Gyermekkoromban imádtam olvasni. Még saját könyvtárat is nyitottam hétéves koromban. Egyik reggel azonban arra ébredtem, hogy nem tudom kinyitni a szemem. Kirohantam a fürdőszobába, hogy megmossam az arcomat, de ez sem segített. Mintha ragasztó zárta volna össze a szemhéjamat. Apám, aki a Hádászá Egészségügyi Központ orvosa volt, azonnal az ügyeletre vitt, ahol hosszas vizsgálódás után megállapították, hogy egy igen ritka betegségtől szenvedek: allergiás vagyok a napfényre.

Ettől kezdve éveken át összeragadt szemmel ébredtem. Különböző folyadékokat és krémeket használtam, hogy ki tudjam nyitni a szememet. Ez nagyon sok időt vett igénybe. Hatkor kellett kelnem, hogy fél nyolckor el tudjak indulni az iskolába.

Apám elvitt az összes szakemberhez, de egyikük sem tudott segíteni. Az allergiám miatt a szemem felpuffadt és olyan fájdalmaim voltak, mintha tűvel szurkáltak volna. Ezen kívül folyamatosan viszketett és könnyezett a szemem.

Külön a számomra készített napszemüveget kellett viselnem, és be kellett húzni a függönyöket, akárhová mentem. Az iskolában eleinte sokat piszkáltak, de egy idő után hozzászoktak a furcsa megjelenésemhez. Az állapotom sajnos egyre csak romlott és egy idő után közölték, hogy hamarosan elveszítem a látásomat. Ekkor apám elvitt egy újabb szemspecialistához, Dávid Ben Ezra professzorhoz, aki a következőt mondta: „A jó hír az, hogy egy újfajta eljárás segíthet, a rossz hír pedig az, hogy ha mégsem járok sikerrel, a fiú hamarosan megvakul”.

Az eljárás nem segített. Tizenegy évesen szembesültem azzal a lehetőséggel, hogy többet nem olvashatok, pedig ez volt a szenvedélyem. Ráadásul az a veszély is fennállt, hogy teljesen elveszítem a látásomat. Az orvos azzal vigasztalt, hogy egy vakvezető kutya segíthet majd rajtam, de ettől csak még jobban megijedtem, mert rettegtem a kutyáktól. A fizikai szenvedés mellé kibírhatatlan lelki szenvedés is társult.

Eközben apámnak állást ajánlottak az Egyesült Államokban, így 1989-ben odaköltöztünk. Az első hónapokat apám egyik barátjánál, Meir Rhodesnál töltöttük, aki Crown Heightsban lakott. Meir így szólt apámhoz: „A fiadnak el kell mennie a Lubavicsi Rebbéhez vasárnap délelőtt, amikor dollárt osztogat az embereknek”. Apám nem volt lelkes. Sok rabbihoz elvitt Izraelben, és egyikük áldása sem segített. Azt sem akarta, hogy megint hiú ábrándokat kergessek. De Meir addig győzködte, amíg ráállt. Szombaton elmentünk a Rebbe fárbrengenjére. Ahogy beléptem, érzetem a szétáradó energiát. Mivel neonfény volt bent, alaposan szemügyre tudtam venni mindent. Egyszer csak valaki a kezembe adott egy pohár bort vagy szőlőlét és azt mondta, hogy mondjak lechájimot a Rebbének. Felemeltem a poharamat, és háromszor azt kiáltottam: Lechájim Rebbe! Ő azonban nem reagált. Arra gondoltam, hogy milyen rebbe az, aki nem vesz tudomást egy kisgyerekről. Ebben a pillanatban azonban felém fordult a Reb­be, a szemembe nézett és egy széles mosoly kíséretében le­chájimot mondott.

Nem lehet leírni, hogy mit éreztem abban a pillanatban.

A következő nap hosszan álltam sorban, hogy a Rebbe elé kerüljek és az áldását kérjem. Amikor sorra kerültem, oroszul szóltam a Rebbéhez, mert ezen a nyelven beszéltem a szüleimmel is. Akkoriban még nem tudtam angolul, és nem voltam biztos benne, hogy a Rebbe ért héberül. Azt viszont tudtam, hogy Oroszországból származik.

Arra kértem az áldását, hogy meggyógyuljon a szemem, hogy tóratudós váljék belőlem és hogy egészséges és sikeres legyek. „Ámen” – mondta a Rebbe, majd megáldott: „Adjon meg neked mindent az Örökkévaló, amire szükséged van! Legyen belőled hászid, istenfélő zsidó és tudós! Legyél áldott és sikeres!”.

Boldogan, de elvárások nélkül távoztam. Egy héten keresztül nem is történt semmi különös. Ugyanúgy olajokkal és krémekkel kellett a szememet kezelni, hogy kinyíljon és ugyanolyan fájdalmat okozott a napfény. A következő vasárnap azonban azonnal kinyitottam a szememet, ahogy felébredtem. Egészen elképedtem. Kirohantam a fürdőszobába és belenéztem a tükörbe. Nem vakultam meg! Olyan tisztaságot éreztem, mintha egy hosszú zuhanyt vettem volna. Kimentem a szabadba, levettem a napszemüvegemet és belenéztem a fénybe. Nem éreztem fájdalmat. Meggyógyultam!

Nincs más magyarázat a hirtelen gyógyulásra, csak a Rebbe áldása.

A Rebbe azonban nemcsak a fizikai, hanem a spirituális szememet is felnyitotta. Felfedeztem a hászid tanítások szépségét, és 23 éves koromban magam is lubavicsi hasziddá váltam. A Rebbe minden áldása valóra vált: meggyógyultam, Tórát tanultam, hásziddá váltam, sikeres filmes lettem és sokakhoz eljuttattam a zsidóság üzenetét.

 

Danny Finkelman

Megjelent: Gut Sábesz 22. évfolyam 22. szám – 2020. február 27.

 

Megszakítás