomban ettünk ingyen, az uborkára, a dinnyére, a póréhagymára, a vöröshagymára és a fokhagymára; most pedig lelkünk kiszárad, nincs semmi, egyedül a mannára van szemünk irányítva. (4Mózes 11:7-9)

A magyarázatok szerint a mannában bárki bármilyen ízt érezhetett, amilyenre csak vágyott. Ezeket az ízeket azonban nem lehetett érezni benne, a Talmud szerint azért, mert ezek veszélyesek lehetnek a szoptató anyákra. Azt is mondják, hogy míg az ízt lehetett érezni benne, az állagot nem.

Azt is mondják bölcseink, hogy – mivel a manna égi táplálék volt – tökéletesen emészthető volt az ember számára, és nem keletkezett belőle semmiféle maradék az emberben. Továbbá egy hagyomány szerint a mannával együtt drágakövek és gyöngyök is hullottak, a manna pedig úgy illatozott, hogy a negyvenéves vándorlás során ez szolgált illatszerként az asszonyok számára. A manna emellett, szintén a Talmud tanúsága szerint, viták eldöntésére is szolgált, annak volt igaza, akinek a sátra elé hullott másnap a másik vitatkozó fél adagja.

Miért nem élünk ma is így? Amikor a zsidók bevonultak Erec Jiszráelbe, megszűnt a manna áldása, és onnantól kezdve maguknak kellett megművelniük a földet és megtermelniük a saját táplálékukat. Isten elvárja tőlünk, hogy ellássuk saját magunkat, a hitünknek ugyanakkor meg kell maradnia. Istentől ered minden, a pénzünk, amiből az ételt vesszük ugyanúgy, mint az élelmiszerek, amiket megvásárolunk, és bár dolgoznunk kell érte, ahogyan a sivatagi nemzedékben is a legtöbbeknek tennie kellett valamit a mannáért, mégis Tőle függ, hogy van-e mit ennünk.

A hagyomány azt mondja, hogy Mózes elrejtett egy adag mannát a későbbi nemzedékek számára a Szentek Szentjében. A midrás elmondja, hogy Jirmijáhu (Jeremiás) próféta meg is mutatta a népnek, miután arra panaszkodtak, hogy nem lesz mivel ellátniuk magukat, ha a Tórával foglalkoznak földművelés helyett. Erre a próféta felmutatta nekik a mannát, és elmagyarázta, hogy Isten számos úton juttathat táplálékot azoknak, akik Őt szolgálják. A mannát a hagyomány szerint végül Josijáhu király rejtette el mélyen a hegy gyomrában az első Szentély pusztulása előtt, és az azóta is ott várakozik, hogy a Messiás korában újra előkerüljön. A megmaradt adag manna arra emlékeztet minket, hogy miként a sivatagban a zsidók kizárólag a tóratanulással voltak elfoglalva, és az Örökkévaló táplálta őket, úgy táplál majd minket is a messiási korban, hogy kizárólag a Tórának szentelhessük az életünket.

(Forrás: chabad.org)

Addig is, amíg ez meg nem történik, magunknak kell gondoskodnunk a táplálékunkról. A manna vitaminokat, ásványi anyagokat és egyebeket is tartalmazott éppen a megfelelő mértékben, nekünk azonban külön oda kell figyelnünk a megfelelő tápanyagbevitelre. Színes salátát kínálunk a vitaminok biztosítására:

Friss, ropogós zöldségsaláta

 

párve, glutén- és tojásmentes

1 nagy kígyóuborka

1 piros és 1 sárga kaliforniai paprika

zöld és fekete olajbogyó

1 fej lilahagyma

2 gerezd fokhagyma

2 nagyobb paradicsom

2 sárgarépa

1 fej saláta

3-4 ek. olívaolaj

½ citrom leve

csipetnyi só, őrölt koriander, durvára darált bors, ízlés szerint

A salátát vízbe áztatjuk, majd alaposan átvizsgáljuk, nehogy bogarak legyenek rajta. A hagymát és a fokhagymát megtisztítjuk, előbbi apró kockákra vágjuk, utóbbit áttörjük. A répát megtisztítjuk és durvára reszeljük. Az olajbogyót leszűrjük. A zöldségeket kis kockákra vágjuk, az olajjal és a citromlével összekeverjük, megfűszerezzük és köretként tálaljuk.

Megszakítás