Tű a szénakazalban

Hagyományos cionista zsidó családban nevelkedtem az ausztráliai Sydney-ben. Egyszer, amikor Izraelben jártam, megtetszett nekem a Chábád lubavicsi mozgalom, és visszatérve Ausztráliába, beiratkoztam egy Chábád je­sivába, végül pedig egy New York-i jesivában kötöttem ki. Ek­kor jöttem rá, hogy lubavicsi fel­menőim voltak, többek közt a Cemách Cedek, a harmadik Chá­bád rebbe, és én is a Rebbe hű követőjévé váltam.

New York-i tartózkodásom idején jött oda hozzám egy másik haszid csoport elismert rabbija, aki beszámolt nekem egy családról, mely régen elveszett lányát kereste. Boro Parkban szü­­letett és nevelkedett, és ott is ment férjhez, ám sajnos a házasság rosszul végződött, viszont a férje – valami miatt – nem volt hajlandó beleegyezni a válásba.

Egy idő után a lány bepipult (hogy szlenges kifejezést használjak), és hirtelen eltűnt. A családja úgy értesült, hogy Ausztráliába ment, de fogalmuk sem volt arról, hogy hova. Mivel én onnan jöttem, a rabbi, aki megkeresett, arra gondolt, hátha tudok segíteni abban, hogy visszahozhassák a lányt a családjához.

Azt mondtam neki erre: „Ausztrália akkora földrajzi kiterjedésében, mint az Egyesült Államok. Cím nélkül keresni valakit ott olyan, mintha meg akarnánk találni egy tűt a szénakazalban.” Azt mondta erre: „Nem tudom, mit mondhatnék, de talán a Rebbe tudja, mit lehetne tenni.”

Mielőtt visszatértem Ausztráliába, audiencián voltam a Rebbénél, és elmeséltem neki az egész történetet. Azt kérdezte: „Mikor mész vissza?” azt mondtam: „Szerdán.” Erre így válaszolt: „Nem sokkal azután, hogy visszaérsz, mondjuk egy héttel később, el kellene utaznod Brisbane-be.” Természetesen kérdés nélkül követtem az utasítását. Így, miután visszatértem Ausztráliába, repülővel Brisbane-be utaztam. Abban az időben még nem volt Chábád küldött ott, úgyhogy a zsidóság szempontjából meglehetősen elhagyatott hely volt.

Az odafelé tartó repülőúton egy jól öltözött, nem-zsidó hölgy mellett ültem, aki görög ortodox keresztényként azonosította önmagát. Látva, hogy zsidó vagyok, a héber Bibliával kapcsolatos teológiai kérdéseket tett fel. A beszélgetésünk vége felé valami nagyon furcsát kérdezett: „Mit gondol a zsidóság arról a személyről, aki elhagyja zsidó hitét? Visszatérhet-e az ilyen ember, vagy bezáródik az ajtó?” Azt feleltem: „Soha senkit nem lehet elválasztani a Mindenható Istentől, és ha valaki, bármi okból kifolyólag, szabadságra ment a Tórához való elköteleződéséből, de aztán elhatározza, hogy újra hazatér, az illetőt a zsidó közösség tárt karokkal fogadja majd.”

Akkor azt mondta: „Szeretnék Önnek elmondani valamit – ruhabolt-láncom van Ausztrália-szerte, és Cairnsban van egy részlegem, amelyik egy zsidó lányt alkalmaz. Nagyon vallásos otthonból jött New York-ból, és látom, hogy jelenlegi életmódja igencsak eltér attól, amiben felnevelkedett. Azt mondja, boldog, de tudom, hogy nem az, és azt hiszem, jobb lenne, ha visszatérne a saját közösségéhez.”

Ahogy felfogtam, mit jelenthet ez, egész testemben libabőrös lettem, aztán reszketni kezdtem. Azt mondtam az asszonynak: „Tudnia kell, hogy úgy utazom Brisbane-be, hogy nem tudom, miért megyek oda. Azért teszem ezt, mert a Rebbe, aki korunk valószínűleg legnagyobb élő bölcse, New Yorkban azt mondta nekem, hogy tegyek így. Azután mondta ezt nekem, hogy megkérdeztem, hogyan találhatnék meg egy elveszett zsidó lányt.”

Amikor ezt elmondtam, a keresztény nő is reszketni kezdett. „Talán ő az”- mondta. „Talán ez a lány, aki Cairnsban dolgozik nekem, ő az.” El kellett ismernem, hogy igaza van. Az asszony azonnal felajánlotta, hogy mindenben segít, és fizet minden ezzel járó költséget, hogy találkozhassam a lánnyal – bár elutasítottam az ajánlatot. Brisbane-ből Cairnsba repültem, és besétáltam a ruhaüzletbe. Nem volt ott, mivel az eladólányok műszakokban dolgoztak, és az övé még nem kezdődött el. Akartam venni magamnak egy kólát, de olyan feszült voltam, hogy inkább sört vásároltam.

Amikor elérkezett az idő, visszatértem a boltba, és ott volt. Ő volt az, akit kerestem! Természetesen nem volt úgy öltözve, ahogyan azt egy vallásos Boro parki lánytól elvárná az ember, és határozottan meglepődött, amikor meglátott engem ott – egy haszidot egy női ruhákat árusító boltban, Ausztrália távoli csücskében, egy olyan helyen, melyről úgy gondolta, hogy ott elmenekülhet az emberektől.

Azt mondtam: „Pinchos Wool­stone vagyok, lubavicsi haszid…” Ke­restem a megfelelő szavakat, hogy hogyan magyarázhatnám meg a legjobban, hogy mit keresek ott. Úgy döntöttem, hogy az lesz a legjobb, ha egyszerűen el­mondom neki, mi történt, és így is tettem. Aztán megkérdeztem: „Hajlandó lenne-e beszélni velem?” Röviden így felelt: „Most nem lehet. Dolgozom.” Azt válaszoltam: „Visszajövök, mikor bezár a bolt.” Nem tűnt túl lelkesnek. „Az egyetlen dolog, amit szeretnék – amit mindig is szerettem volna – egy get” – mondta, utalva a zsidó válólevélre. Azt mondtam: „Ha ön nem vallásos, miért van szüksége getre?” Így felelt: „Ha segítségemre tud lenni a get megszerzésében, rendben. Ha nem, kérem, hagyjon békén.”

New York-ba telefonáltam, és sikerült elintézni a getet. Miközben ezen dolgoztam, újra találkoztam vele, és azt mondtam neki: „Őszintén szólva, az ön reakciója mindarra, ami történt, érthető. Ám a férjétől való elválás nem jelenti azt, hogy a családjától, a közösségétől, a Tórától, vagy az Örökkévalótól is el kellene választania magát.”

Miután megkapta a getet, visszatért Amerikába, és beiratkozott egy egyetemre. Természetesen ez az út igencsak messze volt Boro parki gyökereitől, de az egyetemen felvette a kapcsolatot a helyi Chábád küldöttel, és elkezdte látogatni az általa havonta rendezett szombati vacsorákat.

Lassan-lassan ismét elkezdte betartani a Tórát. Ma vallásos életet él: újra férjhez ment, anya lett és csodálatos családja van. És az események e láncolata mind azzal kezdődött, hogy a Rebbe azt mondta nekem: „Menj Brisbane-be.”

Pinchas Woolston rabbi

  • Küldés emailben

Fejezetek