A villamosmérnök, aki a lelkekben gyújt szikrát

Apámat Chaim Mordechai Yitzchak HaKohénnek hívták. Pu­rim előtt egy héttel született, azért kapta ezt a nevet. Oroszországból jött Amerikába, egészen pontosan Postovból, egy kis Chábád-faluból.

Már gyerekkoromban hallottam a Chábádról. Apám vallásos ember volt, s habár sok zsinagógába járt Los Angelesben, ahol akkoriban laktunk, egyikben sem érezte magát maradéktalanul otthon. Mindig mondta, hogy a Chábád az egyetlen, amivel igazán azonosulni tud, ám akkoriban a Chábád még nem volt jelen a városban.

Emlékszem, apám mindig nagy tisztelettel beszélt az előző Rebbéről, Joszéf Jichák Schneersonról, szeretett volna vele találkozni, de ez sokáig lehetetlen volt, hiszen a Rebbe akkoriban még Európában élt. Aztán mikor 1940-ben Amerikába költözött, apám teljesen odáig volt az örömtől, s első dolga volt, hogy felhívja a Rebbe New York-i irodáját.

Mikor 1950-ben az előző Reb­be elhunyt, apám nagyon szomorú volt, s aggódott az egész lubavicsi mozgalom jövőjéért, hogy az vezető nélkül szét fog esni. Ekkor hallottunk csak róla, hogy esetleg a veje, Menachem Mendel Schneerson rabbi követheti őt, ő lehet a következő Rebbe, habár egy évig nem vette át a tisztséget az előző Rebbe halálát követően.

Nagyon keveset tudtunk ró­la, mindössze annyit, hogy fia­tal, dinamikus és modern. Ez utób­bi nagyon vonzó volt benne, úgy éreztem, hogy talán ő lesz az én generációm embere.

Ekkoriban, 1952-ben a Los An­geles-i Városi Főiskolára jártam, eléggé eltávolodva a jid­dis­kájttól. Majd következett a ko­reai háború, s apám nagyon félt, hogy engem is a tengeren­túl­ra küldenek az úgynevezett 1A besorolásom miatt. Egy nap azt mondta nekem: „Len, mi­kor visszamész Brooklynba, hogy anyád rokonait meglátogasd, tenned kell még egy kitérőt. Elintéztem, hogy megkapd a lubavicsi Rebbe áldását.”

Nem örültem, hogy Brooklynba kell mennem. Este tíz volt, mire megérkeztem a Chá­bád központba az Eastern Park­way 770 szám alá, és láttam, hogy vagy százan várakoznak a Reb­bére. Szerencsére azonban a töb­biek elé mehettem, tekintettel arra, hogy az én találkozóm egy előre megszervezett dolog volt, a többiek meg spontán jöttek, csak hogy lássák a Rebbét – akárcsak néhány pillanat erejéig, vagy hogy kezet foghassanak vele.

Ezt követően egy homályosan világított szobába vezettek, és ott volt ő. Egészen rendkívüli élmény volt személyesen is találkozni vele. Már kiskoromtól kezdve hallottam apámtól a lu­ba­vicsi Rebbéről, az ő különle­ges szerepéről, és most itt ült előt­tem, teljes valójában.

Fekete kalapja volt, fekete, szénszínű szakálla. Volt vala­mi a lényében, valami meghatá­roz­hatatlan fenség, ami körülleng­te. Ám a leglebilincselőbb a tekintete volt. Annyira átható nézése volt, hogy az embernek már-már az volt az érzése, mintha röntgeneznék. Ám ez mégsem volt kényelmetlen érzés, mert volt benne valami meleg, sze­retetteljes is.

Apámról kezdett el kérdezni, meg akkori elfoglaltságaimról. „Fő­iskolára járok”, mondtam. „Mit tanulsz, mi akarsz lenne ké­sőbb?” „Szeretnék még tovább tanulni, és tanárként mester szintű diplomát szerezni.” „Na­gyon helyes.” Majd hozzátette: „Én is jártam egyetemre.” „Hová?” „A Sorbonne-ra.”

Még ilyet! A Sorbonne, a világhírű párizsi egyetem! Hirtelen nagyot nőtt a szememben. Majd arról kérdeztem, hogy mit tanult ott, gondoltam valami teo­lógia-féleséget, de hamar jött a meglepő válasz: „Villamosmérnöknek tanultam. De manapság jobban szeretek az emberek lelkében szikrát gyújtani.” Máig pontosan emlékszem ezen szavakra, és emlékezni fogok rájuk halálomig.

Majd mondta, hogy minden zsi­dónak vagy egy isteni lelke, mely olyan, mint egy elektromos szikra, mely sosem alszik ki, még akkor sem ha már nagyon eltávolodott a jiddiskájttól. Így, ha valakit vissza akarunk húzni a zsidó gyökereihez, fel kell erősítenünk ezt a szikrát. Mondta, hogy ez az amit ő csinál, ez az élete célja, hogy a zsidó­ságot fénnyel töltse meg, hogy minden zsidó megtalálja, és felerősítse magában ezt a szikrát.

Óriási hatással volt rám, amit mondott. Éreztem, hogy ez az ember valahogy más, mint a többi, hogy különleges. És ekkor értettem meg azt is, hogy apám már előre tudta, hogy a Rebbe ilyen hatással lesz rám.

Mikor indultam haza, a Reb­be még kért tőlem egy dolgot, ne­vezetesen, hogy hozzak közelebb más zsidó fiatalokat is a jiddiskájthoz. Mondta, hogy nem érdekes, hogy ezt milyen módon érem el, de a fiatalok a bástyái az asszimiláció elleni küzdelemnek, így velük hangsúlyosan kell foglalkozni.

A Rebbe már akkoriban is világosan látta, hogy milyen gyorsan asszimilálódnak a zsidó fiatalok a főiskolákon. Engem is csak a vallásos neveltetésem óvott meg a teljes asszimilációtól annak idején.

Egy ponton véget ért a találkozásunk, de nem tudom megmondani, hogy pontosan miként, annyira a fellegekben jártam, annyira a hatása alá kerültem. Fantasztikusan éreztem magam.

Találkozásom a Rebbével, ez volt életem egyik csúcspontja.

Len Weksler

  • Küldés emailben

Fejezetek