Ahogyan azt a néhai váci rabbi elbeszélte

Rabbi Cvi Hirs Meisels, a váci rabbi, a második világháborút követően érkezett Chicagóba, és a közösség egyik legprominensebb és legszeretettebb rabbija lett.

Meisels rabbi már a háború előtt és alatt is hírneves rabbi volt Vácon, és azóta is nagyra tartják, mint háláchikus szaktekintélyt. Mivel Magyarországon a deportálások csak 1944-ben kezdődtek el, Meisels rabbi még 1943-ban is kiterjedt levelezést folytatott magyarországi kollégáival egy még a háború előtt megjelent Responzum-kötetében – Binján Cvi – összegyűjtött háláchikus problémákról. Chicagóba megérkezvén, Meisels rabbi összegyűjtötte levelezésének megmentett részét, és 1955-ben kiadta a Mekádsé HáSém című kötetben, amely tartalmazta sok a nácik által meggyilkolt rabbik leveleit is.

A kötetnek van egy bevezető része, amely részletesen beszámol számos iszonyatos, Auschwitzban megtörtént esetről, s köztük egy olyan rendkívüli eseménysorról, amely 5705 (1944) Ros Hásánáakor érte el csúcspontját. Szolgáljon az itt fordításban közölt részlet az erő és inspiráció forrásaként, amikor idén, 60 évvel később, a Mennyei Ítélőszék elé járulunk.

Ros HáSáná előestéjén, 1944-ben, a nácik összeterelték az összes még élő 18 éven aluli fiatalt egy a barakkok mögötti üres területre. Ott felállítottak egy póznát, és arra rászegeztek egy keresztrudat. Az ott összegyűjtött mintegy 1600 ifjúnak mind el kellett haladnia a keresztrúd alatt. Azokat, akiknek a feje beleütközött a rúdba, életben hagyták. Azokat pedig, akik túl alacsonyak voltak, gázkamrába küldték. Az alacsonyabb fiúk közül néhányan úgy próbálták meg elérni a rudat, hogy lábujjhegyen mentek át alatta – őket ott helyben agyonverték. A válogatás végeztével körülbelül 1400 fiú maradt ott állva a barakkok mögött, őket azonnal bezárták egy börtönblokkba, hogy másnap este végezzenek velük. Élelmet és vizet nem adtak nekik, és zsidó kápók felügyelete alá helyezték őket. (A nácik a nap folyamán javarészt elkerülték a voltaképpeni tábor területét, és a kápókra bízták a rendfenntartást. Ekkortájt általában már csak éjjelente gázosították és hamvasztották el áldozataikat. Számos oka lehetett, miért vonakodtak nappal bejönni a tábor területére.)

Meisels rabbi több megrendítő mozzanatról is beszámol e fiúkkal és egy a tábort ugyanaznap, Ros HáSáná napján elhagyó transzporttal kapcsolatban. Aztán elmeséli, hogyan sikerült becsempésznie magával egy sófárt a táborba. Minthogy az SS-ek nappal elkerülték a tábort, börtönblokkról börtönblokkra haladva, majd a transzportot is felkeresve, több mint hússzor végigfújta a teljes 100 hangból álló sorozatot!

Itt most az eseményről írott feljegyzésének egy szabad fordítását adjuk közre.

A börtönblokkba zárt, halálra ítélt ifjak tudomást szereztek róla, hogy van egy sófárom, amit már korábban megfújtam más rabok számára. Keservesen sírva és kiabálva kértek engem a blokkjukból, hogy fújjam meg nekik is a 100 hangot, hogy ők is részesülhessenek ebből a becses micvából ezekben az utolsó pillanatokban, mielőtt meghalnak.

Nem tudtam, mitévő legyek. Roppant veszélyes volt ez a feladat. Közeledett az alkonyat, a végzetes óra, amikor jönnek a nácik, hogy elvigyék a fiúkat. Ha a nácik váratlanul jelennek meg és engem ott találnak a csoporttal, nem kétséges, hogy engem is velük együtt beküldenek a gázkamrába. Az aljasságukról ismert kápók (ha már megérkeztek az SS-ek) biztosan nem engedik, hogy elmeneküljek. Csak álltam ott, és próbáltam eldönteni, mit tegyek. Komoly kétségek gyötörtek, vajon szabad-e veszélyeztetnem az életemet – még ha bizonytalan is a veszély – azért, hogy ezek a fiúk hallhassák a sófár hangját. De a fiúk csak sírtak, keserű, szívet tépő kiáltásokat hallatva: „Rebbe, Rebbe, gyere ide hozzánk! Könyörülj a lelkünkön, és tedd lehetővé, hogy részesüljünk ebből a micvából életünk utolsó pillanatiban!” Csak álltam zavarodottan – senkitől sem kérhettem tanácsot, a döntés egyedül rajtam állt.

Saját kétségeimen túl még a fiam, Zálmán Léib [Meisels rabbi felesége és tíz gyermekük közül hét elpusztult a holokaustban.] is ott állt mellettem és kétségbeesetten próbált visszatartani engem: „Apám, apám, az Örökkévalóra kérlek, ne tedd meg ezt! Nyilvánvaló a veszély. Chász vösálom, itt maradok egyedül, mint egy magányos zászlórúd a hegytetőn! Apám, apám, kérlek, ne menj! Ne menj be oda! Nem kötelességed! Ma már így is sokszor megfújtad a sófárt, és akkor is mindannyiszor halálos veszélyben voltál! Ez most már több a kelleténél!”

Így könyörgött nekem tovább, és közben könnyek patakzottak végig az arcán. Amikor a fiamra pillantottam, belesajdult a szívem – mert valóban igaza volt.

Másrészt viszont a fiúk kiáltásai nem hagyták nyugton a lelkem, és még mélyebb szánalmat ébresztettek a szívemben. A micva talán valóban, még önmagában is megóvhatja őket ebben a veszedelmes időben. Többen az ott ácsorgók közül, akiket megrendített a fiúk kiáltozása, szintén könyörögtek nekem, hogy menjek be a blokkba, bizonygatva, hogy „még mindig bőven van idő”, hogy „azokat, akik épp egy micva teljesítésével vannak elfoglalva, nem érheti baj”, és még több ehhez hasonló érvvel igyekeztek meggyőzni.

Úgy döntöttem, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, nem utasíthatom el a könyörgésüket. Nem voltam képes engedni a fiamnak. Azonnal alkudozni kezdtem a kápókkal. Ők makacsul megtagadták, hogy beengedjenek, míg végül már úgy éreztem, hogy hamarosan túl késő lesz, és a lehetőség végleg tovatűnik. Ám több egyén intenzív könyörgésének és egy hamarjában, ott a helyszínen összegyűjtött nagy összeg lefizetésnek köszönhetően végül beadták a derekukat. Mindazonáltal figyelmeztettek, hogy ha hallom, hogy megszólal egy harang a tábor bejáratánál, jelezve, hogy megérkeztek az SS-ek, abban a pillanatban az én sorsom is megpecsételődött a fogva tartott fiúkéval együtt… Ők, a kápók, akkor már semmilyen körülmények között sem lesznek hajlandóak kiengedni engem.

Ekkor beléptem a fiúkhoz, de előtte még tettem egy jelentős óvintézkedést: utasítottam a fiamat, Zálmán Léibet, hogy álljon őrt a tábor kocsiútja mentén, és kellő távolból figyelje a tábor kapuját. Amint megpillantja a kapuhoz közeledő SS-katonákat, rohanjon vissza, és tudassa velem, s így akkor nekem még marad időm, hogy azonnal elhagyjam a blokkot – a tekiot kellős közepén is akár.

Akkor, abban a pillanatban, ez a cselekedetem talán azt tükrözte, milyen kevéssé tartottam becsben a saját életemet. Ki tudhatta akkor Auschwitzban, hány napja van még hátra az életéből? Minden egyes nap zsidó testvéreink ezrei, tízezrei pusztultak el a gázkamrákban vagy a keserves, megerőltető munkától, hullottak, akár a lekaszált fű. Az életünknek nem volt értéke. Döntésemnek bizonyára ez volt a legfőbb indítéka…

Hol van az a toll, az az író, az a szerkesztő, aki papírra vetni lenne képes szívem érzelmeit abban a pillanatban, amikor beléptem a lezárt börtönblokkba? Az csupán az Örökkévaló egyik csodája, hogy amikor megpillantottam azt a tengernyi fiatal szempárt és a fülem megtelt azzal a szívet tépő zokogással és a Mennyeket szólító kiáltozással, a szívem nem szakadt meg rögtön, és nem tört darabokra. Felkiáltottak: „Rebbe! Rebbe! Irgalom! Irgalom!”, és még hasonló szavakat, amiket nem tudtam pontosan kivenni. Sokan közülük a tanítványaim voltak, és a közösségem gyermekei. Amikor elkezdtem: „Min hámécár káráti… – Nyomorúságomban az Örökkévalót hívtam segítségül…”, a tekiot előtti zsoltárverset, ők sírva követelték, hogy néhány saját szóval is forduljak hozzájuk. Állhatatosan könyörögtek, és szó szerint nem engedték, hogy folytassam a megkezdett verset. Elnémítottak az elemi erővel rám törő érzelmek. Minden késlekedéssel eltöltött perc csak növelte a veszélyt, és a határidő egyre közeledett. Végül mégis engedtem.

A következő bibliai vers fejtegetésével kezdtem: „Fújjátok meg a sófárt újholdkor, az elrejtettség ünnepén!” Milyen nagy ma ez az elrejtettség, amikor egyikünk sem tud semmit: hová hozták a gonosztevők családjainkat; mi lesz a mi saját végzetünk; ki marad életben; és általában, meddig rejti még el az Örökkévaló az Ő arcát előlünk? Említést tettem nekik a Bráchot 10a-ban szereplő talmudi részről, amely szerint, még ha egy éles kardot helyeznek is az ember nyakára, akkor sem szabad vonakodni az imától…

És ismerjük a „HáSém cilchá” kifejezés magyarázatát, hogy amiképpen az ember árnyéka tükrözi azt, amit tesz, ugyanígy az, ahogyan az ember cselekszik, arra ösztönzi az Örökkévalót, hogy ő is hasonlóképpen nyilvánuljon meg vele szemben… Ma itt tartjuk kezünkben a sófárt – még egy ilyen veszélyes helyen is, Auschwitzban, ilyen szörnyűséges körülmények között, szó szerint készülve a halál (meszirát nefes) lehetőségére. Hasonlóképpen a Magasságbeli Istennek is, úgymond, a tenyerére kell venni és ki kell szabadítani bennünket ebből a mi mostani iszonyatos helyzetünkből. Ezt mondjuk (Ros HáSáná első napjának sáchárit imájában): „Melech, zchor echoz keren – az Örökkévaló tartsa Izraelt (keren) az Ő kezében: Bizchut litkoá löchá hájom hákeren norá vökádos.” Ma, itt Auschwitzban, ezen a megrendítő és szent helyen, amely a mi zsidó testvéreink által hozott áldozatok következtében oltárrá változott…

Továbbá erőt meríthetünk még annak tudatából is, hogy bennünk beteljesedtek Bölcseink próféciái azokról a borzalmas szülési fájdalmakról, amelyek a Messiás eljövetelét fogják megelőzni, ahogyan az összes szent könyvben is áll – amiképpen egy nő is egyre hevesebb fájdalmakat tapasztal meg, ahogy közeledik a szülés pillanata, ugyanígy az általunk megtapasztalt kínszenvedések is arra valók, hogy közelebb hozzák a Messiás eljövetelét.

És ekkor százszor megfújtam a sófárt.

Nem tudom abbahagyni az írást. Muszáj újra beszélnem az eljövendő nemzedékeknek arról a nagyszerű meszirát nefes-ről és azokról a szent szavakról, amelyeket ezeknek a fiatal fiúknak az ajkáról hallottam elhangzani, nem sokkal azt megelőzően, hogy bevitték őket a gázkamrába. Miután végeztem a tökiá-kkal és már épp indulni készültem, az egyik fiú felállt, és fékezhetetlen zokogás közepette ezt kiáltotta:

 „Drága barátaim, a Rebbe a chizuk szavaival szólt hozzánk arról, hogy »még ha egy éles kardot, stb.« Én azt mondom nektek: A legjobban reménykedhetünk – ugyanakkor a legrosszabbra is fel kell készülnünk. Az Örökkévaló kedvéért, drága testvéreim, ne felejtsük el az utolsó pillanatban áhítattal kiáltani a Smá Jiszráél-t!

És mindnyájan hihetetlen erővel, könnyes szemmel és óriási odaadással mondták el fennhangon az egész Smá-t.

Aztán egy másik fiú állt fel, és ezt mondta:

 „Nem mondunk köszönetet a Rebbének ezért a csodálatos meszirát nefes-ért, hogy lehetővé tette nekünk, hogy még teljesítsünk egy utolsó micvát, a tökiát sofár micváját. Hanem mindnyájan, együttesen megáldjuk őt, és arra kérjük az Örökkévalót, hogy e nagy-nagy érdeméért segítsen a Rebbének élve és jó egészségben kikerülni erről a helyről!”

És a jelenlévők erre mind azt kiáltották: „Ámén vöÁmén!”

Miközben kifelé tartottam a helyiségből, több fiú is odajött hozzám sírva, patakzó könnyekkel, és azt kérdezték, tudnék-e esetleg adni nekik egy küzájit-nyi kenyeret, hogy teljesíthessék, ezekben az utolsó pillanatokban, az ünnepi lakoma micváját. Huszonnégy órája voltak már bezárva a börtönblokkba, amely idő alatt sem enni, sem inni nem kaptak, és azon a nézeten voltak, hogy tilos böjtölni Ros HáSánákor. Sajnos nem állt módomban teljesíteni a kérésüket, mert ahhoz vissza kellett volna menni a börtönblokkjukba. Így aztán ez a keserű nap számukra böjtnap volt; és így böjtölés közben vitték be őket a gázkamrába – bosszulja meg az Örökkévaló kiontott vérüket…

Valahányszor eszembe jut az, amit ott láttam és hallottam azon az iszonyatos helyen, Ros HáSáná napján, hogy micsoda erő és bátorság volt ezekben a fiatal fiúkban, hogy nyilvánosan és tiszta tudattal szentelték meg az Örökkévaló Nevét, eltűnődöm a szent könyvekben olvasottak igazságán, miszerint az év bizonyos időpontjai kihatással vannak a világban zajló történésekre. A Midrás szerint az Ákédát Jichák (Izsák megkötözése) éppen Ros HáSáná napján történt. Így aztán ez a nap örök időkre az Örökkévaló iránti legmesszebbmenő odaadásnak lett szentelve. Ez a nap mindazoké, akik égnek a vágytól, hogy nyilvánosan és meszirát nefes-sel szenteljék meg a Menny Nevét, amiképpen azt Jichák Ávinu tette, amikor e napon az oltár tetejére kötöztetett…

Az itt következő esetet az előbbihez hasonlóan, Cvi Hirs Meisels váci, később chicágói rabbi beszéli el Mekádsé HáSém című, responzumait tartalmazó könyvének előszavában.

Ros HáSáná előestéje volt, 1944-ben. Az auschwitzi lágerparancsok úgy döntött, hogy csak azokat a 14 és 18 év közötti fiúkat hagyja életben, akik elég erősek ahhoz, hogy dolgozzanak. Válogatást tartottak. A halálra ítélt fiúkat egy speciális börtön blokkban különítették el zsidó kápók felügyelete alatt – itt kellett kivárniuk, hogy másnap este sorra kerüljenek a krematóriumban. Ros HáSáná napja így végül a fiúk egynémelyikének életéért folyó alkudozással telt – ám az alku nem Istennel, hanem a kápókkal folyt. Néhány szülőnek még mindig voltak elrejtett értéktárgyai; a kápók pedig hajlandóak voltak elengedni néhány fiút, feltéve, hogy hoznak helyettük másokat, mert a létszámnak meg kellett lennie.

Az egyik eredetileg kiválasztott fiú apja odalépett Rabbi Meiselshez, és a következő seélá-t (a zsidó vallási törvénnyel, a háláchá-val kapcsolatban feltett kérdés) tette fel neki: „Rabbi, egyetlen fiam a börtönblokkban van. Van elég pénzem, hogy kiváltsam. De biztosan tudom, hogy ha kiszabadul, a kápók egy másikat visznek be a helyére, akinek holnap meg kell halnia. Én tehát most, Rabbi, egy söélá löháláchá ulömáászé-t (végtelenül gyakorlati kérdés) akarok feltenni neked. Hozz a Tórának megfelelő döntést! Megmenthetem-e a fiam életét egy másik ember élete árán? Akárhogy döntesz is, én engedelmeskedem.” A rabbi egy dilemma előtt találta magát. A kápók csak akkor fogadták el a váltságdíjat, ha már kezükben volt a helyettesítő áldozat. Rabbi Meisels így nem számolhatott azzal a lehetőséggel, hogy a helyettes esetleg mégiscsak elkerülheti a halált. Mégsem tudta megtiltani az apának azt, hogy szándékának megfelelően cselekedjen. Igyekezett rávenni, hogy ne ragaszkodjon a seélá-hoz, inkább döntsön ő maga.

Ám az apa kérdése elől nem lehetett egykönnyen kitérni. „Rabbi, határozott választ kell adnod nekem, míg még van idő megmenteni a fiam életét.” A rabbi így felelt: „Drága, szeretett testvérem, kérlek, könyörgök neked, állj el attól, hogy én neked erre a seélá-ra válaszoljak! Nem adhatok neked semmiféle választ anélkül, hogy előbb utánanéznék a kérdésnek a forrásokban, különösen ilyen félelmetes és szörnyűséges körülmények között.” Az apa így válaszolt: „Rabbi, ez azt jelenti, hogy nem találsz heter-t – engedélyt – számomra egyetlen fiam kiváltásához. Nos, legyen. Készségesen elfogadom ezt a döntést.” A rabbi tovább esdekelt a férfinek, hogy ne tőle tegye függővé a döntését. „Te kedves barátom, én nem mondtam, hogy nem válthatod ki a gyermeked! Nem tudok sem igent, sem nemet mondani. Tégy, ahogy akarsz, mintha sosem kérdeztél volna meg.” De az apa még ekkor sem volt elégedett. Ragaszkodott hozzá, hogy a rabbi feleletét úgy értelmezze, mint valamiféle burkolt választ a kérdésére. Így okoskodott: „… ha nem mondhatod azt, hogy kiválthatom a gyermekem, akkor ez annak a jele, hogy magad sem vagy biztos abban, hogy ezt a háláchá engedélyezi-e… kitérésed tehát egyenértékű azzal a peszák din-nel (egyértelmű döntéssel), hogy a háláchá szerint tilos megtennem ezt. Így tehát egyetlen fiam a Tóra és a háláchá szerint fogja életét veszteni. Szeretettel és örömmel fogadom el Isten döntését. Nem teszek semmit, hogy egy másik ártatlan élet árán váltsam ki őt, mert a Tóra így parancsolta!” Ezt követően egész nap, míg csak tartott a Ros HáSáná, írja Rabbi Meisels, az apa föl-alá járkált, boldogan mormolva, hogy abban az érdemben részesült, hogy egyetlen fia életét a Teremtő és az Ő Tórája akaratának engedelmeskedve áldozhatja fel. Azért imádkozott, hogy tettét ugyanolyan szívesen fogadja az Örökkévaló, mint annak idején Izsák megkötözését, amely motívummal a Ros HáSáná-i tórai heti szakaszban és az imákban is találkozunk.