Útmutatás egy „egyszerű zsidótól”

Ávráhám Pinternek hívnak. A franciaországi Tarbes-ban születtem 1940-ben, holokauszt túl­élő családban. A családom eredetileg a lengyelországi Galíciából származik, és a pogromok elől menekültek onnan Berlinbe, amíg aztán onnan is menekülniük kellett a nácik elől. Születésem után mindannyian Amerikába emigráltunk, és Brooklyn Williamsburg negyedében telepedtünk le

Apám, aki az 1930-es évek elején Berlinben élt fiatalemberként, abban a hatalmas szerencsében részesült, hogy nemzedékének legkiválóbb vezetői közül néhánnyal közvetlen kap­csolata volt. Közülük kiemelkedik Chaim Heller rabbi, a híres – Maimonidész sorrendjét követő – Széfer Hámicvosz írója. Heller rabbit világszínvonalú zseniként ismerték, és sokan, többek közt nagyszerű tudósok is, igyekeztek a környezetébe kerülni, különleges figyelemmel és tisztelettel követték őt, és keresték a lehetőséget, hogy vele együtt tanuljanak, bár ez csak keveseknek adatott meg.

Heller rabbi legbelsőbb köreihez tartozott többek közt
Me­nachem Mendel Schneerson rabbi, a későbbi lubavicsi Reb­be, valamint Jo­seph Ber Solo­veitchik rabbi, akiből aztán a Yeshiva University rabbi­sze­mi­náriumának ros jesivája lett. So­loveitchik rabbi mesélte nekem a következő történetet az apámról:

Abban az időben apám különleges memóriával és nagyon-nagyon jó fejjel megáldott, fiatal hászid diák volt. Egy napon bement Hellre rabbi termébe, és megpróbálta elkapni a nagy tanító tekintetét. Amikor végre sikerrel járt, Heller rabbi odaintette őt magához, és azt kérdezte tőle: „Fiatalember, mit keres maga itt?”

Apám így válaszolt: „A tanárom küldött, hogy felszedjem a tudás néhány morzsáját.”

„Ki a tanárod?” – kérdezte Heller rabbi.

„Chaim Tobias rabbi” – felelte apám, megnevezve a Kesser TorahRadomsker jesivahálózat ros jesiváját.

Ahogy meghallotta a nevet, Heller rabbi kihúzta magát, és egyenesen állt, hogy kimutassa tiszteletét apám tanára iránt, majd nekilátott, hogy próbára tegye apám tóratudását. „Mit is kérdezhetnék tőled?”- kezdte. Apám, aki akkor még fiatal volt, felelt neki (egyes szám harmadik személyben, ahogyan egy bölcset szokás megszólítani): „A rabbi azt kérdezhet tőlem, amit csak szeretne.”

„Valóban?” – kérdezte a meglepett Heller rabbi, de szaván fogta a fiatalembert, és egy különösen bonyolult talmudi szakasz jelentése felől érdeklődött. Apám szemrebbenés nélkül fogott bele a szöveghez tartozó különféle kommentárok idézésébe.

Amikor végzett, így szólt Heller rabbi: „Itt maradhatsz, kiálltad a próbát. Tagja lehetsz ennek a csoportnak. És ha bármikor nehézségeid támadnának, fordulj e két oroszlánhoz” – mutatott Schneerson rabbira, a jövőbeni Rebbére és Soloveitchik rabbira.

Később, amikor apám saját jogán is híres lett, ritkán osz­togatott dicséretet másoknak,
de elmondta nekem, hogy a Reb­bével való berlini találkozá­sai során betekinthetett az ő nagy­szerűségébe. Kijelentette: „Ta­­núsíthatom, hogy a Rebbe min­dent tud, amit a Tóráról tud­ni kell. Semmi nincs, amit nem tud.”

Ezt észben tartva a következő történet még inkább megdöbbentő:

A családom 1955-ben költözött Crown Heightsbe, és édesanyám meghívta a szüleit – az én nagyszüleimet –, hogy látogassák meg új otthonunkat. Idős európai emberek voltak, úgymond „zöldfülűek”, akik csak nemrég szálltak le a hajóról. Felszálltak a New York-i metróra, és a Kingston Avenue-nál szálltak le, pontosan szemben a Chábád főhadiszállással az Eastern Parkway 770-es száma alatt.

Ahogy feljöttek a metróból, az utca páros oldalán találták magukat, a mi házunk pedig a páratlan oldalon állt, és ők kissé összezavarodtak. Az Eastern Parkway nagyon széles egy bizonyos ponton, nyolc sáv, és mindkét oldalon egy-egy járdasziget. Nézegették a házszámokat, de nem tudták, merre induljanak. Megláttak egy zsidónak kinéző járókelőt – szakálla volt és a Tórával foglalkozó könyvet cipelt –, és nagyapám jiddisül szólította meg: „A lányom és a vejem, Pinchas Pinter rabbi most költöztek ide, de nem tudom, hol van a házuk.” A férfi megkérdezte, hogy tudják-e a házszámot, és amikor megmondták neki, azt felelte, hogy megmutatja nekik.

Együtt átszelték az egész hatalmas utat, és elkísérte őket egészen a megfelelő házig. Amikor megérkeztek, az öcsém, aki az ablaknál állt, megdöbbent a látványtól. Amikor beléptek a lakásunkba, megkérdezte tőlük, hogy tudják-e, ki kísérte őket egészen addig. Azt mondta a nagyapám: „Nem. Egy kedves zsidó, akivel találkoztam. Megmondtam neki, hogy ezt a házat keressük, és idekísért. Nagyon rendes volt tőle.”

„Zeide [nagypapa], tudod ki volt az a zsidó?!” – „Nem.” – „Ő a lubávicsi Rebbe!”

A nagyapám nem akarta elhinni. Azt mondta: „Olyan Rebbe, aki kíséret nélkül jár? Aki úgy viselkedik, mint egy egyszerű ember? Aki másoknak segít átmenni az úttesten? Micsoda Rebbe ez?”

Nagyapám nem tudta, hogy ez volt a Rebbe szokásos viselkedése. A saját szememmel láttam sokszor, ahogy bemegy a sarki boltba tejet és újságot vásárolni az édesanyjának, aki akkoriban a Kingston Avenue és a President Street saskán lakott. Rengetegszer láttam, hogy ezt teszi, és aztán egyedül elsétál az anyjához, hogy elvigye neki a vásároltakat.

Másoktól is hallottam hasonló történeteket. Shur rebecen Avraham Shur rabbi felesége mesélte, hogy amikor a Rebbe a New York Avenue egyik épületében lakott, látta, amint segít egy várandós asszonynak, Mrs. Pletcheniknek beszállni a csomagjaival a liftbe. Az asszony lifttel ment fel, de a Rebbe a lépcsőt vette igénybe.

Ilyen Rebbe volt ő.

Avraham Pinter rabbi több jesiva igazgatójaként dolgozott New Yorkban és környékén, többek között a miri jesiva, a Chaim Berlin jesiva,a Shaarei Torah és a Chofetz Chaim jesiva vezetője volt. A Midtown Manhattan iskolai körzet főfelügyelőjeként is szolgált. Az interjú az otthonában készült 2008 májusában.

Avraham Pinter rabbi

  • Küldés emailben

Fejezetek